Ennek a hétnek hangulatát megint átjárja az emberiség legszomorúbb és legédesebb emléke, mint a halottasházat a tubarózsa illata: útunkra vetődött a golgothai kereszt árnyéka. Egyik templomunkban előadták Bach csodaszép János-passzióját, ezt a legszebb jeremiádját a világnak. A színházban egy középkori francia barátnak primitív és mégis megkapó passziójátéka fojtotta bele a lélegzetet Budapest lihegő közönségébe. Katholikus testvéreink templomában nagy tömegek nézték végig Krisztus urunk kínszenvedésének mimikai kiábrázolását s ezer meg ezer lelket ejtett foglyul az ősi gregorián dallamok fenséges lamentációja, ez a könnyekből felgyült vízesése örök emberi zokogásoknak. Akár fenn, akár lenn járunk: útunkra vetődött a Golgotha keresztjének az árnyéka.
Be kár, hogy csak árnyék, amelyen hamar és könnyen átlépünk s alig okoz bennünk más változást, mint a futó felhő árnya a napfényes tavon. Jó lesz nekünk igazi református módra megállanunk a kereszt lábainál s feltekinteni rá mélyen, merőn. Eszembe jut a Morris képe, amely szerint egy pásztorember nyája őrzése közben reábukkan az árva Keresztre. Már nincs rajta senki, de mintha még meleg volna a szenvedéstől a merő fa. Még látszik rajta az alig száradt vér. Tetején, a háromnyelvű táblácskán valaki ottfelejtett egy kötelet: talán ezzel emelték le a tetemet. A félig kivert szegeken galambsereg szálldos, mintha hívő nemzedékek imádsága volna. Körül a bárányok meghőkölnek és ijedten bújnak egymáshoz: emlékeztetnek a Bárányra, mely a mészárszékre viteték. A pásztor pedig, kelet napbarnított, mélyszemű fia, az örök ember képe, ki egyszer csak ott találja magát a kereszt lábainál: testté vált kérdés gyanánt néz fel a különös jelre, s mintegy megtorpanva a világtitok előtt, önnön lénye rejtelmét látszik kutatni. Mi erre a kérdésre a felelet?
Három rövid szó: Miattam, helyettem, érettem. Miért van kereszt, miért szenvedett, miért halt meg Krisztus? Miattam, helyettem, érettem.
Miattam. Az első, amit a keresztyén embernek meg kell látnia a kereszt lábainál, az, hogy Jézus miattam szenved.
Azt, hogy Jézus az emberi bűn miatt szenved, könnyű meglátnunk. Hiszen látjuk tündöklő ártatlanságát, jóságát, szentségét s fellázadunk azon, hogy őt üldözték, halálra keresték, véresre verték és végül keresztfára vonták. De hogy milyen nagy volt az emberi szív romlása, azt mégis csak a kereszt mutatja meg. Képzeljétek csak el: az emberiség a paradicsomi átok óta várja a szabadítót. Várja, aki elromlott életét megigazítja, elveszített ártatlanságába visszahelyezi; várja, akiben időtlen idők óta lobogó vágya kielégül, rút arca megszépül, háborgó szíve kiengesztelődik, vak szeme látni fog, leperzselt szárnyai kinőnek. Várja, akiben ő újra azzá lesz, aminek Isten látta: szabad, boldog és szent, akiben végre kiteljesül elnyomorékodott istensége, akiben Isten magát mámorosan átkarolja s lábainál elzokogja a drága beteljesülés évezredes himnuszát.
És amikor végre megjelenik közötte a testté vált Isten, szebben, ékesebben, vonzóbban és hódítóbban, mint minden remény és minden igéret, minden prófécia és minden üzenet, mikor szavaival és csodáival kétségtelenül bizonyít maga mellett: nem ismeri fel, ellene támad és kiveri maga közül. Arculüti-e az atya fiát, kit évtizedek óta vár haza? Kiűzi-e házából a menyasszony a vőlegényt, kiért szíve szinte megszakad? Megöli-e a szolga a király fiát, ki koronáját viszi el neki? S az ember megölte Jézust. „Útált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia lőn a neve és betegség hordozója. Elrejtette az ember előle orcáját”, el a szívét, s akiben az Örök Isten köszöntött be hozzánk, évezredek meghallgatott imádságának drága eredményeképpen: azt az Egyetlenegyet, azt az Egyszerit, Isten nevében, egyházi szertartással, főpapok és theológusok szavára, királyi parancsra, a nép helyeslő ordítozása közben eltaposták, mint egy kártékony gonosztevőt, mint a világ legfőbb mételyét. Milyen irtózatos tény, hogy egy népnek, egy kornak, egy helytartónak és egy egyháznak az volt a legfontosabb, legsürgősebb és legnagyobb ügye, hogy megöljön egy embert, akiben az Isten teljessége lakott.
Miféle emberek voltak ezek? Ne áltassuk magunkat azzal, hogy szemenszedett gonosztevők voltak, akik kivételesen és érthetetlenül, emberi természetükből kivetkőzve cselekedtek így. Az egész emberi természet Jézus ellenségeiben és bíráiban maradék nélkül, örök tisztaságban feltalálható. Mit tettek a Jézus ellenségei? Vagy nem ismerték fel a Jézus nagyságát és vakok voltak küldetésével szemben, vagy felismerték, de egyéb érdekeik miatt nem tudták lelkiismeretük szavát követni. A nép halált kiáltott reá, – de nem kiáltaná ugyanazt most? A poroszlók végrehajtottak egy parancsot, de vajjon szabad volna ítélkezniök és az elítélt védelmére kelni most? Ki kérdezi a bakótól, hogy mi a véleménye az elítélt ártatlanságáról? A fanatikusok nem hallgattak meg egy embert, akinek igazsága volt, mert féltették a maguk igazságát, – hát most hallgatunk-e a velünk szemben állók igazságára? A főpapok féltettek egy hatalmi és társadalmi rendet, aminek mindenüket köszönhették, – más lett-e ma az ember? Kajafás látta, hogy Jézus ártatlan, de azt mondotta: jobb, hogy egy ember vesszen el a népért, minthogy az egész nép egyért, – nem a legtisztább kormányzati bölcsesség ez ma is? Pilátus nem talált benne bűnt, küzdött, hogy megmentse, s mégis elejtette, a mások felelősségére. Ő legalább megmosta kezét, ma már ezt sem tartják szükségesnek. Tanítványai elhagyták… mutassatok mártírt, aki mellett életében kitartottak a hívei. Péter, a leghívebb megtagadta egy szörnyű pillanatban, a nevetségtől való féltében: álljon elé, aki megállott Jézus mellett kétezer husvét bizonyságának fényes fellegében akkor, mikor tudta, hogy mosolyogni fognak rajta!
A Jézus halálát nem egyes, különös gonosztettek okozták, hanem maga az ember természete, amelyben épúgy egyek vagyunk a nagypénteki Krisztus-gyűlölőkkel, mint ahogy egyek vagyunk velük testünk anatómiai alkatában és élettani működésében. Jézust az ember ölte meg, az ember, aki én vagyok s aki minden lélegzetvételemnél ugyanazt teszem, ami őt keresztre vitte. Borzasztó, de igaz: Krisztus szenvedő testébe minden nap beleverek legalább egy szeget.
Miattam halt meg.
De nemcsak miattam, hanem helyettem szenvedett.
Ha belátom azt, hogy miattam szenvedett, egyszerre világos lesz az is, hogy helyettem szenvedett. Ha a kereszt leleplezi előttem bűnöm nagyságát, akkor azt is kell látnom, hogy ez a bűn halált érdemelt: az én halálomat. Igy is volt. Isten megbánta, hogy embert teremtett s haragja egyre gyült ellene. Irtózatos volt az ellentét Isten és ember között: nem lehetett levezekelni, eltörölni. Ki lehet tisztítani egy fekete foltot, ami a patyolatra esett, ha nekikezdünk a türelmes, aprólékos munkának: de ha patakokban csorog rá a fekete lé, egészen reménytelen a helyzet. Meg lehet gyógyítani egy sebet, ha a vérzése eláll, de ha növekvő sugárban szökik a vér: nincs segítség. Meg lehet akadályozni, hogy elmerüljön a hajó, de ha egyre nő a lék, vége, vége van. Az emberi bűn ágazott és terjedett, mint maga az ember. Millió meg millió ember halmozta a bűnt: minden gondolat, minden érzés, minden akarat új gyümölcsöt termett e mérges fán. Végül már nem is tudta az ember, hogy bűnös: örült neki és tobzódott benne és azt tartotta jónak, ami rossz. Minden egyre feszültebbé tette a viszonyt Isten és ember között, mert minden emberi érzés, gondolat, akarat új lázadás, új kihívás az élő Isten szentsége ellen. Nem volt más hátra, minthogy Isten egy óriás ítéletben felgyújtsa a világot és haragja tüzében megégesse örömét, dicsőségét, szemefényét: a saját képére teremtett, de elbukott embert. Érdekes, ez a gondolat ott van Zeüsnél és a germán mithológiában. Igazsága olyan félelmes, teljes és szent, hogy csak ez adott volna elégtételt neki s ez állította volna helyre a megsértett világrendet.
És akkor valakiben olyan nagy volt a szeretet, hogy önmagát odaadta érettünk. Ez a valaki csak ártatlan és bűntelen lehetett, mert bűnös ember a maga vétkeért szenved; másokra szenvedésének áldása nem terjed ki. Ártatlan és bűntelen csak az lehetett, kiben Isten vált testté, amit az is igazol, hogy ekkora önfeláldozó szeretet is csak abban lehetett, akiben az Istenség teljessége lakott. Milyen mindent feledtető, bíztató, zokogásra indító dolog, hogy támadt a földön ilyen szeretet. Volt egy szív, amely így érzett, egy akarat, mely így áldozott; vér, amely így buggyant ki, halál, amely ebből a szeretetből fakadt. Ez a nagy, beláthatatlan, megszégyenítő szeretet a teremtés legnagyobb titka, legédesebb csodája, minden boldog reménységnek és édes optimizmusnak forrása.
Helyettem szenvedett! Látod-e ebben a Krisztus szenvedésének nagyságát? Az én bűnöm, a te bűnöd, minden emberi bűn terhe, átka reánehezült. Valaki elbírhatja egy halálnak a kínját, talán kettőét is, de nemzedékek, emberöltők, évezredek, népek, a mindenkori ember halálának a kínját, aki volt, van és eljövendő, csak az bírhatta el, akiben maga az örök szeretet lakott. Nagyságát nem a testi szenvedés méri, bár az is elérte a zenithet, de nem volt nagyobb, mint más hasonló halál. De a lelkiek voltak felmérhetetlenek. A szánalom, amivel keserülte a sokaságot. Az árvaság, amiben lelke élt. Végül egy percre az Istentől való elhagyatottság! Éli, Éli, lamma sabaktani!... A Jézus fájdalmának mértéke az emberi bűnök nagysága.
Helyettem szenvedett! Milyen jó, hogy én ezt látom! Millió és millió ember van, aki nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy valaki valahol bátran, szerelmesen, a megváltás szenvedélyével helyette szenvedett. Csak az a keresztyén, aki beleütődött a keresztbe, mint annak az angol festőnek a pásztora és végigdöbbent a gondolatra: helyettem! Aki ezt megérezte, többé nem lehet léha, fennhéjázó, öntelt, vagy megátalkodott. Végigcsurog a lelkén ennek a nagy áldozatnak forró olaja és fehérre mossa. Lázadó nyaka megtörik, szívéből felszakad a vallomás: „Betegségeinket ő viselte, fájdalmainkat ő hordozá, megsebesíttetett a mi bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése van rajta…” Mondják, hogy a legmegátalkodottabb gonosztevő is megtörik, mikor látja, hogy az ő bűneiért mást visznek a vesztőhelyre. Hát még akkor, mikor tiszta, önfeláldozó szeretetből az ártatlan, a szent adja magát halálra, hogy a gonosz megtérjen és éljen. Ilyesmi sohasem történt meg e földön s az emberi elme nincs berendezve ilyen eset elképzelésére. S mégis, minden nap megesik, mert Jézus mindenkivel megkísérli és minden hívővel szemben végrehajtja. Helyettem szenvedett!
De nemcsak helyettem, hanem érettem! Ha csak helyettem szenvedett volna, az én rettentő szégyenem, bánatom reámzuhanna és eltiporna. Megsemmisülnék egy visszafizethetetlen hálatartozás súlya alatt s a legjobbak, a legszentebbek halálba dobnák magukat, hogy vele együtt haljanak. Olyan nagy volna az áldozat, hogy nem lehetne elfogadni.
De a Jézus halála nemcsak az ő ténye volt, hanem az Istené is. Isten akarta, szerzette és Jézus magát eszközül adta erre a célra. Csak ő adhatta magát erre a célra, mert ő volt egy Istennel szeretetben is, szentségben is. Annak az Istennek adta oda magát, akit csak ő ismert és aki egyedül ismerte őt. Odaadta magát, hogy halálából Istennek új teremtése nőjjön ki és föltette a csillagot egy lelki dóm tornyának a csúcsára. „Sebei által gyógyulánk meg”.
A Golgotha keresztje nemcsak azt mutatja, kicsoda az ember, aki miatt meghal a szent. Nemcsak azt mutatja: kicsoda Jézus, aki helyettem meghal, hanem azt is, kicsoda Isten, aki érettem az ő Fiát adja.
Nézzetek Isten arcára a kereszt alatt! Ime, igazságának égbenyúló, sötét hegyein megered és alácsurog kegyelmének balzsamzuhataga. Ime, e kereszthez vezette az embert, hogy összetörjék és zokogva magára ismerjen: itt, így szereti ezt a megszégyenített, legyőzött embert igazán. Most érkezett el a pillanat, hogy megmutassa: ő szánalom, irgalom, bűnt megbocsátó, örök kegyelem. Nem akart elveszíteni, hanem meggyőzni. Azt akarta, hogy a lelkünkben felébredjen az a szenvedély, amelyikben az ő Lelke lüktet: a forró hit, amellyel elfogadjuk felénk nyujtott kezét. Ki van engesztelődve: mosolyog és áld, örvendez és felmagasztal.
Nézzétek, micsoda jóság: szeretettel meggyőzni a bűnt; nézzétek, micsoda erő: halálból életet támasztani! Nézzétek, milyen nagyra tart minket az Isten: a legnagyobb és legkockázatosabb dologgal: Egyszülöttjének halálával akar foglyul ejteni. Érettem volt ez a halál s benne veszem Isten legnagyobb ajándékát: ez a legnagyobb megtiszteltetés, bár mindennél jobban megaláz; ez a legnagyobb erő, bár csak egy hallgatag passzió; ez a legörvendetesebb tény, szebb és dicsőbb a teremtés hajnalánál: pedig egy sötét, véres kereszt s rajta egy drága halott a középpontja. Az Élet útja ez, bár a halál kapuján vezet át… érettem adta Isten, hogy vele magának szerezzen meg, hogy „az én Istenemet igazán megismerjem és szívből szeressem és vele örökkétartó boldogságban élve, őt örökké dícsérjem és magasztaljam…” (H. Káté).
Előszőr tehát azt kell látnom, hogy én részt vettem a Krisztus halálában, mint annak egyik szerző oka. Azután, hogy Krisztus magára vette az én halálomat és helyettem elszenvedte azt, mint örök büntetést. Harmadszor, hogy Isten szerezte ezt a halált, hogy vele engem örökre, elszakíthatatlanul megszerezzen.
Most már részt veszek a Krisztus halálában, mint aki vele együtt szenvedek és megöldöklöm magamban az óembert. Elfogadom az ő helyettes elégtételét és magamat hálaáldozatul neki szentelem. Végül bizonyos vagyok benne, hogy Őáltala, mint az Isten kegyelmi szövetségének részese, Isten dicsőségére élek és mind életemben, mind halálomban, úgy a földön, mint az örökkévalóságban Őt magasztalom.