A Szentírás a fazekasról két példázatot mond. Mind a két példázat a legnagyobb titkot szemlélteti: hogyan alakítja Isten az embert nemzetté és személlyé.
Erre igen alkalmas eszköz a fazekas példázata. Gondoljunk arra, milyen hitvány sár az, amiből a fazekas alkot s milyen csodálatos műremeket tud előhozni az agyagból. Gondoljunk arra, hogy a fazekas lelkében kész a művészi terv, senki sem tudja, senki nem látja, csak ő s ő is csak lelki szemével és íme, a tehetetlen agyag felöltözi ezt a belső, lelki, dicsőséges formát és ezzel látható valósággá testesíti. Gondoljunk arra, hogy az agyag két dolgot művelhet csupán: rábízza magát az alkotó kézre, engedelmeskedik a formáló gondolatnak s ha ez megvan: megőrzi a benne testet öltött isteni mintát úgy, hogy csak akkor lehet elvenni tőle, ha pozdorjává törik.
Erre tanít a mai alkalom is.
István király nagyságát éppen az méri, hogy ő is nemzetmintázó volt. Ha azt nézzük, miből, mit csinált, azt kell kimondanunk: Ő volt eddigelé a legnagyobb magyar nemzetformáló személyiség. Az, hogy keresztyénné tette a magyar népet; az, hogy belekapcsolta a középeurópai germán műveltség nagy közösségébe; az, hogy megvetette a magyar államiság fundamentomát a nemzeti és keresztyén királyság hatalmi tényében: mind igaz, de csak részigazság. A valóság az, hogy István király meglátta a magyar nemzetállam isteni mintáját, azt a belső formát, lelki alkatot, mely ennek a népnek itt a Duna-Tisza közén célt és értelmet ad: ez a nép legyen egészen Krisztusé, hogy egészen önmaga lehessen. Csak úgy legyen Krisztusé, ha önmaga lehet, de önmaga csak akkor lehet, ha valóban Krisztusé.
Ezért akart olyan egyházat, amelyik senki mástól ne függjön, csak a Krisztustól. Ezért vetett alapot egy olyan államszervezet számára, amely a király és nemzet hatalmi egyensúlyában a rend és szabadság örök feszültségét feloldotta és egyiket a másikkal biztosította. Ezért indított meg egy olyan társadalmi fejlődést, amely az uralkodó osztályokat alulról és kívülről mindig friss vérrel táplálja; azért tette életparanccsá a magyar számára: európaivá lenni önfenntartásból s mindig jobb magyarrá lenni – Európa érdekében.
Ez az alapminta ezer év során sok módosulást és alkalmazkodást elbírt. Következett belőle a középkori nemzeti királyság éppúgy, mint a magyar parlamentárizmus, következett belőle az egyház világi dicsősége, mint a reformációban való megújhodása; Mátyás király éppúgy az ő nyomdokaiba lép, mint Bethlen Gábor vagy Széchenyi István s trónja körül éppúgy helye van László királynak, mint Zrínyi Miklósnak, vagy Tisza Istvánnak.
Műve minden magyart, minden időben érint, mert az egész nemzetre vonatkozik s a nemzet minőségében a nemzet sorsát dönti el; addig él a magyar ezen a földön, amíg őrzi ezt az ősi mintát: minél magyarabb és minél krisztusibb életet él.
István király szellemkeze ezt a mintát adta ennek a népnek, legyen ez a láthatatlan lelki kéz örökre áldott!
De ezt is azért tudta megtenni, mert rajta is egy még hatalmasabb kéz dolgozott: Isten keze. Alakja úgy szállott ránk, ahogy a korszak, a hagyomány, a legendaírás és tudományos általánosítás ránk hagyta: beillenék százada bármely dómjába oltárképnek, üvegfestménynek, kőszobornak vagy hősnek a keresztyén epikába. Minket azonban az érdekel: ember volt, por és hamu; egy darab sáragyag azon a korongon, amelyen Isten az Ő cserépedényeit formálja. Ember volt, magyar volt, férfi volt és a Krisztusé lett.
Senkinek nem volt nehezebb keresztyénnek lenni, mint István királynak. Nem volt misztikus vagy elmélkedő: mindenestől fogva gyakorlati ember volt; életét harcmezőn, tanácsülésen és bírói székben élte le. Oh, hétköznapok nehéz keresztyénsége! - Nem vonulhatott el a világtól szerzetesi szegénységbe és a remeték békességébe: a korszak ormán állott, mint egy ostromlott bástyán s kora ifjúságától késő vénségéig tűzzel és vassal, karddal és puszta kézzel, életrehalálra védte a várat. Oh, a véres harcok nehéz keresztyénsége! Nem fogózhatott bele tömegekbe, akik magukkal ragadják, baráti kezekbe, amelyek segítenek és emelnek: mindenki ellensége volt, aki a fajtájához tartozott; minden barátja vérben idegen volt; nem értette senki meg egészen s mikor a pogányokat irtotta: testvérgyilkosnak mondották, amikor a német ellen szállt hadba, hűtlen szövetségesnek, hitszegőnek. Oh, félreértések és elhagyatottságok nehéz keresztyénsége! - Az élet csúcsán királyi asztaloknál ült; kenyere keserű volt, itala könnyektől sós. Mindent elveszített, ami kedves volt; mindenkit eltemetett, akit szeretett; azzal a félelemmel szállt alá, hogy amit épített, összeomlik, mint egy rosszul lecövekelt bíbor-sátor a novemberi viharban… Oh, csalódások és áldozatok nehéz keresztyénsége!
És mégis hős volt, hű volt, nagy volt. Igen, mert a Krisztus keze, az a Láthatatlan Kéz, megragadta, felemelte, rátette örök szerelme pörgő korongjára és alakítani kezdte. Hétköznapok taposómalmában Krisztus volt az ő ünnepe, az ihletése; rettentő harcaiban Ő volt békessége és a győzedelme; félreértésekben és elhagyatottságban a jó út bizonyossága és a helybenhagyás pohara; az élet elvesztegetésében egyetlen egy nyeresége, ő a nagy áldozatban a kereszt nagy áldozója. Minden, ami lett, minden, amit tett, egyetlen egy ősi, titokzatos erőnek eredménye: az istvánkirályi mű egyszerű vetülete az istvánkirályi hitnek! A legnagyobb király az ország legnagyobb misszionáriusa!
És most egy harmadik kéz látomása sugárzik felém. Az a kéz, amely István király által mintázta a magyar nemzetet, amely a Krisztus keze által alakította István király személyét, az Egyetlen Művész keze: az Isten keze. Ő az örökkévaló fazekas, mi, nemzetek, szentek és gonosztevők, királyok és koldusok, egyesek és embermilliók mind-mind véres, könynyes sár s ebből mintáz az eleveelrendelés zúgó korongján mát és holnapot.
Érzed-e magyar népem ezt a szuverén kezet? Kemény kéz és igazságos kéz: jaj neked, ha lázadsz, jaj neked, ha nem engedelmeskedel! De irgalmas kéz is: tud várni, tűrni, újrakezdeni, bízni magában és hinni művében. Ezer év tanítja, a csillagok üzenik, a kövek kiáltják, kinyilatkoztatás, történelem és lelkiismeret hármas bizonyságtétele erősíti a művészi tervet, melyet az Örökkévaló elibénk szabott: magyarabb magyar, krisztusibb keresztyén élet. Ebben a formában leszünk mi: sár és agyag, művészi alkotás, páratlan érték, isteni csoda. Ez az örökségünk: csak akkor vehetik el, ha porrá zúzták.
Igen, mi megáldjuk ezt a kezet és engedelmeskedünk. Nem félünk formáló erejétől, tüzes kemencéitől; várjuk, hogy belénk töltse dicsősége nárdusolaját!