Az élő hit hősies korszakában, az első tapasztalások idején így támadtak az oltárok és a templomok. Az ember, vagy egy nép találkozott Istennel valami rendkívüli eseményben. Ennek a meglátott, megtapasztalt Istennek tiszteletére emelték az oltárokat és templomokat. Igy támadt a bétheli oltár ott, ahol Jákób látta a megnyilatkozott egeket; így cselekedett most Sámuel, midőn népét az élet és halál nagy tusájában – ezt a hűtelen népet – az ő hű és erős Istene csodálatosan megmentette. Itt is elébb az Isten nagy ténye történik meg, s erre felel a bizonyságtevés és hálaadás szavával a néma kő: Ében Háézer, ami magyarul azt teszi: Idáig segítségül volt az Úr!
Ó év estéjén egy iromba, óriás kő mellett haladunk el. Hidegség, magány és komorság árad belőle. Sok ember beleütközik, nem egy megrémül tőle, legtöbben fel sem ismerik, csak egynéhány lélek látja meg rajta a világ legboldogabb hitvallását, ami belevilágít az éjszakába: Ében Háézer! – idáig segítségül volt az Úr!
Csak azok látják meg, akik mint Sámuel, érezték az Isten csodatevő, megsegítő hatalmát és eltelt a szívük kicsorduló háládatossággal.
Könnyű volt Sámuelnek, hiszen előttük Istennek segedelme olyan látható, kézzelfogható és egyszersmind olyan csodálatos volt, hogy nem lehetett sem félreismerni, sem elfelejteni vagy megtagadni.
Balgatag beszéd. Nem a csoda nagy, hanem az az Isten, aki megjelenik benne. Egy király kiléphet palotájából akár az északi, akár a déli kapunál, nem a kapu a fontos, hanem a király, Isten hozzánk jöhet akár a csodán, akár a renden keresztül – mindig Isten és egykép felséges marad. Nincs kicsiny és nincs nagy, mikor a teremtő és gondviselő Isten munkájáról és tényéről van szó. Isten olyan nagy egy porszem megszerkesztésében, mint egy ablakból kiesett gyermek megmentésében vagy a filiszteusok seregének az ég csodái között való szétszórásában. Csak meg kell keresnünk, meg kell ismernünk ezt a nagy és örök Istent, kinél nincs változás vagy változásnak árnyéka.
Megismerni a teremtő Istent. Egy nagy hívő, a hálaadásnak csodálatos művésze, midőn ömledezéseiben a csúcspontig érkezett fel, ezt a himnuszt csendítette világgá: köszönöm neked Uram, hogy én vagyok. Szeretném, ha e pillanatban mindnyájan éreznétek, micsoda nagy ajándék az, hogy mi vagyunk; végbement rajtunk is a teremtés páratlan ténye, az Isten akaratából és jókedvéből megízleltük azt az óriás kiváltságot és legnagyobb alkalmat, hogy lehetünk. Mily hálára van kötelezve az az agyaghalmaz, amiből a művész keze szobrot mintáz, halhatatlan, lelkes, élő alkotást! Micsoda értelemfeletti, drága kiválasztás volt az, hogy míg társain, testvérein tapos az utcák népe és barma, rajta gondolat, ige sugárzik át s előtte – századokon át – új meg új seregek hódolnak! A teremtő Jóság micsoda tékozló ajándéka volt az, hogy minket – testvéreink, por és hamu közül – kiválasztott, s mint legfölségesebb művész, életre teremtett! Ez az első, ésszel felérhetetlen ténye a kiválasztásnak, az ingyen kegyelemnek!
A teremtő Isten továbbá magát kijelentő Isten. Fölséges dolog tükörnek lenni, ha van királyi nap, ablaknak, ha van napsugár, alkonyi táj, delelő tenger; tónak, ha van csillagos ég. Micsoda nagy ajándéka Istennek, hogy mi megismerhetjük őt. A nagy református hitvallások és káték az élet legfőbb céljának, az öntudatos lét értelmének azt mondja, hogy mi Istent megismerhetjük. Istent megismerni a legnagyobb gyönyör, a legfölségesebb munka, a legtermékenyebb aktivitás, a legigazibb kultusz, a legcsodálatosabb műalkotás. Azért teremtettünk, hogy Istent megismerjük és Istent, mint teremtőt ismerjük meg. – Önmagam léte: egy titokzatos Ében-Háézer!
Ez ismeretben van még egy magasabb fok: a megváltó Istennek ismerete. Oh, aki meg akarja tudni, milyen érzés az a hála, amely az egekig emel, bár földre roskaszt: gondoljon a megváltás nagy titkára. Gondoljon arra a szeretetre, amely Egyszülött Fiát érettünk adta; arra az irgalomra, amely a bűnösökért odaadta az ártatlant vagy szentet. Gondoljon arra az alázatosságra, amely a mennyből alászáll a Kálváriára; arra az áldozatra, amelyet a kereszten mutatott be hű és igaz Főpapunk. A Krisztus élete a legnagyobb ajándék, halála a legnagyobb jótétemény, keresztje a legfelségesebb oltár és a kijelentés csúcspontja. Nem tudom, atyámfia, mennyit éreztél a megváltó Istennek ama nagy tényéből; én csak azt tudom, hogy e siralomvölgyön átmentek százan és százezren, nyomorúságban, szennyben, bűnben fuldokolva, mindent elveszítve, a kárhozat meredélyén dideregve – és a Kereszt lábainál boldogok, szabadok és ujjongók lettek. Én csak azt mondom, hogy eddig is, ami szép, nagy, dicső volt korszakok, nemzetek történetében – innen származott vagy ide törekedett. Én csak azt tudom, hogy ennek a világnak minden ellenmondása, gyötrelme, balvégzete egyszerre megoldódnék, béke és üdv lakoznék közöttünk és földünk az örökkévalóság pitvara lenne, ha a Megváltó Istennek ez a ténye akadálytalanul érvényesülne, ha minden emberi szíven győzedelmeskednék. És ha nem győzedelmeskedik, tudom, nem azért mert gyenge, hanem azért, mert hitem legmélyebb igazsága szerint: erre a jótéteményre is elhív és kiválaszt Isten némelyeket. Gondold meg mit jelent az, hogy téged kiválasztott!
A Golgotha keresztje az igazi Ében-Háézer.
Ében-Háézer köve nemcsak a múltra szól, hanem szól a jövőre is, nemcsak a hála köve, hanem éppen azért a reménységé is.
Azért éreztük a hálát, mert Istent megismertük olyannak, amilyen: teremtőnek, megváltónak. Ebből tudjuk, hogy Isten Gondviselő Isten. Akiért én a legdrágábbat adom, azt megbecsülöm; amit megbecsülök, annak gondját viselem. A Golgothán lefolyt vér kezeség arról, hogy Isten gondot visel reánk: hogy előtte sok verebecskéknél drágábbak vagyunk. Nem mondja meg miként, sőt tudjuk, hogy ez a gondviselő munkája értelemfeletti, de mi tudjuk, hogy ő nem változhatik meg, sem karja nem rövidül meg, sem szíve nem keményedik meg, tehát valljuk, hogy az ő királysága alatt nincs reménytelen helyzet, elveszett ügy, gyógyíthatatlan seb, vígasztalan szomorúság. Akármilyen nagy valóságok az élet ős akadályai, akármilyen letagadhatatlan tény az, hogy van halál, elválás, szenvedés, ínség, bűn, kárhozat, mindezeknél nagyobb és győzedelmesebb tény az, hogy van teremtő, megváltó és gondviselő Isten! Az, hogy ki az erősebb, nem kérdés, csak az a kérdés, ki mellé állunk, kit választunk urunknak? Odaállunk-e a romboló, Isten akarata ellen lázadó, az ő lelki országát dúló filiszteusok közé, vagy pedig az Isten táborában van a helyünk?
Keblem kitárul az örömtől, ha arra nézek, mi minden intézkedést tett Isten arra nézve, hogy ebben az éveben is minél többen, főképpen pedig mi is, az Ő Krisztusának táborában álljunk! Millió meg millió harang szava zúg át örök hívogatással nagy városok zaján és puszták csendességében. Millió meg millió gyülekezetben szárnyal szívet verően a zsoltár és seregek borulnak térdre az Ő dicsősége előtt. A legjobbak, a legkülönbekből toborzott legnagyobb sereg fáradozik azon, hogy a lelkek megtalálják őt és Ő a lelkeket. Igéje tündöklő tisztasággal, hódító szépséggel és diadalmas erővel jár széjjel a lelki világban és ejti foglyul az elhívottakat. Egyetlenegy gyarló bizonyságtétel, aminők itt, e szószéken hangzanak el, rejtelmes erők révén, sok tízezer szívbe lopódzik be, akik közül némelyik örök csendességű puszták mélyén sóvárog, másik pedig betegágyon eped az Ige után. Csak Magyarországon minden 1500 református emberre esik egy gyülekezet és e gyülekezetben minden ünnepen megteríttetik az Úrnak asztala: a királyi meghívó mindenkihez eljut és mindenki élhet vele. Ezt nézve, nem lehet kétségünk a győzelem felől, s egyre diadalmasabban zeng szívünkbe jövendő évfordulók során felzendülő ige: Ében-Háézer, idáig segítségül volt nekünk az Úr!
Egy indiai mithosz szerint, Isten az év egyik éjszakáján, amit a sorsok éjjelének neveznek, elmegy a csodálatos Lélek-lótusz előtt. Ott áll ez a lótusz a paradicsom legszélén és millió meg millió szirma mindenikére egy-egy név van írva. Minden élő embernek van egy ilyen szirom-levele. Az egyik viruló, a másik hervatag. Egyik villogó, a másik halavány, ez most született, a másik már végét járja. És Isten a sorsok éjjelén saját kezével megrázza ezt a lótuszt. Lepereg sok levél, üde és hervadt, s akinek a neve egy ilyen levélen írva áll: az abban az évben meg fog halni.
Isten keze talán e csendes órában megrázta a nagy Lélek-lótuszt. Közülünk kinek a neve pergett le, nem tudjuk, de nem is fontos. Örüljünk annak, Jézus szerint, hogy a nevünk fel van írva az égbe és halhatatlan rügy, örökzöld gally vagyunk az élet misztikus fáján, ama Szőlőtőkén. Örvendjünk azon, hogy a Krisztuséi vagyunk.
Sylvester estén megállunk ez iromba kőszál mellett. Megfogjuk egymás kezét, s míg körülöttünk a sötét kövön mindenütt kigyúl a fényírás: Ében-Háézer, ajkunkon így harsonáz a remény: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk!