Ti mindnyájan tudjátok az apostoli hitvallást úgy, amint azt a konfirmációi kátéból megtanultátok. De tudjátok-e azt, hogy az erdélyi szokásunk már régen kihagyott a Hiszekegyből egy mondatot, azt, hogy Jézus, aki megfeszítteték, meghala és eltemetteték, szálla alá poklokra.
Pedig nagy kár volt ezt a cikkelyt kihagyni. Maga Kálvin János mondja, hogy a Krisztus szenvedése és halála az ő poklokra szállásában csúcsosodik ki s emelkedik túl minden más szenvedés és minden más halál szinvonalán, túl, örök magasságokba. Ez mutatja a Jézus megváltói szenvedéseinek lelkiségét, teljességét és mindenek felett való erejét.
Akik Jézus szenvedéseit írásban, vagy képben kiábrázolják, a Jézus testi szenvedéseit igyekeznek a végletekig fokozni. A mi híres Rákóczi-kelyhünkön – melyért a háború előtt százezreket igértek a nyugati műkereskedők – parányi kis domborművekben kalapáccsal ki van verve a passzió hét jelenete. Akkorák ezek a képek, mint egy rózsaszirom s mindeniken 8-10 alakból álló csoport forog, kavarog a szenvedő Jézus körül. Sehol sem láttam a testi fájdalomnak ilyen félelmes kiábrázolását, mint e parányi képeken, mintha végtelen távolságból hangzó jajszavak suttognának felénk, azért nagyon halkan, mert szinte egy más csillagról hangzik a szó.
Pedig a Jézus testi fájdalmai nem voltak nagyobbak, mint előtte és utána sok más halálra kínzotté. Nem nagyobb, mint a két latoré, aki ugyanazon halált szenvedte, Péteré, akit szintén keresztre vertek s az üldözött keresztyénség ezer meg ezer elevenen megégetett, vadállatokkal széjjeltépetett, olajba főzött, vagy darabokban felmetélt vértanújáé. Jézus fájdalmai igazában lelki fájdalmak voltak s mint ilyenek érték el az emberfölöttiség arányait.
Azt tudjuk, hogy Jézus odaadott mindent az ő missziójáért. Feláldozta az élet örömeit, elhárította magától szépségeit. Nem alapított családot, nem volt otthona, házatüze. Megküzdött nagy kísértésekkel és eldobott magától nagy lehetőségeket: lemondott a népvezérségről, a mágusi hatalomról, a szociális reformátorságról, a népboldogításról. Nem ment könnyen. Minél erősebb volt a lelke, annál nagyobbak voltak kísértései; minél magasabbra ért, annál inkább reátalált a sátán, mint hegyormokra a felleg. De ő mindig győzött. Boldogan nézte, mint fogy el előle ez a világ, mint zárulnak be ajtói előle s mikor győzelmesen kiszabadult egy kísértésből, felujjongott: újból elvesztettem egy darab régi világot, újra enyém az új. Megmaradt, sőt nőtt és bontakozott előtte az ő igazi világa: a megváltó szeretet világa.
Sok minden van ebben a megváltó szeretetben. Édes és erős hit, hogy az ember képes a váltságra. Hatalmas, forró bizonyosság, hogy Isten akarja ezt a váltságot és kiviszi. Tudata annak, hogy ő ennek a váltságnak oka és eszköze: a megváltók öröme az oknak létel édes mámora. Mindennek pedig a végső alapja Istennek teljes és boldog bírása, titokzatos élő egység az Atyával, állandó, természetté vált, de azért érzelmileg mindig friss átistenülés, valami olyan állandó megújulás, amit a forrásnál látunk.
És most jön a passzió. Az ember képes a váltságra s íme: nem értik meg; aki megérti, nem követi; aki követi, csak mímeli, de nem hasonul át hozzá. A papok tajtékzanak, a farizeusok tombolnak, a nép üvölt. Az egyik tanítvány megtagadja, a másik elárulja. Verik és arcul köpik, kigúnyolják és megölik. Képzeljétek el, ha egy Marslakónak elmondanánk ennyit: a Jó Isten inkognitóban az emberek közé ment, hogy megnyerje őket; de az emberek nem hallhattak Reá és megölték Őt… Nem irtózatos fájdalom lehetett ez Jézusnak? Azokért haljon meg, akik megölik Őt?
Isten akarja az ember váltságát, ez volt a másik tétele. De hiszen itt mindenki másnak érvényesül az akarata, csak az Istené nem. Ime, érvényesül a farizeusok akarata, a főpapok akarata, Pilátus, a nép, a katonák akarata, mindenki rohan a bűnbe: a gyilkosságba s vele a kárhozatba; mindenkinek érvényesül az akarata, csak az Istené nem s az övé, aki Istennek engedelmeskedik, kettőjüké, kik a megváltást akarják.
Úgy érezte mindig magát, mint akiből édes nagy kezdetek áradnak – most úgy tetszik, mintha vég volna s benne sokat igérő folyamok tünnének el, világok halnának meg. Érezte az üdvöt: oknak lenni, s most csupa tárgy. Játék, labda. Ő, akiben a királyok királyának méltósága és hatalma élt, – most megrugdosott rabszolga.
Ez az a „nagy sötétség”, amely körülvette a világot és körülvette Jézust. Nem látta az Isten gondolatait, összefutottak előtte a végtelenségek útai. De bármily rettentő volt ez a fájdalom, Jézus sem nem kételkedett, sem nem panaszkodott. Ott volt még neki utolsó fellegvára, világának archimédesi pontja: az ő istenbírása. Vak sötétség vette ugyan körül, de túl a sötéten világított egy hű atyai szem. Semmit sem látott belőle, csak ezt a szemet. Egész lénye ehhez a szemhez beszélgetett: látod, hogy gyötrődöm, csak nézzed, te tudod miért, nekem üdv. Tudom, hogy te akarod, te óhajtod, neked érdeked, örömöd. Köszönöm neked e kínokat: e zakatoló szív nyilallásait, e tüzes vonaglást a tagjaimba, e fejszecsapkodást az agyamra, ezt a szomjúságot, amellyel nem is italt: Téged szomjúhozlak. Nézd, hogy folynak rajtam a vércseppek: ezek az én piros himnuszaim. Fogadd el, nézz reám, légy velem, te óriási szem, Atyám, Istenem. Csak mosolyogj reám rejtelmesen, ezer igérettel, áldással teljesen…
És a Nagy Szem elfordult az ő szenvedőjétől.
Kilobbant ez a fény is.
És ebben a nagy sötétségben, ebben a koromfekete csendben hangzik el a sóhaj s benne a kivételes, az egyetlen, az örök fájdalom, maga a Szenvedés:
Eli, Eli, lamma sabaktani! Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet!
Jézus akkor is szeretett, akkor sem panaszkodott, csak kérdezett s neki Isten akkor is Istene volt, mikor megverve, meggyalázva, keresztre feszítve elhagyta őt.
Látjátok, ez a Jézus poklokra szállása. „Mesebeszéd – mondja Kálvin – hogy valahol valami földalatti helyiség van, melyben a kárhozottak testi kínokat szenvednek. A pokol egy lelki tartomány, állapot, melyben lelki kínokat szenved a lélek.”
A pokol a későn felismert igazság, az az igazság, hogy egyedül Isten él és van, de már késő őt magamévá tennem. A pokol nem egyéb, mint az Istentől való elhagyatottságnak érzete attól a pillanattól fogva, melyben felismertük, hogy egyedül Istenben van élet. Az önvád és egy örökre elveszített lehetőség fájdalma szövődik össze benne. Az elkárhozott ember úgy értékel, mint Jézus, mert magát az igazságot ismeri fel: csak Isten; de már késő.
Nos, Jézus szenvedését az tetőzte be, hogy ő az elkárhozott és elveszett ember kínját is elszenvedte lelkében s ezért kínszenvedése átfogja a fájdalom zenitjét és nadirját. Világtengely lesz. Amíg az emberek szeme előtt látható formába keresztre feszíttetik, szenved, meghal és eltemettetik, azalatt láthatatlanul, csupán az élő Isten orcája előtt, egy titokzatos folyamat megy végbe rajta: általmegy a kárhozaton – ártatlanul és teljesen, azaz annak tudata nélkül, hogy ki fog kerülni belőle.
Itt, ebből a kikutathatatlan mélységből szakad fel a halk, golgothai sóhaj.
„Miért hagytál el engemet?”
Miért? Erre a kérdésre felel minden: a nagypéntek, a húsvét, az Isten szívének diadalmas dobogása, amelynek ütése alatt megrendül a föld, az ő győzelme, mely mint északi fény kezd derengeni eget, földet betöltő sugárzással.
Miért? Azért, hogy lássuk a bűn nagyságát: íme, ez az emberi bűn, amelyik ide juttatja azt, akire rázuhan, hogy lássuk a büntetés nagyságát: ez a pokol az, amiből Isten ki akar szabadítani. Azért hagyta el őt, hogy minket soha el ne hagyjon. Azért, hogy ez a helyettes szenvedés kiengeszteljen Istennel: íme, a lator már imádja, a pogány századosban már szakadoz a sóhaj, mint a gyökerestől tépett fa: Bizony Isten fia volt ez! Íme, a népnek már fáj a melle, már rá akar ütni, – itt, itt fog megfordulni a világ.
Azért, hogy akit egy pillanatra elhagyott, a következő pillanatban körülvegyen olyan fényességgel, amelyben mindent megért és mindent meglát, úgy, hogy felsóhajthat: elvégeztetett! Azért, hogy a halál mélységeiből a feltámadás pitvarába vezesse és ott jobbjára ültesse.
Azért, hogy te ne sírhass, ne panaszkodhassál, azért hagyta el őt, hogy veled lehessen mind a világ végezetéig ő benne, ki neked Urad és főd, neki egyszülött, szerelmes Fia, ki ül az ő dicsősége jobbján.