A passziói vasárnapokhoz keresve sem lehetne alkalmasabb nyitányt találni ennél a felolvasott történetnél, oly meglepően egyesíti ez magában a farsangot és a bőjtöt. Kezdődik egy pompás keleti lakomával s végződik egy hirtelen próféta-halállal. Az elején tibiák és fuvolák forró muzsikája között rózsakoszorús fűvel vonul be egy élvező menet, – a végén egy lefejezett, véres törzset komoran emelnek ki hallgatag tanítványok, testté lett árnyékok.
Megérkeztünk abba a tartományba, ahol a Golgotha keresztje termett.
Jertek, nézzünk szét benne; nem a mi mostani világunk-e ez?
A Heródes név úgy mered föl az evangéliumok napsütött mezői felett, mint szőlőhegyek felett egy tűzhányóhegy. Sötét, nagy és fenyegető; kénköves halál és világtűzvész rejtőzködik benne. Dacosan terpeszkedik: itt vagyok, én a pokol vagyok s lehelletem végigsuhan a fűszeres illatokban fürdő táj felett. Hősünk Nagy Heródesnek a fia, aki kivégeztette két feleségét, három fiát, halálakor előkelők százait ölette le végakarata s akinek a nevéhez fűződik a világ legiszonyúbb rémtette: a betlehemi gyermekgyilkosság. Ennek a fia, Heródes Antipás, a felolvasott történet hőse. Ezelőtt 25-30 évvel vette át apja birodalmának negyedét – ezért is hívják negyedes fejedelemnek – s most ötven, ötvenöt éves lehet; arcán azokkal a mély barázdákkal, amiket a szakadatlan gyanakodás, a frissen táplált kegyetlenség és érzéki fáradtság szokott ásni. Lusta és gyáva; hihetetlenül hatalomféltő; a császárral szemben meghunyászkodó, lefele pedig gőgös és kegyetlen. Senkiben sem bízik, mindenkitől tart; leginkább a láthatatlan, titokzatos Úrtól, a végzet, a sors, a véletlen kiszámíthatatlan Istenétől, akit ő Jehovának nevez s ősei ritusa szerint tisztel, mindaddig, míg ez a tisztelet nem kerül túlságos erőfeszítésbe. Külsőleg zsidó, belsőleg pogány. Babonás félelemmel esik össze ennek a félelmes Istennek rendkívüli megnyilvánulásai előtt, mint a kutya, midőn először robban fel előtte a petárda. Rabul ejti a Keresztelő János alakja, aki átható nézésével, szinte szuverén fellépésével, a belőle sugárzó erkölcsi fölénnyel a természetfelettiség benyomását teszi rá. Fél tőle, de annyira fél, hogy bántani nem meri. Vonzódik hozzá s egyben irtózik tőle: „reáhallgatván, sok dologban követi és örömest hallgatja vala őt”… Néha valami olyan érzése támad, mintha ez a próféta volna az ő jobbik lénye, benne saját elromlott élete lehetőségeit sejti. Olyan különös mellette ülni, mintha óriási tűz volna s mégis, mintha lényéből távoli zene hangzanék felé. Olyan jó, hogy az ő barátja János; amíg bírja ezt az embert, egy óriási fétist, addig az Isten is hatalmában van.
Egyszer meglátogatta öccsét, Filepet s meglátta annak feleségét Heródiást. Végzete meg volt pecsételve. Feleségét hazaküldte s az üresen maradt helyre bevonult Heródiás kis leányával, Saloméval.
Zsidó törvény szerint gyermekes sógorasszonyt akkor sem volt szabad feleségül venni, ha özvegy lőn, mennyivel súlyosabb bűn, hogy egy király elragadja édes testvérének a nejét. Tetézi a bűnt az, hogy Heródiás első házassága is bűnös volt, hisz ő mind a két férje édes nővérének volt a leánya. Az, hogy az uralkodó megsértette az isteni törvényt, nem volt közömbös a népre, mert aszerint igazodott az ország sorsa, milyen viszonyban van a király Istennel. Döghalál, földrengés, sáska, jégeső, háború – erre volt kilátás s mégis csak lehetetlen, hogy a király saját kedvteléséért népét vesse kockára. De szólani senki sem mert. A véreskezű kényúr értett hozzá, hogyan fagyassza az ajkakra a kritikát. Heródiás tehát célt ért. Két évtizede már, hogy ezért szövi minden cselét és minden álmát, ez a legtitkosabb és legnagyobb szenvedélye. Hányszor álmodta azt, hogy szövőszéknél ül s véres vetéllőt dob ide-oda; a beverő szálak végén emberfejek csüngenek nehezékek gyanánt s azok minden lábitásra felemelkedve, reá mosolyognak. Ma Filep, holnap az Antipás arca. Máskor meg azt álmodta, hogy egy oroszlánja volt, amelyet a tulajdon leánya testével étetett s ez az oroszlán úgy hasonlított az öreg császárhoz: Tiberiushoz.
Ujjongtak a sípok s áradt a fuvolák meleg hangja, midőn Heródiást lakodalmi menetben vitték a király szobájába. Szétvonódik a királyi thalamus függönye s várja őt a rózsakoszorús király. De most egy árnyék lép elő valahonnan, talán egyik oszlop vált emberré s megszólal a Keresztelő János hangja: „Nem szabad neked a testvéred feleségével élned!”
Heródes elborul és megroskad. Heródiás szoborszerűen áll és vár. Végre a király kinyújtá reszkető kezét az asszony után.
„Heródiás pedig ólálkodik vala János után és meg akarja vala őt ölni, de nem teheté, mert Heródes fél vala Jánostól, igaz és szent embernek tartván őt és oltalmazá őt.” Inkább védelemből vetette börtönbe, mintsem büntetésből.
Eközben folytak az előkészületek a Heródes születésnapjára, amit Heródiás szokatlan fénnyel akart megületni. Erre gyűjtötte össze egész erejét; úgy látszik, ez lesz a döntő harc közte és Keresztelő János között.
Végre elérkezett az ünnep napja. A kastély fel volt ékesítve, az asztalok megterítve, itt vannak a vendégek is: az országnagyok, vezérek, Galilea előkelői. Megzendültek a kürtök, a király felállott trónjáról, s ő a zsidó, magasra tartott aranykehelyből pár csöppet öntött a mögötte égő oltár tüzébe, amely előtt a Császár kis arany szobra áll. Az illatos zsarátnokról füst csapott fel, amely elfödte a királyt. Heródiás pedig és szolgálóleányai búcsúzó mosollyal kivonultak a teremből, mert nő nem vehetett részt a férfiak mulatságain.
Odabenn folyik a lakoma. Először csöndesen, vontatottan, feszesen. Lassan mind hangosabb és zavartabb lesz a társalgás, a hangok összeelegyednek, túlkiáltják a zenét. Néha kivisít egy durva kiáltás, majd kórusban zúg fel az erőltetett kacagás: ilyenkor a király nevetett.
Odabenn a király szava hallszik. Akadozva, rekedten beszél. Már részeg, hogy olyan bőbeszédű lett, ő, a hallgatag ember. Dícséri a feleségét, tiszteletet adat néki; a vendégek összemosolyognak s egyik azt súgja a másiknak: János…
„És akkor Heródiásnak leánya beméne és táncola”. Az anya azzal, hogy oda beküldötte, olyasmit tett, mintha mélységbe taszította volna. Salome többé nem hercegnő, csak – bajadér. Még a félrészeg férfiak is hátrahőkölnek, mikor közöttük terem az alig serdülő leány. Nézik a táncoló királyleányt az ópiumszívók üres tekintetével, mintha viziót látnának; egyszer pillangó, máskor kígyó, most paradicsommadár – íme, ismét vámpir.
A zene elhallgat s mint egy tűzokádó, csap ki a vendégek tetszésnyilvánítása. Heródes feláll és a hatalomtól, gőgtől fényes arccal, egy mesebeli király részeg elragadtatásával kiáltja a leány felé: kérj tőlem, amit akarsz és megadom néked!
A vendégek megértik ennek a királyi kockavetésnek nagyszerűségét, sorsdöntő erejét és elhallgatnak. Mély csend ül a tivornyateremre, amitől megbokrosodva a király a népmesék vakmerőségével eskűvel ismétli: Bármit kérsz tőlem, megadom neked, még ha országom felét is…
Mit kér a kis pillangóprincessz? Játékszert, ruhát, nyalánkságot? Egyszerre a szívére száll a percnek óriás jelentősége. Megérzi, hogy itt idegenek ketten: anyjával együtt állnak és esnek, győzelemben és bukásban is szövetségesek. Hirtelen, mint egy megriasztott gyík, kiperdül a függöny mögé, tanácsot kérni. Anyja karjaiba esik, ki vérbe borult szemekkel fordítja vissza s rekedten súgja:
A Keresztelő fejét!
Saloméban elhült a vér, de egy szempillantás alatt megértette anyját. Mire a trón elé ér s meghajtja magát, már hozzáromlott az anyjához. Annyira beleélte magát az anyja ügyébe, hogy nyugodtan, szinte szertartásosan mondja el kívánságát:
„Akarom, hogy mindjárt add ide nekem a Keresztelő János fejét egy tálban”.
Heródesen jéghideg kijózanodás fut végig. Érzi, hogy megfogták. A Szentet? Az ő jobbik énjét, akibe titkon reménykedett? Mi lesz akkor vele? Mindjárt, egy tálban. Akaratlanul körülnéz, mint a tőrbe esett róka s végigfürkészi az arcokat. Mindenik loyális, de mindeniken káröröm csillog. A hurok jól szorít.
„És azonnal hóhért küldvén a király, megparancsolá, hogy hozzák el annak a fejét. Ez pedig elmenvén, fejét vevé a börtönben és eléhozá fejét egy tálban és adá a leánynak, a leány pedig anyjának adá azt”.
Három hangtalan mozdulat. A merevarcú bakó hozza ezüst tálcán a vérben álló vértelen fejet: Salome belenéz kiváncsian az arcába, mintha infernális mélységekbe pillantana alá, végül gyermeki bókkal felajánlja anyjának, mint egy bokrétát.
És Heródiás mosolyog, mosolyog, mint egy tigris. Aki ránéz, megfagy a vére.
Érdekes, atyámfiai, hogy csak eddig lehet ezt a történetet elbeszélni. Ahogy megjelenik a színen a levágott fő, egyszerre elhalványodik s szinte köddé válik az ünneplő társaság. Eltünik a Heródes örökre lelki nyomorékká vált alakja, nem érdekel már Heródiás és Salome: a levágott prófétafej tölti be a lelket. Soha úgy nem beszélt ez a pusztában kiáltó életében, mint most a hideg, vértelen ajkaival. És soha arcon nagyobb győzelem nem sugárzott, mint ezen.
Azt mondja ez a fő:
„Felbukkanok a börtönök mélységeiből zajos tivornyáitok rózsaszín habjai fölé. Nem úgy jövök, mint áldozat; úgy jövök, mint bíró. Én vagyok az elaltatott, börtönbe láncolt lelkiismeret, hiába dugjátok be füleiteket, most én kiáltok! Hányszor mondottam: térjetek meg, tartsatok bűnbánatot, mert „a fejsze a fák gyökerére vettetett”, – de nektek nem volt időtök reá, nem volt időtök reá mulatság és öröm miatt”.
Nem volt, nekünk sem volt.
„Az élet szent, komoly, egyszeri dolog. Istennek nincs kedve tréfálni, ő nem szórakozásból bibelődik világával, halálos komolysággal szolgálja önnön dicsősége egyetlen ügyét. Megadja nektek, hogy ti is meglássátok ezt az ő ügyét és magatokévá tegyétek s nagy, olthatatlan szenvedéllyel szolgálatába álljatok. Nem a nevetés, nem a mulatság a fontos ezen a földön, hanem a hűség, az áldozat, a lélek belső javai, a vértanúság…”
Miért okozott annyi gondot neked a farsang s miért volt legfőbb kérdés rád nézve az öröm?
„Lásd, Heródes lehetett volna hős, Heródiásban elveszett népe géniusza, Salome fényes liliom, amitől fényesebb az alkony és illatosabb a hajnal és nézd, mivé lettek. De nem tudták magokat megtartani, mert nem vették komolyan a kísértéseket. Jött a tisztátalanság kísértése s ők nem hideg kőre, szúró tövisre feküdtek, hanem selyem ágyba; jött a hatalom kísértése s ők nem állottak oda másokat szolgálni: vérrel ragasztgatták vértől szétmálló birodalmát. Lelket adtak a világért, – itt élő csak én, a levágott fej vagyok, a többi mind halott…”
Oh jaj, hányszor kihívtuk a kísértést, ahelyett, hogy menekültünk volna előle.
„A bűn nő, pusztít, fertőz. Eleinte csak egy parányi csíra: világ lesz belőle. Átjárja a levegőt, behatol a gyermekszobába, családi szentélybe; nézd, mivé lett a táncoló Salome? Akarod-e ilyennek látni a leányod? Az elejtett szó, az írott beszéd, a látott példa tele van a kórokozó anyaggal. Ott van a divatban, a modorban, a politikában, közéletben. Ezer meg ezer szál fűz e világhoz téged: van-e erőd elszakadni tőle, mikor beköszönt például egy aranyszegélyes meghívóban?”
Gyávák, gyávák vagyunk!
„Csak mulass és táncolj, vesztedet élő nemzetség. Ami ott fenn gyönyör, idelenn prófétahalál. Aki táncol, mikor vezekelni kellene: gyilkos az és önnön halálát érzi. Úgy csapott reátok a Salome tánca, mint egy téboly, amely maradék eszetektől is megfosztott…”
Jaj, Magyarországon sohasem táncoltak annyit, sohasem volt annyi fényes bál mint az idén, midőn végig kellett koldulnunk kölcsönért a külföldet, midőn a tisztviselő és munkásosztály nyomora már lehetetlen méreteket öltött…
Ez a nemzetség tudott táncolni s egy óriási ravatalnál, az édesanyja koporsójánál szaturnáliákat rendezett…
Reménytelen volna a helyzetünk, ha csak a Keresztelő János vértelen arca, üveges szeme, mint egy rettentő bíró, nézne le reánk. Csak kárhozat és átok az ő szava.
De ez a fej utal egy másik véres, halott főre. Emezt a nép ítélte el s egy asszony könyörgött életéért. Benne is az igaz és a szent veszett el. De az is támadott fel. Tehát az ő halálában nemcsak ítélet volt, hanem kegyelem is. Nem kárhoztatni jött, hanem megváltani. Nagy, hívó, hódító szeretet, amely bízik benned, s olyanná tesz, aminőnek hisz. Elfogad, nem perel, áthevít, nem számoltat. Új örömöket nyit meg előttünk: az élet lakomáján testével táplál s vérével megmámorosít. Új medret ás az életünknek: benne megérkezünk. Zengjük felé a régi latin himnuszt:
Meghajlik térdünk,
Felhangzik kértünk:
Könyörögj értünk!
Benned megtértünk,
Célunkhoz értünk.
Könyörögj értünk!