Háromféle alkalom gyűjtött egybe minket ma itt, k. a.! Virágvasárnap van, a Jézus királyságának ünnepe. Ma van Rákóczi Ferenc dicsőséges nagyfejedelmünk születésének 250. évfordulója. Végül, ez a kis, buzgó gyülekezet e napon szenteli fel imaházát, – a háború óta az első budapesti templomszentelés.
Ezt a három alkalmat foglalom egybe azzal, hogy a felolvasott ige alapján beszélek nektek ilyen cím alatt: mikor a kövek kiáltanak!
Ha az emberek hallgatnának, a kövek kiáltanak. Ez a példaszó olyan időpontot jelez, mikor valamit már nem lehet tovább halogatni; mikor jönnie kell valaminek. Az életösztön nagy felhördülése ez: a válságos idők kínos feszültségének gyors és teljes feloldása. Ez a Rákóczi Ferenc nagy szimfóniájának a nyitánya is. Híres kiáltványát, az örök magyar panaszt: amely így kezdődik: felszakadtak a jeles magyar nemzetnek sebei, elejétől végig ez a hangulat lengi át: ha mi is hallgatnánk s ha most is hallgatnánk, a kövek kiáltanának. A magyar nemzet mindenestől fogva egy idegen és ellenséges hatalom prédája lőn; megcsonkázott, viharvert törzse egy óriás fagyöngyöt hordozott, egy gigászi, koronás vámpír ül a nemes paripán király helyett. Minden földi reménység Rákóczi volt. Minden szem reá nézett, minden álom nevétől volt fényes, minden sóhaj őt hívogatta. Kiáltottak a kövek és ő nem tudott ellenállani. Megfújta ezüstkürtjét, kibontotta fehér zászlaját s megjelent a Beszkidek ormán, mint egy új, lelki honfoglalás mesebeli hőse. Mindent hozott, ami eszmény, ígéret és remény volt. Mindent feláldozott, ami java, kincse reámaradt, s a végén egy nagy csalódás fekete sziklakövéről átlépett a nemzeti ideálok pantheonjába, abba a dicsőségbe, amely a nemzetet lelkileg éltető hősök lakóhelye. Ő a legszebb, legszomorúbb, legvígasztalóbb magyar hős… Külsőleg teljes elbukása a magyar léleknek nagy belső gyarapodása: őóta és általa különbek, jobbak, nagyobbak, magyarabbak vagyunk.
Kiáltó kövek a széttört Magyarország darabjai. Erdélyben és a Felvidéken, Délen és Nyugaton hallgatnak a magyarok, mert torkukra forrasztották a szót, de a kövek kiáltanak. Mi, Csonkamagyarország lakói, szintén hallgatunk, mert torkunkra forrasztotta a szót a szégyen és a keserűség. De a kövek kiáltanak. Zűrzavarából hallod-e kicsendülni nevét annak, aki egyedül Élet, Menedék, Megtartás, a Virágvasárnapi Király, – a Jézus nevét? Mennyire várom, mikor közeleg s ajtaink elé ér a rongyos, diadalmas menet, pálmaágas és mámoros tömeg. Jézus az utcák és a hegyek, a kunyhók és a paloták királya, a magyar Holnap nagy Megoldása.
*
A kövek kiáltanak. Minden templomépítés, minden imaház megépítése ezt a csodát igazolja. A kő, mint a teremtett mindenség egyik darabja, vágyat érez, hogy az Isten dicsőségének szolgáljon. A rómabeliekhez írott levélben azt mondja Pál: a teremtett világ hiábavalóság alá vettetett, azzal a reménységgel, hogy rabságából megszabadul az Isten fiainak dicsőséges megjelenésére, – tehát addig fohászkodik és nyög egyetemben. Igy vágyik a kő arra, hogy templom legyen, a fa, hogy oltár, az érc, hogy kehellyé váljon, a Krisztus kiontatott vérének jegyeit hordozza. Azért halkan kiáltanak. Súgnak egy nevet, a tiedet, az enyémet, hogy menjünk értük, szabadítsuk ki a hiábavalóság rabságából, adjunk célt, értelmet, gondolatot, lelket létezésüknek: építsük bele Isten templomaiba! Mintha éreznék, hogy szükség van reájuk; – ah, a kövek kiáltanak, mert Budapesten még éppen hat templom kellene; ki nem hallja a kövek kiáltását, a tizenkettedik órának ezt a türelmetlen, ítélő beszédjét?
A kövek kiáltása itt volt a leghangosabb egész Budapesten, vagy ami ugyanazt jelenti: itt hallották meg a szívek legtisztábban a kiáltó kövek szavát. Meghallották, s íme imádság, szorgalom, lelemény és áldozat csodát mívelt: itt van ez a kis, kedves hajlék, hű lelkek áldott otthona.
És a beépített kövek nem némultak meg. Ma is beszélnek: kiáltják azok nevét, akik saját érdemeikről hallgatnak. Minél mélyebben hallgat önnön érdeméről a száj, annál inkább kiált a kő; minél hangosabban kérkednék az ajak, annál inkább hallgatna a kő… Csak a kövek kiáltsanak! És kiáltsák a legnagyobbat: Áldott, aki jött az Úrnak nevében!
Várják örömrepesve a királyt, ki virágvasárnapon jő először e templomba. Óh, nem haragtól égve, korbácsot suhogtatva, hogy kiverje a kufárokat, hanem mint az Irgalom Királya, aki jött fölemelni a földre omló publikánusokat és megáldani a szegény asszonyok két filléreit. Milyen jó, hogy kiállhatunk elébe s diadalútjára odadobhatjuk ifjúságunk, egészségünk pálmaágát, leteríthetjük elébe gazdagságunk és méltóságunk hermelinjét.
*
Végül nézzük meg a virágvasárnapot, Jézus élettörténetének azt a pillanatát, mikor kicsordult a lelkekből az Ő dicsősége. Nem lehetett tovább hallgatni, az érzés áttört a tényeken, a hit kicsapott a valóság jégpáncéljából s megragadta az édes, bíztató, vakmerő jövőt, aminek – akkor – minden ellene mondott. Mi is történt itten?
Egy vándorrabbi járt Izráel meggyötört népe között. Olyanokat tanított, amt eddig fül nem hallott, szem nem látott s az emberek ingyen sem gondoltak volna. Arról beszélt, hogy Isten irgalom, bocsánat. Hirdette, hogy egy országot készít, amelyikben nem lesz úr és rabszolga, szegény és gazdag, csak gyermek, a mennyei Atya gyermeke és testvér. Mindenkinek lesz mindene, és mégis, senkinek sem lesz semmije. Megértették az együgyűek, a sírók, a bolondok, a gyermekek, a szegények és a betegek. Mentek utána és követé nagy sokaság.
De rá sem hederítettek a tudósok, a hatalmasok, az előkelők és míveltek. Szembeállt vele az egyház, a törvény, a szokás, az állam, a világrend. Olyanformák az erőviszonyok, mintha a gyilkoló gépekkel zsúfolásig töltött erődítmény felé, a tankok, gépfegyverek, aknák, gránátkészségek vára felé tizenkét fegyvertelen ember közelednék azzal a céllal, hogy elfoglalja a várat, falait lerontsa, katonáit rabul ejtse és kincseit szétszórja. Dőre vállalkozás! Jézus is így vonul Jeruzsálem felé, ahol a két legnagyobb világhatalom arzenáljai érnek az égig: a sémi vakhit és a római impérium. Tudja, hogy mi lesz e támadó lépésnek a vége: megostorozzák, keresztre verik és megölik. Átkozódó tömeg gyönyörködik kínhalálában s leghívebb tanítványa is megtagadja majd. Igy megy Jeruzsálem felé. Ez az út az alkonyat, a bukás, a siralomház útja.
Mégis egyszerre valami csoda történik. A tanítványok, a kitagadottak, rongyosak álmodón (rongyosan álmodók?) kis seregéből elkiáltja valaki: Hozsánna, éljen a Dávid fia, éljen a király! Ismeretlen erő lesz úrrá a tömegen: reánéznek Jézusra s meglátják benne a királyt. A legnagyobbat, a legdiadalmasabbat. Akinek diadalútján szétmállik Jeruzsálem, mint egy cserépedény, amelyikre vaspatkós paripa lépett. Porba omlik a római impérium s omladékaiból trónus lesz az ő hatalma számára. A halál legyőzetik, mint utolsó ellenség s a véres kereszt győzelmi zászló és milliók öröme lesz. A győzelmes király az Atya jobbjára ül. Nevére minden térd meghajol: „mennyeieké, földieké és föld alatt valóké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére”. (Fil 2,10-11)
Ezt érezte meg az a tömeg. Vízió és ihletés volt és felharsant a diadalkiáltás: Áldott a király, aki jött az Úrnak nevében! Meglátták egy pillanatra Jézusban a Megváltó Istent, aki beköszönt a földre.
Ez a virágvasárnapi evangélium. Meglátni a szenvedő Krisztusban a diadalmas Krisztust. Emberi alakjában az ő istenségét. Hódolni neki, mint királynak, áldani őt, mint lelkünk, életünk, világunk fölséges szuverénjét.
Ez az evangélium szól Rákóczi népének. Gyászban, könnyben, kálváriák árnyékában győzelem, diadal terem, ha Jézus arra jár. Felé, felé magyarok, új cruciati-k, új kurucok, új keresztes vitézek!
Ez szól ennek az egyházrésznek. Minden kicsinysége és szegénysége mellett ugyanaz a Jézus a királya, aki az aranytól roskadó dómoknak. Ime, első csodája, bizonyítéka maga mellett! Új és el nem múló felhívás ez a hajlék, – kiáltják a kövek.
Testi és lelki kincseink pálmaleveleit szórjuk elébe a szamárháton ügető Alázatosnak és folytassuk a magunk nagy kifosztását, megmeztelenítését az Ő dicsőségéért! Dicsőség neki!