A tizenkilencedik század egyik legnagyobbszabású magyarázó elve volt az alkalmazkodás törvénye. Lamarck, Darwin és társai tették egyetemes élettani törvénnyé. E szerint minden élet az által tartja fenn magát, hogy alkalmazkodik a most és itt nagy követelményéhez. Ez alkalmazkodással kiválogatódik a legéletrevalóbb s a legéletrevalóbb példányok az átöröklés által biztosítják a fejlődést. Az élőlények roppant birodalmában mindenütt meglátták és megmutatták ezt a törvényt. Nem csoda, ha a társadalom és erkölcs jelenségeit is e szerint magyarázták. Szerintük a művelődést a környezet átalakító hatása hozta létre. Ez teszi lehetővé a nemzetek egymásra hatását, különböző kisebb népek egybeolvadását, nagy egységes művelődésbe. A létért való küzdelmet az nyeri meg, aki alkalmazkodni tud, akár egyes, akár nemzet, akár egész faj.
Még tele volt a tudomány ezzel a gondolattal s valósággal bölcsek kövének tartotta, midőn egy másik világmagyarázó elv is lábrakapott. E szerint az élet legbelső magva, lényege valami változhatatlan ősminta, a teremtésből hozott alkat, anyagtól, időtől, tértől független logikai szabály s minden élőlény addig él, amíg az a formáló minta széjjel nem hull. Az ember vére a maga anyagában tízszer is megújul, de az a képlet, amelyik szerkezetét és minőségét kifejezi, mindig ugyanaz marad a magzatban is és az aggastyánban is. Ezt bizonyítja, hogy csak hasonló összetételű vért lehet átömleszteni, más összetételű halált okozna. E szerint minden élőlénynek kikutathatatlan és páratlan eredetisége van s az alkalmazkodás csak addig lehetséges, amíg azt napvilágra hozza; mihelyt széttöréssel, átmásítással fenyegetné, azonnal megszűnnék maga az élet is. Fára, fűre, emberre, nemzetre, sőt az emberiség nagy műveltség-egységeire is ez a törvény talál.
Úgy-e, látszik, hogy itt két ellentétes világmagyarázatról van szó. Egyik azt mondja: alkalmazkodj, légy mássá, hogy élj; a másik azt mondja: légy önmagad, tartsd meg, ami vagy, különben meghalsz.
Ez a törvény a Dániel életében igen világosan látszik. Mikor Nabukodonozor megszállta Jeruzsálemet, királyi vérből származó négy ifjút vitt át Babiloniába, birodalma székvárosába, hogy udvarának díszei legyenek. E négy ifjú a Dániel vezetése mellett Babiloniában is megmaradt annak, aki volt Jeruzsálemben. Pedig ez éppen olyan lehetetlennek látszik, mintha valaki azzal dicsekednék: Moszkvában éltem es megmaradtam ellenforradalmárnak, vagy Berlinben tartózkodtam s nem csináltam titkot abból, hogy kommunista vagyok és az is maradtam. Ugvanis a méd-perzsa birodalom tökéletesen más volt, mint Izrael, Más volt az istene, más volt a törvénye, más volt az erkölcse és életrendje. Dánieléket is alkalmazkodásra, áthasonulásra akarta kényszeríteni minden. Tüzes kemencébe dobták, oroszlánok vermébe hanyták, de száz szónak is egy a vége, ők megmaradtak önmaguknak. A környezetük azt mondta: alakuljatok át, hogy éljetek, ők azt mondották: megmaradunk annak, akik voltunk, még ha meghalunk is. Dániel, a fogság hőse az erkölcsi függetlenség jelképes alakja, a mindenkori ifjúság nagy példaadója, aki erre a nagy követelményre felel: légy önmagad. Ez a követelmény áll a magyar ifjúság előtt is.
I.
Időszerű ez, azért, mert a mai nemzedék egy különös világtörténelmi ellentét feszültségében él. A magyar ezeréves élete során mindig valamelyes ellentét feszültségében él, de sohasem nagyobban, mint éppen most. A vezérek korában az volt a nagy kérdés, letelepedjünk-e, vagy portyázzunk? Szent Istvántól kezdve szinte ezer esztendeig az volt a főkérdés, keresztyén kultúra, vagy pogány magyarság? Nemsokára feltámadt egy másik kérdés, kelet felé, vagy nyugat felé tájékozódjunk? Mátyás király már nyugat felé indul hódító útra, hogy kelettel megvívjon s nemsokára reánk köszönt az a kétszáz esztendő, amelyben egy nagy ellentét osztotta két részre a magyarságot, egyik fele nyugattal megbékült, hogy kelettel megvívjon, a másik kelettel ideiglenes békét kötött, hogy nyugat halálos öleléséből kibontakozzék. A XIX. század első felét a haladás és maradás vitája töltötte be, második felében egy közjogi felfogás osztotta meg a nemzetet: egy része kibékült Ausztriával, hogy megmaradhasson magyarnak. Mindezeket az ellentéteket feszítő erőben messze túlhaladja a jelenlegi világhelyzet kétszeres ellentétével: jobbfelé vagy balfelé tájékozódjék a magyar, demokrácia vagy diktatúra az ígéret földje? S ez nemcsak egyszerű elméleti kérdés, mert mihelyt a két világtábor felsorakozik, megindul a kettő között az életre-halálra szóló leszámolás.
Talán mondanom sem kell, hogy ezen az ellentéten kívül még más hasadást is látunk a magyar lélekben. Hogyan viszonylik egy magyar ifjú a történelemhez, az egyházhoz, a tegnaphoz? Mindezt eldobja-e magától, vagy az egészet megtartsa. Ez a tegnapnak és holnapnak a feszítő ellentéte. Hát arra mutassak-e rá, hogy mindezeken kívül van a lélekben egy örök ellentét, a minőségi feszültség. Ellentét az alacsonyabbrendű és a magasabbrendű élet között, óemberünk és újemberünk örök pere, a tisztább, szellemibb, nemesebb élet igényeinek halálos küzdelme az anyagias, salakos, szenvedélyes élettel, a látás pöre a köddel, a szikra s a herakleitosi tűz harca a vízzel és a sárral, a csúcs örök pere a völggyel, a tisztaság, nyugalom és fenség, erő és csend meghasonlása mindazzal, ami szennyes, nyugtalan, erőtlen és testi.
Akármerre fordul, akárhová lép, egyetemre, utcára, múzeumba, sportpályákra, ifjúsági gyűlésekre, baráti körbe, akárhová néz, saját lelkének százkapus városába, százkapus városának ezer palotájába, ezer palotájának tízezer ablakába, mindenütt ezt az ellentétet érzik, mindenütt olyan, mint a fogságba került Dániel, egy idegen hatalom le akarja nyűgözni, rabbá akarja tenni, be akarja sorozni a maga katonái közé, el akarja könyvelni mint az ő népét, s jaj neki, ha nem alkalmazkodik.
II.
Dániel azonban Dániel akar maradni. Hiába adnak más nevet neki és társainak. Hiába próbálják saját táplálékukkal tartani, hatalommal és dicsőséggel kecsegtetni, halállal fenyegetni, Dániel nem akar más lenni, mint az, aminek Isten szánta, keze teremtette, örök terve eleve elrendelte. Azt hiszem, hogy itt valami olyan rendkívüli, nagy dologról van szó, amit könnyen elfelejt a világ. Nem az a kérdés, hogy mi jobbra, vagy balra állunk, melyik világnézethez csatlakozunk, miféle párt, vagy módszer útján próbáljuk életünket elrendezni és leélni, hanem az a fő kérdés: lényünk magva, egyéniségünk csírája nem eladó és el nem árulható, mássá nem tehető, semmiféle díjért és semmilyen fenyegetés árán.
Mi ez a belső mag? Az az ős minta, amelyre Isten teremtett. Amely a sast sassá, a gyöngyvirágot gyöngyvirággá, az embert emberré, a magyart magyarrá s téged páratlan, egyetlen, eredeti egyéniséggé tesz.
Az embert emberré az teszi, hogy valami olyan méltósága, minősége van, ami felülemeli az állatok világán. A testi közösséget nem tudja velük megtagadni, de lélekben más és idegen. Olyan valaki, aki az élet rendeltetését nem az evés és szaporodás bármily magasrendű kiművelésében látja, hanem jóakaratban, az igazság szolgálatában, szépségek szemléletében, a szentség gyakorlásában. Nem lehet másképpen emberré lenni, csak ha ebben a rendeltetésben, vállalkozásban, kockázatban osztozkodunk. Ha nemzedékünkben senki sincs, aki velünk tartson, nem változtat ez a követelmény feltétlen érvényén. S ha mindenki állat akar lenni, én nem. Nekem más a becsvágyam, más a célom.
Így vagyunk a magyarsággal is. A magyarság is a teremtésből vett ős-minta, öröklött létminőség. Nem szorul magyarázatra, mentegetésre, nem lehet pótolni. Van-e valami fizikai alapja, vérben, testalkatban, csont és idegrendszerben rejtőző alapja, nem tudom. De egészen világos, hogy egy olyan szellemi minőség, amely megtestesül nyelvben, alkotmányban, népszokásban, művészetben: ezzel adva van, mint sors, hagyomány és ígéret. Multnak és jövendőnek a vállalása. Tévedés azt hinni, hogy a nemzeteket nemzetté valamely egészen különös történelmi, politikai vagy művelődési hivatás teszi. Ez a nemzeti mivolt csak egzisztenciális dolog, egy csomó embernek az a végzetszerűsége, hogy csak magyarként tud és szabad léteznie s ha nem lehet magyar, eltorzul embersége és kárt szenved egyéni értéke.
Ős-minta, alkat, a teremtésből vett uralkodó szabály az egyéniség is. Az a nagy kiváltság, hogy az ember nemcsak a közösségből él, hanem önmagában is valaki. Ha egy méhet kiszakítanak a kaptárból, elpusztul. A termesz-államoknak egész rendjét kivehetjük, rövid idő alatt végük van, mert nemcsak az egyének, de az egyes rendek sincsenek önellátásra berendezve. Amelyik katona, az nem tud táplálkozni, amelyik napszámos, az nem tudja védeni magát. Az ember az, aki magában is különálló világ. A humánum minőségileg tökéletesen ép volna akkor is, ha csak egy ember élne a földön. Ez a titokzatos és eredeti alkat, mint az isteni teremtés művészi eredménye, magyarázat, értelem és cél minden emberi életre, olyan, mint a nyílvesszőre a célpont, a levélre a cím, növényre a virág.
Ez a három alkati adottság: az emberség, a magyarság és személyiség csak együtt valósítható meg. Nem lehetek igazi ember, csak ha tiszta személyiség és igaz magyar vagyok. Nem lehetek igazi magyar, ha emberségem eltorzul és személyiségem kárt vall. S nem lehetek személyiség, ha benne nem magyarrá és nem emberré fejlődöm. Ez az, amit tőlünk az ellentétek feszültségében a világ el akar ragadni. Végletek, jelszavak, pártok, a korszellem forgószele úgy támad, úgy igényel, hogy ha engedünk valamelyik ponton, elnyomorodunk. Mit ért volna nekünk úgy lenni keresztyénné, hogy megszűnjünk magyaroknak lenni. Lehetne-e valóban magyarrá lennünk, ha nem volnánk emberek és keresztyének? Lehet-e olyan individualistának lenni, hogy kárt valljon a nemzeti közösség? S lehet-e a nemzeti közösséget olyan módszerrel szolgálni, amely elpusztítja az emberi méltóságot és kiöli az egyéniséget. Légy önmagad, ez azt jelenti: légy ember, légy magyar, légy személyiség s mind a három együtt, egyszerre!
III.
Most még csak azt kell megnéznünk, hogy ez hogyan vihető keresztül.
Hogyan őrizte meg Dániel függetlenségét?
Először azzal, hogy nem félt Babilóniától és annak fejedelmétől. Mindenütt nyugodt volt és mindenütt bátor. Halálos veszélyek kockázatát is vállalta, de lelkiismerete ellen nem cselekedett. Megrendítő ama mondása, ha nem segítene rajtunk a mi Istenünk, akkor sem hajtunk térdet bálványaitok előtt. Azután azzal, hogy nem keveredett el Bábellel, nem ült a király asztalához, nem ette ételüket, nem itta italukat, nem énekelte éneküket és nem táncolta táncaikat. Bizonyos szent aszkézissal válaszfalat vont maga és környező világa köré. Volt bátorsága különbözni környezetétől s azt mondani, én én vagyok, az pedig más. Azután nem szakította meg kapcsolatát azzal a magasabbrendű világgal, amely őt táplálta és erősítette. Imádkozott, felment lakóháza legfelsőbb szobájába, kinyitotta ablakát, amely Jeruzsálem felé nézett s arccal feléje fordulva, reggelenként betelt a lelke az onnan sugárzó igazságok erejével. Felismerte Istenben az ő törvényadóját, szavának külső és belső életében engedelmeskedett és mindenekfelett megőrizte őt az a látás, hogy Babilonia, s az utána következő és hozzá hasonló birodalmak egymás után széthulló bálványok, szarvuk letöretik, nagyzó beszédük elhallgat, hatalmuk elvétetik, testük megöletik, minden dicsőségük tűzbe vettetik, de az égnek felhőiben, mint valami Emberfia jőve; és méne az öregkorúhoz és eleibe vivék őt és ada néki hatalmat, dicsőséget és országot és minden nép, nemzet és nyelv néki szolgála; az Ő hatalma örökkévaló hatalom, amely el nem múlik és az Ő országa meg nem rontatik (Dán 7,14).
Dániel titka ez a látás. Ezzel ő odaszegődött az egyetlen egy nagy hatalom szolgálatába s eldöntötte magára nézve a legnagyobb kérdést, ki az ő gazdája?
Nekünk is ez a látás életünknek a nagy titka. E látásban megismerjük a mi igazi Urunkat, gazdánkat, és vezérünket: a Jézus Krisztust. Ő az a hatalmas személyiség aki meg tudja velünk tétetni azt, amit Dániel megtett a fogságban. Ő tölti el szívünket halálos, elszánt bátorsággal. Amily mértékben Hozzá kapcsolódunk, olyan mértékben fordulunk el a világ fejedelmeitől s ahogy fokozatosan Tőle függünk, leszünk függetlenek az egész világtól. Ő annak a magasabb világnak ura, megtestesítője, szerzője és gazdája, amely gondolataival, ihletéseivel, biztatásaival és vígasztalásaival szakadatlanul táplál. Ő az, aki besoroz a maga roppant hadseregébe, kijelöli az őrhelyünket, fegyvert ad a kezünkbe, megszabja a feladatot s megvillantja szemünk előtt a győzelem koszorúját.
Mindezt azért teheti meg, mert Ő az igazi életnek, a diadalmas életnek ős-mintája, uralkodó szabálya, a Szentírás nagyszerű kifejezésével: az Élet Fejedelme. És még egy más okért is. Azért, hogy mi tulajdonképpen az Ő képére vagyunk teremtve és lényünk ős-mintájába bele van számítva az Ő arcvonása is. Csakhogy onnan kihullott, megromlott, mert vele szemben lényünk e világ fejedelmeinek pusztító hatására tőle idegen vonásokat vett fel.
Restaurálni kell ezt a képet. Krisztusra kell átalakulnunk, hogy önmagunk legyünk. Hozzá hasonlítani, hogy visszanyerjük a teremtésből vett ős-mintánkat. Ez azt jelenti, hogy Csak az Ő szellemében, az ő lelke által lehetünk emberek, lehetünk magyarok, lehetünk személyiségek.
Emberség, magyarság, személyiség azért hathatja át egymást, töltheti be egymást igazsággal, élettel s azért védheti meg egymást a romlástól és eltorzulástól mert mind a három igazi értelmét Jézus Krisztusban találja meg. Tehát nem jelszavakat, bölcs tanácsokat, nem titokzatos beavatásokat ígért, az Isten ígéje, hanem egy nagy és boldog tényt: minden szabad nektek. Mindent megcsinálhattok, mindenre vállalkozhattok, ami Krisztusból való s általa különb emberek, jobb magyarok, nemesebb, szabadabb, áldozatosabb személyiségek lehettek.
Éjszakai látásokban, sötét, tornyosuló fellegek között Dánielnek megjelent az Ember Fia képe és megrendüle ezek miatt. Sötétségben, riasztó fellegek között megjelenik neked, magyar ifjú, a legnagyobb ajándék, a krisztuslátás megrendítő, szabadító csodája.
Egyetemi hallgatók istentiszteletén,