Tegyük fel, hogy éppen most érkeztünk meg valamelyik távoli állócsillagról erre a földre. Azért jöttünk, hogy megnéz¬zük a föld legfölségesebb látványát és egyben a mindenségnek egyik legnagyobb csodáját, a naplementét és a napfelkeltét. Valami hegycsúcson állva, talán a Montblanc tetején, nézzük ezt a fölséges színjátékot, amelyben a nap, ez az égkirály, tra¬gikus dicsőségének biborában égve, lassan hanyatlik alá az elmúlás árnyékai közé, vörös lángözönbe borítva az egész vilá¬got. Már csak a pereme látszik, nemsokára eltünik az is. Leha¬nyatlása után még búcsúzó fénydandárok táboroznak a hegycsúcsokon, mintha menekülő világ-tűzvészek volnának. Egyre hatalmasabbá válik azonban körülöttünk a mindent elnyelő homály, míg végre az utolsó sugárszál is elvész, mint amikor a dóm öbleiben elhallgat az óriás orgonazúgás és az utolsó halk sóhaj emléke él csak a templom és a szívek belsejében.
E nagy fájdalomban csak az vígasztal, hogy igéretünk van a hajnalról. Átvirrasztjuk az éjszakát, bármily végtelennek tetszik is a sötétségben lepergő homokszemekkel mért idő. Végre reggel, a megmondott időben egyszerre sápadt, sárgás derengés festi meg az ég alját. Odanézünk és megjelenik egy halvány ezüst korong. Reménytelenül, szégyenkezve, fénytelenül. Valami irtózatos fájdalom járja át szívünket és felkiál¬tunk: hová lett a mi napunk! Ez nem a régi, ez csak árnyéka annak. Mit ér ez a világ, ha elveszett belőle a nap!
Valami ilyenformát érezhettek volna a tanítványok akkor, ha nincs pünköst. A feltámadásnak csodáját, dicsőségét megerőtlenítette a mennybemenetel. Velük volt, élt a Mester, de aztán szemeik elől eltünt. Hova lett a mi napunk, a dicsőséges Krisztus, ki vérének biborával, engesztelésének és dicsőségének fényóceánjával borította el ezt az egész világot?
Azonban egyszerre kibukkan a felhők mögül, ereje teljé¬ben, az ifjú nap, mint egy királyfi, aki ágyasházából győze¬lemre indul és teremtő dicsősége besugározza, áthevíti az egész világot.
A nap az élő Krisztus, fénye, melege, hatalma a Lélek. Alapígénk Parakletosnak nevezi a Lelket, ami szószólót, ügy¬védőt és gyámolt jelent. Lényegét legteljesebben ősi hitvallá¬sunk mondja el, mikor benne a Szentháromság egyik személyét imádja és az Atyától és a Fiútól származtatja. De mi most ne foglalkozzunk azzal, hogy milyen viszony van a Fiú és a Szentlélek között. Ne végezzünk színképanalízist és ne űzzünk fénykémiát. Álljunk ki a májusi nap hevébe, verőfényébe, hadd csókolja meg arcunkat, hadd hevítse át vérünket, hadd lássuk, mint tesz millió csodát és érezzük meg, hogy erejének mennyire tárgyai és eszközei vagyunk. Jertek, nézzük meg a Szentlélek Isten áldásait, miképpen dolgozik a világban, az egyénben, a maga különös kegyelmi intézményei által.
I.
„Bizony, bizony mondom néktek, aki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselek¬szem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál; mert én az én Atyámhoz megyek”. Nem azt jelenti ez, hogy valaha ember képes legyen mégegyszer elvégezni azt, amit Jézus véghez vitt, az Ő váltságművét, egyszeri és tökéletes áldozatának érdemét és teljességét. Ez a gondolat azt jelentené: gyertyát gyújtani és pótolni vele a napot. Hanem azt jelenti ez, hogy éppen a Lélek által a Krisztus műve ezen a földön szakadatlanul terjed és nő. Egykor csak parányi csíra volt, amelyből egy fiatal sudár nőtt ki. Ebből a sudárból oázis lett, liget a pusztában, a ligetből ren¬geteg. Azután megindult hódító útjára az erdő és ma-holnap beborítja az egész földet. A kezdet kezdetén az egész keresz¬tyénség a világnak egy félreeső zugában néhány egyszerű em¬ber lelkében élt. Ma már Grönland havától kezdve, le Afrika tűzben izzó sivatagjaiig millió meg millió térd hajlik meg előtte; a fejedelmek neki hódolnak, a hadseregek zászlaján az ő keresztje ég. És ma is ennek a világnak legkülönb lelkei azon fáradoznak, miképpen szélesítsék ki a keresztyénség határait és lehetőségeit. Kétezer esztendő, mi ez az örökkévalóság táv¬latában? És mégis, nincs felségesebb történelem, mint amit két¬ezer esztendő alatt a keresztyénség felmutat. Onnan felülről nézve, mintha egy parányi láng nőne, harapózna el és máról-holnapra dicsőséges fénybe vonná ezt a sötét, sáros földet, hogy karácsonyfa lángja gyanánt az élő Isten orcája előtt világoljon.
Ma, testvéreim, a Jézus neve az, amelyik ennek a világnak leg¬nagyobb gondolata, legegyetemesebb szenvedélye, Ő az egyet¬len lény, akit mindenki megért, tudós, vagy tudatlan, agg vagy gyermek, férfi vagy nő benne látja önmaga megtisztult életét, benne találja meg azt, ami érdemessé teszi az életet arra, hogy éljen és benne ragadja meg, ami e múló világban örökkévaló, bűnös világban szent és isteni erő. Északamerikának lüktető, gyakorlatias világában az ő energiája él és feszül; Keletindiának csöndes templomaiban őróla álmodoznak és tűnődnek a szemlélődés művészei. Istennel szemben ő képvisel egyetemesen és teljesen minden emberi lényt. Alakja a legfölségesebb hit¬vallás, csúcspontja minden imádságnak és istenkeresésnek, amely Isten elé tárul és amelyben a mi arcunk megszépülve és megdicsőülve mosolyog Atyjára. Az Ő alakja az, akiben Isten¬nek minden üzenete, jellemvonása, élő személyiségként hoz¬zánk érkezik. És azt, hogy ki az Isten, mit akar velünk, Ő mondja el legteljesebben és legközvetlenebbül minden emberi léleknek. Az aranypartok vidékének sárkunyhóiban gyermeki öröm igazán akkor születik, mikor a karácsony csillogó fénye a fekete arcokra rásugárzik. Fenn a sarki öv alatt eszkimók kunyhójának fókazsír-lámpásánál haldokló aggok az Ő szent orcáját nézve és keresztjét csókolva találnak megnyugvást. Most esztendeje Edinburghban ültem a pünkösd ünnepét. Ott voltam, mikor a világ minden tájáról, Kanadából, Ceylonból, Kínából, Japánból, Indiából, Livingstoniából jöttek a misszio¬náriusok és számoltak be arról a rettentő szomjúságról, amellyel eseng a világ Jézus után. „Embereket, embereket adjatok nekünk, egy bűnben, tudatlanságban és halálba zuhanó világ keresi a Megváltóját és várja azokat, akik Őróla bizonyságot tesznek!“ Ez volt a beszámolók közös refrénje. Kiáltás fut vé¬gig Tibet fensíkjain, Délamerika rengetegeiben, a Tűzföld kopár agyagföldein. Zeng a pólusok hófehér csendessége és szalad a prairieken az éneklő láng: Jézust, Jézust keresi, várja az egész világ!
Ennek a nagy műnek élő szervezetét mi magunk is hálá¬san tapasztaltuk. Hollandiában egy pár nemesszívű ember útrakél és beszél rólunk, megtépett, gyászba borult nemzetről. És íme, itt Budapesten, a református gyermekétkeztetési akcióban ezernél több gyermek kap meleg ebédet, utána jó szót, fénylő tanítást, nevelő Igét. A Niagara mentén egypár kálvinista pap prédikál Budapestről, a Kálvin-téri gyülekezetről és ismeretlen szemek könnytől fényesülnek meg. Jönnek a ruhaküldemények és ma a Duna vize már nem olyan sós és a Tisza vize nem olyan keserű, mert egy csomó árva és koldus könnyét le tudtuk tö¬rölni: didergő emberpalántákat felruháztunk. Északamerika déli részeiben a gyülekezetek imádságban emlékeznek meg ró¬lunk és aznapi kollektájukat elküldik nekünk. E pénzből missziói lelkészeink ott járnak Baranyában, a Kiskunságon, So¬mogyban, hirdetik az Igét és bizonyságot tesznek a lélek közös¬ségéről és erejéről.
Érzed-e magyar református népem, hogy mi kötelesség származik ebből te reád? Koldusok nemzete akarsz-e lenni, vagy testvéri közösségben élő atyafi, aki elfogad segedelmet azért, hogy majd egykor százszor visszaadja, százszor ledol¬gozza és maga is folytassa tovább a szeretet csodáit? Magyar reformátusok, tudjátok-e, hogy mi fenyeget titeket? Olyanok lehettek, mint a nápolyi lazzaronik, akik ott ülnek nagy múltjok árnyékában, rongyosan és a járó-kelő idegenektől kérik a filléreket. Ilyenek leszünk, ha mindazt, amit nekünk más adott, ezzel a nagy közösséggel szemben vissza nem szolgáljuk.
És itt csak azt jegyzem meg, hogy az egész magyar refor¬mátus egyház, amely pedig Európa legnagyobb református egyháza, manapság ebből az óriási világmisszióból, amely min¬den igazi egyház jövedelmének szinte felét foglalja le, egyet¬lenegy fillérnyi részt nem vesz ki. Társadalmi úton másfél misszionárius költségeit tudjuk összeadni idegen hatás és ide¬gen vezetés mellett. El kell mondanom azt is, hogy pásztori levélben kértem a budapesti egyházat szinte csődbe jutó vallásoktatásunk megsegítésére és egész Budapesten alig pár száz¬ezer korona gyült be. A hiányzó pénzt idegenek pótolták ki. Mi még nem vagyunk ott, ahol lennünk kell, hogy amiket cselek¬szünk, nagyobbak legyenek, mint a kezdet cselekedetei.
II.
Nézzük másodszor a Szentlélek munkásságának csodála¬tosan egyéni, személyes módját. Nagy kérdés az, hogy Afrika keresztyén-e, vagy nem, de éppen reád nézve van egy még na¬gyobb és még sürgetőbb kérdés: az, hogy keresztyén vagy-e te? Hány névleges keresztyént találnánk a nagy egyházak kebelé¬ben, akiket csak a szokás és a hagyománnyal szemben való tehetetlenség tart meg az egyházban. Ha egy galileai halászt megkérdezett volna valaki: „Honnan tudod, hogy Krisztus él”? Elcsodálkozott volna és azt mondta volna: „A Szentlélek jelen¬tette ezt meg nekem”. Ha pedig én kérdezem tőletek: keresz¬tyének vagytok-e ti, eléveszitek keresztleveleteket és ezzel akartok bizonyítani. Szentlélek és keresztlevél, ez az az óriási távolság és rettentő ür, amelybe mindenestől belepusztulunk, ha valami csodatevés át nem hidalja azt.
Nézd végig, miképpen munkálkodik a Lélek az egyéni élet alakításánál! A közömbös elé oda állít egy tündöklő, boldog világot, a mennyei életnek minden szépségét és dicsőségét. Egyéneket mutat neki a történelemből, akik éltek és meghaltak, s nálunk ezerszer boldogtalanabb környezetben kivirult a lel¬kük, mint megannyi mennyei virág. Egy társaságba vezet, ahol az emberek nyugodtak, erősek, gyöngédek, ahol a fájdalom fullánkja elveszett, a halál nem rettent és minden óra nagy, belső gazdagodást hoz. Miután a mi szívünk is erre van te¬remtve, felébred benne a halvány, remegő vágy az ilyen új, szép, boldog élet után. Amint ez a parányi lángocska megszüle¬tett, nézd, a Szentlélek még jobban áttüzesedik és új csodáknak indul. Addig lehel reá, élesztgeti, amíg elhatalmasodik az a láng és lobogó, panaszos, jajgató szenvedéllyé lesz. Most már nem lehet elnyomni, most már pusztító hatalom, mert látjuk és tudjuk, hogy ami megakadályoz minket az igazi életben, az a bűn, megromlott természetünk konok kevélysége. A Szentlélek kibocsátja rettentő erejét, ostromolja a Sátán bástyáit, míg végre nagy, forró bűnbánatban összetörik a felágaskodó ó-em¬ber. Óh, drága zokogás, óh, szent töredelem! Mikor a mélységbe zuhanva, a szegény lélek magát elveszettnek érzi és e veszedel¬met igaznak és méltónak vallja, erednek meg a Szentléleknek új, ismeretlen erői. Isten kegyelmét hozza, irgalomról tesz tanu¬bizonyságot, megkezdi az újjászületés nagy munkáját és fel¬ébreszti a szunnyadó új embert. A szív megtelik égi szenvedél¬lyel, új látások villannak fel a tágra nyíló szem előtt és meg¬kezdődik az életnek nagy átcsoportosítása: az újjászületett em¬ber levonja a rajta végbement kegyelmi ténynek minden követ¬kezményeit. Elvet olyan dolgokat, amiket eddig értékeseknek vallott, szívéhez szorít olyan javakat, amelyeket eddig ködkép¬nek és áltatásnak tartott csupán. Eladja minden javát, hogy megvegye a mezőben elrejtett kincset. Hosszas, nehéz munka, de győzelmes munka, eredménye a megszentelődött élet, ame¬lyet már e földön áthat Istennek élő elementuma. Úgy áthat¬hatja, hogy zökkenő és fordulat nélkül fejlődik tovább ez az élet halálon túl, az örökkévalóságba. A Szentléleknek nagy csodatételei napról-napra megújulnak szemeink előtt. Nyomo¬rúságban segedelem, szenvedésben vígasztalás, halálban örök¬élet bizonyossága, válás fájdalmai között a viszontlátás öröme, külső elbukásban belső felemeltetés, ó-emberünk elpusztulásá¬ban új emberünk dicsőséges megépülése.
Ez a Lélek áll rendelkezésünkre.
Csak kérnünk kell. Kérnünk a Jézus nevében. A Jézus nevében való kérés a Lélek ajtajának feltárulása, amelyen át bezúdul a Lélek óriás ereje, mint ahogy a nagy kőtartályok vize zuhogva tódul be minden parányi résen, mert irtózik az ürességtől és rendeltetése az, hogy mindent kitöltsön. Valamit kértek az én nevemben, — mondja az Ige — megcselekszem azt, dicsőíttessék az Atya a Fiúban. A Jézus nevében való könyörgés tárgya nem lehet más, minthogy lelket, lelket, Szentlelket kérjünk Istentől.
III.
Még egy dologról kell szólanom. Arról, hogy a Szentlélek¬nek az emberi lélekkel van közvetlen kapcsolata is, de azért az a Lélek hatalmas eszközöket alkotott, nagy intézményeket léte¬sített, s azokon keresztül végzi a maga csodálatos munkáját. Szinte azt mondhatnám, hogy a Szentlélek alkotmányos ural¬kodó. Érintkezik az Ő népével, annak egyes tagjaival közvet¬lenül is kegyesen, ajándékokat osztogatva, de nagy, építő mun¬káját, uralkodói szolgálatát, annak az alkotmánynak az igénybevételével végzi, amelyet népe nevelésére és megtartására maga létesített. Ez a lelki alkotmány, különálló, élő társadalom, nagy szellemi organizmus az egyház. Kétezer éves, sőt sokkal nagyobb történelem szőnyegét gombolyítja le előttünk az egy¬házban, hogy rajta keresztül, a századok nagy állomásain, meg¬érkezzék lelkünk királya a mai naphoz. Iskola ez az egyház, amelyben Jézus lábainál ülve, az ő tanítását hallgatjuk, tudo¬mányban és a szíve szerint való életben növekedünk. Minden bölcseség viszonylagos, minden tudományos tétel egyszer megerőtlenül, akadémiákon és egyetemeken elmúló emberi véleke¬déseknek világosságában járunk; milyen jó hallgatni arra az egyszerű beszédre, amelyet gyermek és együgyű egyaránt meg¬ért, de amelyről tudjuk, hogy az ég és föld elmúlnak, ám e beszédből soha egy jotta el nem múlhatik. Lelki tűzhely, otthon ez az egyház, amely az újszülöttet már várja és a haldokló aggot szelíden átkarolja. Lelki háztartás rendjével veszi körül minden gyermekét és nincs olyan mozzanata az életnek, amely¬ben a legnagyobbat, a legfontosabbat, a legdrágábbat ne ő üzenje nekünk. Gyakorlótér az egyház, ahol magunkat a szol¬gálatban és áldozatban gyakoroljuk, s ezáltal készülünk egy olyan világba, ahol Isten akaratát a szolgáló lelkek hiány és maradék nélkül teljesítik. Sokszor nehéz a feladat, sokszor rop¬pant nagy az akadály, azonban mindezzel a Szentlélek nevel és néha-néha még elbukásunkat is javunkra fordítja. Homályos pitvar az egyház, amelyen átzarándokolunk és a végén letelepedünk egy zárt ajtó előtt. Ennek a nyílásain tündöklő fényesség szűrődik át. Mikor időnk letelik és lelkünk megérett a szem¬től-szembe látás világára, kitárni az ajtó és mi átléphetünk oda, ahová öröktől fogva mentünk és végre egy boldog pillanatban megérkeztünk.
De az anyaszentegyháznak nemcsak az a dicsőséges mun¬kája, amit én velem mível, hanem az, amit önmagával, mint minden hívők közösségével mível. Benne megszervezi a lelkeknek nagy egységét, a hívők egyetemességét, a szentek egyességét. összehozza a lelkekből felvillanó hitet, hogy sok kételke¬dést megcáfoljon, megcsúfoljon és a tamáskodókat hívőkké tegye. Összehozza a samaritánusi szeretetet, mert annyi a véré¬ben fekvő nyomorult és csorog az olaj a sok megnyílt sebbe, néha szinte hallóm, mint sok vizeknek zúgását. Összehozza a reménység embereit, hogy a szomorkodók mosolyogjanak, a vigasztalanok körül a sötétség is világosság legyen. Sok könny van a világon, de Isten mindeniken mosolyt akar átsugároztatni. Sok a bánat ezen a földön, de Isten keze tele van nap¬sugárral, amelynek nyílzáporait át akarja lövelni ezen a sötét kárpiton. Sok a gyenge, az elhanyatlott, a földre gázolt ezen a világon, de Isten ezer és ezer erős karral dolgozik, hogy fel¬emelkedjenek és megépüljenek. Tele van ez a föld sírral, egy óriási temető, ezerszer több a halottak száma, mint az élőké, de Isten Lelke úgy nézi ezt a nagy temetőt, mint a mandula¬fák kertjét egy áprilisi éjszakán. Ma még sötét, sáros, szomorú ágak kusza tömkelege, holnap reggel ezer meg ezer rózsaszín¬ben pompázó, illatfelhőbe burkolt királyleány ringó processziója. Ma temetőkert, holnap a feltámadásnak dicsőséges sere¬geket szülő bölcsője.
Mindez a Lélek munkája. Esti szellő a Lélek, amely parányi virágok szerelempostáját közvetíti, de tájfun is, amely renge¬tegeket tép ki és megváltoztatja a föld arculatját. Neked is szól, s talán neked különösen szól, én jó magyar népem, ez az evangélium. A Szentlélek csodatevő munkájának ne állj ellene! Ne félj alázatos, eltiport nemzet lenni, mert felemeltetel. Resz-kessenek a gőgös nemzetek, mert megaláztatnak. Mi pedig szo¬rítsuk szívünkre alapigénk utolsó és sommás vigasztalását: „Nem hagylak árvákul titeket, eljövök ti hozzátok!"
Jövel Szentlélek Úr Isten.