Patinás történelmi városokban, Velencében, Flórencben, vagy akár Kolozsvárt, vannak házak, kapualjak, ajtók, amelyekhez századok óta egészen hozzászoktak a lakók. Nemzedé¬kek laktak a házban, emberöltők özönlöttek a kapualjon át, a sok fogás megfényesítette a régi ajtó rézkilincsét, anélkül, hogy valakinek feltűnt volna valami e tárgyakon. De egyszer valami ünnepi pillanatban egy-egy szomjas lélek meglepetve látja meg a régi házon, kapun vagy ajtón az elfelejtett és megszokott szép¬séget, örök, friss, csodálatos mivoltában. Szívükre üt a boldog meglepetés, egy ismeretlen, eltünt világ ragyogványai tolulnak szemük elé, mint amikor az izzó levegőből kitornyosulnak a délibáb fénypalotái.
Igy vagyunk ezzel a felolvasott Igével is. Gyerekkorunk¬ban tanultuk, az iskolákban hozzászoktunk, igehirdetésben annyiszor hallottuk, — vajha ti is éreznétek azt, amit tegnap én: micsoda vonalak, micsoda szépség, hogy tündököl benne és mö¬götte egy rejtelmes, láthatatlan világ csodálatos architek¬turája!
Aggodalom és gondviselés, lássuk miképpen függenek össze és miképpen rekesztik ki egymást.
I.
A legutóbbi század természettudománya, minden tagadása és felszínes hitetlensége mellett is, egy nagy isteni törvényt mu¬tatott meg, a teremtésnek egyik csodálatos titkát derítette fel. Azt a titkot, hogy az élet drága és Isten csodálatosan védel¬mezi. Darwin tana az átöröklésről és alkalmazkodásról, nem egyéb, mint dadogó, de nagyszerű elmondása a gondviselés világtényének. Kimutatta ez a tan, hogyan nő a sasnak szárnya évezredek alatt azért, hogy magasba repüljön, s a levegőég királya legyen. Megleste, mint zöldül meg századok alatt a pa-rányi kis leveli béka, hogy a lombok színébe beletakarózzék, s ideges, szemmelláthatóan dobogó szívét elrejtse reátörő óriás ellenségek elől, akikkel szemben nincs más fegyvere, csak rej¬tegető színe. Tőle tudjuk, hogy a tengerben a legszegényebb, legnyomorultabb hal-pária miképpen védi magát azzal, hogy tintát fecskendez ki magából és annak foltjai között nyomorult kis életét eltünteti. A gondviselés tényével foglalatos az egész teremtett világ és egy legyecske életének megvédelmezése a föld birodalmának egészét érdekli.
Természetes, hogy legcsodálatosabb védelmi intézkedések a legmagasabb rendű élet megőrzésére történtek. Legmagasabb rendű élet az emberi; érthető, hogy egész világunk legnagyobb ügye és közös feladata az emberi élet megvédése. Ha nézzük, mi az a valami, ami jobban védi az embert, mint a sast a szárnya, oroszlánt az ereje, leveli békát a színe: valami láthatatlan és igénytelen fegyverre mutathatunk: arra, hogy az ember intel¬ligens lény. Az intelligenciában adta ki Isten az embernek min¬den fegyverét. Csodálatos fegyver ez. Nézzétek miképpen te¬remtett kultúrát, hogy az emberi életet élni érdemesebb, könnyebb és biztosabb legyen. Hogyan óvja és fejleszti az életet, ruházat, táplálkozás, higiénia által, miképpen védi és gyógyítja az orvostudomány ezer és ezer csodatételével és csodaszereivel. Miképpen biztosítja a társadalom rendjét a jog, a tulajdon, a közszabadság és a közhatalom és miképpen igyekszik kiteljesí¬teni és meggazdagítani a felhalmozódó mérhetetlen köz- és ma¬gánjavaknak rendje. Valóban azt kell mondanunk, ha nézzük a városokat, az iskolákat, a gyógyítóhelyeket, katonai, pénz¬ügyi, gazdasági intézményeket, e világnak csodálatos közigaz¬gatását, ezt a mérhetetlen rendező rendet, hogy az Isten gond¬viselése fölségesebb, bonyolultabb és csodálatosabb rendszert a gyarló ember védelmére már ki nem építhet. Szinte fel kell kiáltanunk mindezek láttára: valóban, oktalanabb és értelmet¬lenebb érzés az aggodalmaskodásnál nincs, mikor ilyen nagy¬szerű a gondviselés munkája!
Alapos tévedés volna így kiáltani fel. Mindenki, aki félt egy drága életet, ha másét nem, az önmagáét, velem együtt vallja, hogy az emberi intelligenciának ez a mérhetetlen nagy és bo-nyolult alkotása az emberi életet egyáltalában nem tudja meg¬védeni. Alig-alig javít valamit a félvad állapotban levő embe¬rek halálozási arányához mérten az egyetemes emberi helyze¬ten a legmagasabb kultúra is. Sőt éppen az a kultúra, amely az emberek egy részének életét védi, hosszabbítja, a másik résznek életét éppen ezáltal rontja és fenyegeti. Nagyok fényűzéséért millió nyomorult munkás élete az ár. Az életet sokszor úgy akarják fegyverrel biztosítani, hogy egy-egy nagy háborúban, mint például a legutolsóban is, annyi ember pusztult el, amennyiből külön hatalmas birodalmat lehetne alkotni. Lehet vala¬kinek a világ gazdagsága a zsebében, a világ tudománya a fejé¬ben, gyermeke életét megóvni nem tudja egy láthatatlan beteg¬ségtől; pedig ezt a betegséget az útszélre kitett poronty lábon járva húzza el. Nem szereti igazán gyermekét, aki nem érezte, hogy nem ő védi és növeli, hanem napról-napra, percről-percre ingyen ajándékul kapja meg a drága életet attól, aki szabados úrként hívja és küldi el az élet e parányi vendégeit. Kicsoda az, kérdezi alapigénk, aki megnövelhetné termetét bár egy arasszal?
Az emberi ész világosan látja, hogy az életet megvédeni nem lehet. Az emberi észnek ez az elégtelen volta azonban még nem minden. Nagyobb baj az, hogy az emberi ész nem képes ugyan megvédeni, de képes arra, hogy a rossznak, a veszede¬lemnek minden lehetőségét lássa. Das Übel der Voraussicht-nek nevezte ezt egyik német pszichológus és messzemenő következtetéseket vont le belőle. Biztosan tudjuk, hogy meg fogunk halni, biztosan tudjuk, hogy ezer meg ezer-féleképpen bármikor meghalhatunk. Biztosan tudjuk, hogy a halálnak sok száz le¬hetősége naponként, percenként mellettünk és körülöttünk van. Ez magában sok lélekre nézve azt jelenti, hogy remegve és gyötörtetve, a félelmek királyának rettentő orcája előtt áll. Üveges szemmel és fenyegetően úgy néz reánk szakadatlanul a halál, mint az óriás kígyó áldozatára, amit gyűrűje már körül¬zárt, csak még össze nem roppintott. Ha e nagy félelem, a Nagy Aggodalom nincs is mindig velünk, előrelátó eszünk minden cselekvésünknél számolhat a sikertelenségnek, a hiábavalóság¬nak ezer meg ezer képével és formájával. Ha talán kivételesen szünetelne is ez örök rémítés, mint ahogy a floridai orkán köze¬pén, ahol a vihar szeme van, mosolyog az ég, vagy ragyognak a csillagok: elvett fájdalmainknak, csapásoknak és csalódások-nak emléke szakadatlanul lelkünkben élhet és megmérgezheti legédesebb perceinket. Minden ok megvan arra, hogy a jelen¬nek aranykapujába két rettentő szörnyeteg álljon: a Tegnap és a Holnap és míg mi szívünket át akarjuk vinni e kapu alatt, hogy megmentsük: most az egyik, majd a másik rém ragadja ki a kezünkből és falja fel vigyorogva. Ha semmid sincs, az fáj, hogy miért nincs. Ha mindened van, remegsz, hogy elveszíted. A szív pedig nyughatatlanul ver és ver addig, amíg egyszer csakugyan igaza lesz: vére kibuggyan a halál fogai között.
II.
„Azért én azt mondom néktek, ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől, mit egyetek és mit igyatok; sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek. Avagy nem több-e az élet hogynem az ele-del, és a test hogynem az öltözet? Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál? Kicsoda pedig az közületek, aki aggodalmaskodásával megnövelheti termetét egy arasszal? Az öltözet felől is mit aggodalmaskodtok? Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek: nem munkálkodnak és nem fonnak: De mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltöz¬ködött úgy, mint ezek közül egy“. (Mt 6,25-29) Ez az édes, lehetetlen beszéd mintha valami mennyei könnyelműség zenéje volna. Talán keleten lehetett így beszélni, ahol megtermett úton útfélen az a pár szem gyümölcs és felfakadt az a korty ital, ami az élethez feltétlenül szükséges volt. Lehetett így beszélni Jézusnak a művelődés kezdő fokán, amikor egy vá¬szonlepel elégséges ruha volt télen is, nyáron is. De mit csinál¬janak a nagy városok munkásnegyedeiben éhező proletárok százezrei, mikor az aszfalton nem terem kenyér, ruha nélkül pedig megfagy az ember. Milyen könnyű átmenet ez, talán éppen az Ige aranyhídján arra a gondolatra: hadd éljünk úgy, mint az ég madarai, akiknek terített asztal a mások verítéké¬ből támadt buzavetés. Annak a kommunizmusnak, amely egy meggyengült kultúrában, fagyöngyként támad és vígan él ad¬dig, amíg a megelőző nemzedékek alkotásait és készletét elpusz¬títja, mindig klasszikus hely volt az Ige és kedves bölcsesége az aggodalmaskodás ellen való beszéd. Nézzétek a mezők liliomait, tanították, s aztán az elűzött királyok hermelinjével betakar¬ták meztelen leányaikat, úgy hogy azért felöltözötten is mezí-telenek maradjanak. Ne aggodalmaskodjatok, mit egyetek és mit igyatok, amíg másnak, a múltnak, előző nemzedékeknek munkájából és sáfárkodásából van ennivaló ezen a világon, ke-resd meg a másét és vedd el tőle, igazán nem érdemes mind¬ezért aggodalmaskodni. Nincs ok aggodalmaskodásra, mert van Gondviselés: t. i. az erős gondoskodik magáról, mert leüti a gyengét és elveszi tőle azt, ami az övé volt. Aggasztó-e ez a gyengébbre nézve, vagy nem? Azt az erős nem kérdezi, nem is kiváncsi reá, de nem is ajánlja, hogy ezirányban a gyengébb nyilatkozzék.
Ne aggodalmaskodjatok, bíztatja magát, szeretteit a bohém lélek. Nem szánt, nem vet, nem sző, nem fon, de azért vidáman néz a holnap elébe. Majd lesz valahogy, lehet, hogy egy kicsit koplalni fog, vagy fázni; majd megszánja valaki, ád egy darab kenyeret, vagy behívja, hogy felmelegedjék. Menjünk végig a bohémtanyákon, ahol egyszer dáridó folyik, azután koplalás sunnyog. Halottlelkű gazdák udvarházaiban, ahol Pató Pál nézi, miképpen csorog be a házba az eső, áztatja el a néhány marék szemetes buzát, amit szánalomból adtak be udvarába, de zsindelyt nem üt a résre, s a zsákot nem húzza el a csepegő alól. Erőtlen, munkátlan, fásult vígasztalás: vidám koldusok és szo¬morú Pató Pálok bölcsesége ez.
Mind a három eset a halál bölcsesége, egyik ragadozó állattá tesz, a másik léha élősdivé, a harmadik közömbös fatuskóvá.
III.
Milyen más Jézus tanítása. Drága és édes bíztatását, ami mint valami vidám, hajnali kürt, úgy zeng szét a világban a hegyi beszéd napsütötte ormáról, arra a versre alapítja, ame¬lyik a felolvasott Ige végén van. Keressétek Isten országát és annak igazságát és mindenek ráadásul megadatnak néktek. Egyszerre más levegő csap az arcunkba, szívünk nagyot döng, és érezzük, hogy alulról, a mocsárnak gőzköréből emelkedünk szédületes magasságok felé. Van valami, ami nagyobb, mint az étel és ital, a ruha és az öröm. Nagyobb, mint maga az élet. Olyan nagy, hogy nem is én bírom azt, hanem ő bír engem. Ezt az isteni hangsúlyozást, végső és teljes különböztetést Jézus egy tökéletesen más és új értékrendszernek élénkbe állítását, az Isten országa nevével jelölte. Mindazt, ami e gondolattal össze¬függ és e percben mi reánk tartozik, legteljesebben a Heidelbergi Káté bevezető szavai foglalják egybe: Mind életemben, mind halálomban egyetlenegy vígasztalásom az, hogy én nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisz¬tusnak tulajdona vagyok, aki az ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett és engem az ördögnek minden hatalmától megszabadított és úgy megőriz, hogy mennyei Atyámnak akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le fejemről, sőt szükséges, hogy minden az én boldogságomra szolgáljon.
Ez a Gondviselés tényének nagy keresztyén fundamentuma. Isten minden ő angyalaival vigyáz reám, életem megőrzése leg¬személyesebb ügye, s ezért naponként saját kezével egész vilá¬gomat úgy intézi, mintha kedvemért az egész teremtett mindenséget percenként újjá teremtené. Mindezt nem az én érté¬kemért, hanem önnön dicsőségéért teszi. Nem magamért vagyok drága neki, hanem drága vagyok Krisztusért, aki érettem meg¬halt, vérével megváltott. Annyit érek Isten szemében, amennyit a Krisztus vére ér, olyan drága vagyok, mint az ő Egyszülött Fiának halála, ezért tudom azt, hogy mindenhatóságának egész ereje, örök bölcseségének minden értelme és találékonysága, mérhetetlen szeretetének minden hűsége, gyengédsége és oda¬adása nekem szolgál, engem édesget, altat és ébreszt, táplál és ruház, véd és nevel. Azért én Őt keresem, neki szolgálok, paran¬csait követem. Keresem az Ő országát és annak igazságát: atyai szívének szerelmét, megváltó kegyelmének erejét, szent lelkének társaságát és segedelmét. Eszközül adom magamat néki és egész életem neki szolgál. Ez a szolgálat hősies munka, szakadatlan lemondás, a testnek fegyelmezése és rontása, a lélek kiteljesítése és táplálása. Gyertya akarok lenni és tudom, hogy Ő gyertyatartóba helyez. Életigényem az, hogy az övé lehessek, s ezért életigényemet reményemen felül teljesíti, mert Ő egészen az enyém. Munka, lemondás, áldozat az egész életem és minden percemet tele záporozza a gondviselés ezer csodája.
Ha a gondviselést emberi nyelven életigényem érvényesí¬tésének nevezem, e ponton megállva, ezt mondhatom: Isten vagy megadja ezt az érvényesítést vagy nem.
Ha nem, akkor a megváltott ember így sóhajt fel: reám jött a próba áldott, szent ideje. Érzi, hogy Isten kézen fogja és aláviszi a szenvedés tornácaiba. Lenn zúgnak a kínok sötét habjai, meztelenül és dideregve áll a kiválasztott lélek, de tudja azt, hogy ezzel résztvesz abban a nagy és szent megáldoztatásban, amin érette ment keresztül Krisztus az ő szívének Királya. És megöldököltetése, rettentő szenvedése, életének leghősiesebb alkotásává, fölséges kultuszává lesz, szabadulássá és győzelemmé. Innen születtek a legragyogóbb imádságok, a legremekebb zsoltárok, a legmélyebb és legboldogabb szemléle¬tek. Ez a keresztyén élet nadirja, amelyik éppen azért az örök zenit. Itt válik életigazsággá a Római levél tétele: Akik az Istent szeretik, azoknak mindenek egyaránt javokra vannak. Ez a szent, nagy és végső kivételeknek formája: az egészen személyes gondviselés csúcspontja, azé a gondviselésé, amely a Getsemáné kertjében és a kereszten az Egyszülött Fiút ölelte, áldotta, védte és győzelemre vitte.
Vagy pedig Isten megadja életigényem teljesülését. Van ruhám, kenyerem, hajlékom. Néha kevesebb, máskor több, de íme, még mindig és mindnyájunknak megvan. Gyermekeimet megőrzi. Sírok között is állandóan vezérel boldog igéretek felé. Körülvesz „mindenható és mindenütt jelenvaló ereje, mely ál¬tal mennyet és földet, minden teremtménnyel egyetemben, me¬lyet mintegy saját kezével fenntart és igazgat, hogy fák és füvek, eső és szárazság, termékeny és terméketlen esztendők, étel és ital, egészség és betegség, szegénység és gazdagság min¬den az Ő atyai kezéből jő“. (Heidelbergi Káté.) Tehát minden pillanatban ajándékkal köszönt be hozzám. Minden pillanat¬ban drága alkalmat ad, hogy hálás, meleg pillantással reá tekintsek. Mindig mutatja, hogy ő van, ő él, gazdag, törődik velem, szeret és áld, sohasem lehetek egyedül, sohasem lehetek elhagyott, sohasem lehetek tehetetlen és reménytelen. Nagy vígság, erős bizonyosság, acélos hit és reménység tölti el a lelkemet, hogy ilyen uram és királyom van. Tudom, hogy ő harcol helyettem, ő perel perlőimmel, övé a siker és a győzelem. Nekem az a parancsom van, hogy akaratát teljesítsem és telje¬sedéséért szüntelenül imádkozzam. Ez az életnek mindennapi rendes formációja.
Az utóbbi a szabály, az előbbi a kivétel. Emez az élet, amaz a halál nagy alkalma. De Isten mindenütt, itt is, ott is ugyanaz: Megváltó Isten, aki gondot visel reánk.
Ne aggodalmaskodjatok!