Három kereszt áll a Golgothán és három élet szenvedi el rajta a kínhalált. Milyen egyforma mind a három; három végállomás, amelyek között – külsőleg – semmi különbség nincs. De milyen más, mennyire ellenkező világból indult el a három elítélt s milyen más a lelke mindeniknek! Az egyik az Istennek szentje: ott fogant a Szent Lélek kicsorduló erejében és a jóság, az áldozat útján érkezett ide; a másik jóravaló reményteljes ifjú volt, akit megejtett a bűn; elébb csalogatta, cirógatta, azután behálózta, majd bilincsbe verte s végül idejuttatta. A harmadik gonosz, konok lélek volt. Sokáig kisiklott az igazságszolgáltatás kezei közül, de végül mégis csak horogra került s most fogcsikorgatva tajtékzik a kereszten.
Ne csodálkozzunk azon, hogy mind a hárman ide érkeztek meg. Abban az időben az ilyesmi nagyon könnyen megesett. Megszökött rabszolgák, kisebb tolvajok, csavargók, lázadók nagyon könnyen keresztre kerültek. De függetlenül az egyéni mivolttól, bárkit elérhetett ez a vég: a legyőzött király épúgy odakerülhetett, mint a kegyvesztett udvaronc. Úgy érezzük, hogy Isten e három egyforma keresztben nem az egyéni bűn méltó büntetését, hanem a közös emberi sorsot: az élet bizonytalanságát s feltétlenül bizonyos keresztjét példázza.
De a halál épen azért nagyszerű, mert benne eldől és kikerekedik az élet értelme. A halálban célhoz ér az ember s a benne lakozó isteni gondolat kikristályosodva beleüvegesedik az örökkévalóságba.
És most a kereszten lejátszódik három nagyszerű esemény s benne az isteni élet minden mélysége kitárul.
„A felfüggesztett gonosztevők közül pedig az egyik szidalmazá őt, mondván: Ha te vagy a Krisztus, szabadítsd meg magadat is, minket is”. Tehát egyetlen gondolata a szabadulás, az élet. Mindegy neki, hogyan szabadul meg és hogyan él, csak szabad legyen és éljen. Az volt tehát az ő végzete, hogy mindenek felett önmagát szerette, az ő nyomorult elfogyó, nyers életét. Ezért mindent oda vetett; a keze véres lett, a lelke foltos. Nem volt benne érzék a magasabb dolgok iránt, nem értette meg, hogy mit használ, ha valaki az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt vall. Ezért nem ismerte fel a mellette szenvedőben a lelki világ fejedelmét, a szabadulás és új élet forrását. Csak annyit tudott, hogy Istenéért szenved: azért feszítették fel, mert Isten fiának, Krisztusnak mondotta magát. Dőrének és csalónak tartotta, mert azt hitte, hogy aki Isten fia, az az Isten erejét a saját érdekében, a maga önző céljaira használja. De ha keresztre jut: akkor csaló, vagy félkegyelmű. Képtelen volt annak a meglátására, hogy az istenfiúság alázatban, engedelmességben, áldozatban áll s nem volt hely a szívében egy olyan istenember számára, aki önként, másokért vállalja a halált.
Ezért gúnyolta őt s előre triumfált a bukásán, – ezért nem érezte meg óriási, édes győzedelmét. Helyzete egyre reménytelenebbé vált, arca sötétebb, szíve keményebb, lelke keserűbb, lázadozóbb, végre kilobban a füstölgő, kormos, vérvörös fényű mécses s a kárhozat illata árad szét a zsíros hamuból. Meghalt örökre – az örökélet fejedelme mellett; – szomjan a forrás mellett; elkárhozott – a megváltó kereszt tőszomszédságában.
Torz, sátáni, sötét teteme dermesztően ábrázolja: íme a bűn és büntetése. Ime az Isten roppant igazsága, amely elnyomja a bűnöst, mint egy útálatos férget. Isten elment hozzá egy lépésnyire, egy kézfogásnyira, mellé állott testté válva egy suttogásnyira; de ő nem látta, nem akarta – örökre vége volt és milyen vége volt! Fenyegető, fellebbezhetetlen, örökre elintézett ügy ez. Fölötte égig ér egy rettentő árnyékciklon: Késő, soha már!
Nem dörömböl-e a szíveden egy óriási jajszó: Jaj nekem!
Eközben a másik lator szívén langyos balzsam csorgott végig: megérezte, ki az, aki mellette szenved. Megismerte és szívében ébredezni kezdett egy eltemetett világ, mint a tengerből kiemelkedő csodaszigetek. Káprázó szemei előtt egy eddig ismeretlen ragyogó élet igéző körvonalai bontakoztak ki hivogatólag s ő úgy érezte, hogy ez az ő hazája. Emlékek fényesedtek meg, hangok, érzések, harmóniák, amelyek régebbiek voltak, mint az elmosódott bölcsődal foszlányai, mert az örökkévalóság élet előtti eseményeiről tapadtak reá. Véghetetlen bűnbánat járta át a szívét, amelynek élessége eltompította a kereszt kínjait. Úgy érezte, hogy méltán szenved, sőt keveselte a büntetést. Fellázadt cinkostársa és megrontója ellen s úgy érezte, hogy lénye két emberre szakadt. Egyik a gonosz, az a megátalkodott másik lator, aki ott káromkodik mellette; a másik az a jó, az a szent, aki közöttük imádkozik. Lelke teljes erejével fordul cinkosa felé, olyan gyűlölettel, ahogy egy vezeklő magát utálja és „megdorgálá őt, mondván: az Istent sem féled-e, hogy még most is, ugyanazon ítélet alatt, amely alatt ő imádkozik, szidalmazod az ő fiát?” Azután ujjongani kezdett kínjai felett és megvezeklik úgy, hogy megfagy a vér ereinkben: „mi a mi cselekedetünk méltó büntetését vesszük, de ez…semmit…nem…cselekedett”. Sejtette, hogy az ő bűnének is van valami köze a mellette levő Szent kínjaihoz és látta, mint zuhan rá az ő bűne is erre a drága testre, mint életmentőre a leomló szikla; miként ivódik bele testébe millió kín gyilkos mérgeképpen, mint buggyan ki testéből, mint meleg vér, homlokáról, mint hideg veríték. Beleszédült a gondolatba, s azt hitte, hogy az ő keresztje megingott s durva ormával belevágódik abba az imádkozó arcba, szelíden vérző tetembe, pedig azt az arcot és azt a tetemet búcsúzni kezdő lelke millió könnyes csókkal árasztotta el.
Felpillant s íme látja, hogy az a könnyes arc véghetetlen irgalommal és szánalommal néz reá. Halkan suttogva, alig mozdítva ajkait, de egész lényével, egész keresztjével beszélve, megszólalt: „Uram, emlékezzél meg rólam, mikor eljössz a te országodban…”
És hallotta tisztán a feleletet: „Bizony mondom néked: ma együtt leszesz velem a paradicsomban”.
A föld nem hallotta, a lenn kavargó tömeg nem hallotta, a másik lator nem hallotta, csak ő, csak ő, meg odafenn az angyalok s átszaladt az egek boltjai alatt az örömkiáltás, mint egy hanggá vált üstökös.
Idelenn kavargott a zúgó tömeg, röpködött a gúny rikácsolása, harsogott a római katonák vezényszava.
S a második halott arcán olyan fény lobbant fel, mintha egy láthatatlan, óriási gyertya gyúlt volna fel előtte.
Ez az arc belevilágított a homályba, mint egy elpihent, kisímult gyermekarcon az utolsó anyai csók…
S a halott lator mozdulatlan alakja úgy áll ott, mint Istennek legmélyebb, legédesebb, néma prédikációja: a bűnnél nagyobb kegyelemről, a megváltó halál csodájáról. Minden apostolnál, minden vértanúnál, minden szentnél elébb érkezett meg a dicsőségbe; ő volt Jézus után a második, mert a legtisztábban meglátta és a legerősebben megragadta az Isten irgalmát. Felette fényoszlopként emelkedik az égbe a diadalmas bíztatás zengése: Soha, sehol sem késő!
Nem üti át a szívedet egy édes, furakodó sírás: Most, most, velem!
Eddig csak a két első keresztről beszéltem, pedig érezzük úgy-e bár, hogy itt egyedül a harmadik kereszt a cselekvő. Amíg rajta végbemegy a világ legnagyobb szenvedése, amíg a hőse önnön megáldoztatásának véres szertartásával van elfoglalva s abban teljesen felolvad, elmerül: a két másik kereszt tárggyá lesz a hatalmában, amelyen nagyobb dolgot mível, mint a látható világ megteremtése. Végrehajtja az Isten lelki kozmoszának megépítését. Nézzük végig küzdelmét, amelyet mindkettőért vívott. Egész lénye, minden szenvedése, ez az elgondolhatatlanul óriási kínhalál nem egyéb, mint birkózás ezért a két lélekért. Az egyiknél elveszíti a csatát s midőn az vigyorogva szabadul ki bűvös hatalmából: egyszerre fölibe magasodik az elkárhozott léleknek, mint kérlelhetetlen, utolsó, legfelső Bíró. Minden szerelme, szenvedése, áldozati halála vád és ítélet lesz, s olyan követ hengerít reá, amely súlyosabb, mint ezer és ezer sziklabérc. Letiporva, ellapítva, szétmorzsolva ott fekszik a Nadir kőlapján az elkárhozott lator; fölötte égig nyúl egy gránitkolosszus: az Isten igazságossága, mely a mennybolt kupoláját tartja. Onnan ki nem szabadíthatja már senki, mert a látható és láthatatlan világ örök alkotmányát kellene elébb temetőtalpáig lebontani.
Ugyanakkor épúgy birkózik a második latorral. Legyőzi azt és az megadja magát kegyelemre. Ebben a pillanatban minden szenvedéseivel, halála érdemével, egyszeri áldozata imádság-tajfunával szolgájává válik s feltűzi ezt a megmentett lelket az isteni dicsőség oromfalára, mint egy fehér zászlót. Nézzétek, mennyire elég volt az ő áldozata! Ez az ember semmit nem tett, semmiféle szertartást végre nem hajtott, kenet nem érte homlokát, tisztító tűzben nem járt; papok nem oktatták, igehirdetők nem ösztökélték, szentek nem jártak közben érte: ő csak elfogadott egy halált, amely érette adatott, megragadott egy kezet, amelyik feléje nyúlt…
Egyik megmenekült, a másik elveszett, mert életük a Krisztushoz ütődött s kiderült, hogy az egyik hozzátapadt, a másik lehullott róla. Egy örök végzés tanácsa telt be rajtuk, mely ott fogant meg az Isten szívében, a világ fundamentumának felvettetése előtt. A predestináció távoli hegycsúcsai intenek felénk, amelyeken az ő dicsőségének hajnali fénye lángol.
Melyik vagy te a kettő közül? Az, hogy idejöttél, az, hogy szívszorongva hallgattál reám, azt mutatja, hogy mindenesetre a második. Verd keresztre a lelked – bűnbánatodban s ragadd, ragadd meg a feléd nyujtott átszögezett kezet!
Úgy-e érzed, hogy Isten misztikus kertjének csodafája a kereszt, s rajta drága termés, rózsaszín virág a mi véren váltott hófehér lelkünk.