A régi református kollégiumokban szokás volt a legátusi intézmény. A diákok tanulási sorrend szerint választhattak, hogy nagy ünnepre melyik gyülekezetbe mennek prédikálni. Ha jól viselték magukat s szépen prédikáltak, sok pénz összegyült számukra. Nem egy nagy embert ismerek, aki legációba járással szerezte meg tanulásának költségeit.
Némely legátus nagyon feszélyezte magát; idegenül érezte az ismeretlen világban, rettenetes zavar kínozta a megérkezésnél, a bemutatkozásnál; szorította torkát az elfogódottság. Ezer, meg ezer adoma, vidám történet járta a diákok között: miféle hibát vagy ügyetlenséget követett el a diák azért, mert nem érezte jól magát az idegen környezetben.
Pedig még nem is ez a legnagyobb idegenség.
Milyen árván és milyen idegenül érezhette magát egy hadifogoly Szibériában, Turkesztánban, az orosz pusztaságon! Milyen árva egy magyar hajómunkás a hongkongi vagy a singaporei kikötőben; nincs sehol egy lélek, aki megértené, szív, amelyik szeresse, tekintély, amelyik védje és segítse; nincsenek testvérei, nincs családja, nincs házanépe.
Nemcsak egyes ember érezheti ezt az idegenséget: érezheti ezt egy nép, egy nemzet is. Pl. a magyar nemzetről mindenki tudja, hogy idegen és bujdosó Európának ebben a részében. Vajon nem volt-e ilyen bujdosó a sok százezer sémi rabszolga, akiket Egyiptomba, Assyriába hurcoltak győzelmes keleti hadvezérek?
De mindezeknél árvább volt a keresztyén ember; azok az emberek, akikhez Pál apostol írta a leveleit s ezek között az efézusi levelet is. Jövevények és zsellérek voltak, mert a legtöbbnek nem volt polgárjoga Rómában. Akinek pedig nem volt polgárjoga, az más ember volt, mint a római polgár. Jövevények és zsellérek voltak azért, mert az egész akkori világ megvetette és lenézte őket, nemcsak mint zsidókat. hiszen közülök sok nem zsidó volt, hanem mint keresztyéneket is, akik egy külön csoportot alkotnak s hihetetlenül nevetséges és fellázító tanításokat vallanak. Pl. egy bitófán kivégzett lázadót tartanak az Isten fiának; összegyülnek, darab kenyeret esznek és bort isznak és azt mondják, hogy a Királyok Királyának testét ették és vérét itták. Azt mondják, hogy ez a keresztrefeszített lázadó harmadnapon feltámadott, felméne mennybe s átvette a lelki világ királyságát. Azt hirdetik, hogy aki téged jobbfelől arcul üt, tartsd oda a balorcádat is s ha valaki kéri a te felsőruhádat, add oda az alsót is. Kibeszélhetetlen gúny, lenézés, megvetés, felháborodás fogta körül őket; mindenki rajtuk töltötte bosszúját, ők voltak: világ szemetje.
Ezek az emberek azonban otthon érezték magukat egy másik, láthatatlan világban: egy lelki országról, Istennek háza népéről beszéltek és sugárzó arccal tettek arról bizonyságot, hogy ez az ők igazi hazájuk, ott mindnyájan egyformán otthon érzik magukat, egyenlő jogú testvérek, kiválasztott és szerelmes háza népe az örökkévaló Gazdának, a Népek Pásztorának: Istennek.
Miféle család, miféle háznép ez? Olyan emberek társasága, a kik családfőül a Mennyei Atyát ismerik el; a Mennyei Atya minden gyermekét, aki e házba betért, igaz testvérként szeretik és becsülik. Mérhetetlenül sokat adnak a család jóhírnevére, tisztaságára, ahogy ők mondják: szentségére. Kibeszélhetetlenül örülnek annak, ha a családba egy új lélek érkezik, mint ahogy ti örülnétek, ha egy kis testvéretek születne. Ha a valaki meghal közülök, édes reménységgel viszik alvóhelyére, abban a hitben, hogy hosszú pihenés után dicsőségre ébred s újra beáll abba a családba, amelyik már akkor az örök dicsőség kies mezőin építi sátorát.
Nevezhetjük ezt a társaságot a boldog emberek társaságának, az otthont talált emberek körének; nevezhetjük Isten nyájának, amelyet Ő maga terelget, de legjobban akkor nevezzük el, ha a kétezeresztendős kifejezést használjuk: ezek azok, akiket Isten a világ teremtésétől a világ végéig, Igéje és Szent Lelke által minden nyelvből és nemzetből, kiváltképpen való gyülekezetül egybehívott, kiválasztott, tulajdon népének tekinti s mindvégig pásztorol és védelmez. Ez az anyaszentegyház. Tagjai mindenütt vannak; ebben a templomban is sok, de van Japánban és Amerikában, pincelakásokban és palotákban; idetartoznak királyok és koldusok, lángelmék és félkegyelmű emberek; félmezítelen afrikai bennszülött nyomorék gyermeke éppúgy beletartozik, mint Goethe vagy Napoleon. Aki beletartozik, az testvér, családtag, Isten házanépének élő tagja.
Ti azt hiszitek: reátok nézve a legfontosabb kérdés, hogy mi lesz veletek? Lesz-e belőletek hadvezér, államférfi, költő, vagy elzüllötök és az árokban pusztultok el? Boldog emberek lesztek vagy boldogtalanok; egy nemzet hódolata vesz-e körül, vagy börtönből viszik ki gyalulatlan deszkakoporsótokat. Én azt hiszem, hogy ennél van egy még fontosabb kérdés, amelynek az a másik csak következménye. Ez a még fontosabb kérdés: beletartoztok-e az Isten házanépébe? Felismertétek-e, hogy Isten a családfő, aki összegyüjti az Ő gyermekeit, vigyáz reájuk és alakítja őket? Otthon vagytok-e az Ő orcája előtt, szeretitek-e ennek a hajléknak, lelki háznak a levegőjét, a hangulatát, az emlékeit, a világosságát. Vállaljátok-e a törvényeit és remélitek-e ígéreteinek beteljesedését?
Minden jó háznak, ennek a lelki háznak is megvan a maga állandó rendje. Otthon sem lehet ötletszerűen ebédelni, nem lehet akármikor, akárhová lefeküdni és aludni; helye van a könyvnek, a ruhának, a házi eszközöknek. Az Isten hajlékának is megvan a maga háztartása. Csak az lakhatik ott, aki e háztartásba beleilleszkedik: engedelmeskedik a családfő akaratának.
Mihelyt nem engedelmeskedünk, mihelyt fellázadunk, parancsairól megfeledkezünk, kirekesztettük magunkat ebből a lelki társaságból. Olyanok vagyunk, mint az a gyermek, aki rettenetesen megbántotta a szüleit s fejére hívta azoknak legsúlyosabb neheztelését. Lakhatik otthon, talán az ebédnél is megvan a helye; ha elszakad a ruhája, azt is varratják, de valahogy kirí, kilóg a családból: senki sem beszél vele, semmit sem kérdeznek tőle, semmit sem közölnek vele, nem él együtt a család többi tagjával. Csak testben családtag, lélekben nem.
Lélekben nem, mindaddig, amíg össze nem törik, oda nem áll az édesapa elé és nem mondja, hogy rettenetesen szégyenli magát, utálja bűnét és ellentmond neki; nem méltó, hogy megbocsássanak, mégis kinyujtja kezét az irgalom és a szeretet után. Ilyenkor könnyfátyolos lesz a családfő szeme, kinyujtja kezét a megtévedt fiú után, megcsókolja és újra szívébe fogadja. Nagy öröm tölti el a házat, mindenki kedvėben jár a megtérőnek, valami kedveset, szépet mond neki, gyöngéden babusgatják, mert nagy válságon, lelki viharon ment keresztül és sokkal derültebb és fényesebb a család ege, mint amilyen volt azelőtt.
Így vagyunk az Isten lelki házával is. Bűneinkkel rekesztjük ki onnan magunkat. Testileg beletartozunk talán, de lélekben nem. Nem bírjuk el az árvaságot és az idegenséget: oda kell állani az Atya színe elé és azt mondani, amit a tékozló fiú mondott: Atyám, vétkeztem ellened és az ég ellen, nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz. Törd el a kezemet, mert vétkeztem ellened, nem a te dolgaidat cselekedtem; irtsd ki szemem fényét, mert nem a te dicsőségedet akarta látni. Tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy.
És akkor megtörténik a csoda: nem béresnek fogad be, nem állít az ajtó mögé, nem a morzsákat adja nekünk: fiának fogad, megkoronáz, örökségét írja mireánk és bevisz az Ő örömébe és dicsőségébe.
Nincs-e neked valami mondanivalód Istennek, hogy otthon érezd magad az Ő házában?
A család melegsége, meghittsége abból áll, hogy a családtagok ismerik egymást és kedvesen társalkodnak. Istennel is így kell társalkodni. Meg kell hallanunk azt, amit Ő mond nekünk: Igéjében mindent elmondott s ezt az Ígét a Szentirásban kezünkbe adta. Ki nem kíváncsi arra, hogy mi az Isten mondanivalója? Hogyan szólít meg, mit üzen nekünk, mivel vígasztal, fedd, tanít, biztat? Ezért kell sokat olvasni a Szentírást. De az Isten szavára nekünk felelni kell. Felelet az imádság. Imádságban mondjuk el mindazt, amit a mi Mennyei Atyánknak elmondhatunk. Ennek a legfőbb tartalma a hálaadás; ezer és ezer köszönet azért, hogy Ő olyan jó, olyan gazdag és minket annyira megáld. De fő tartalma a kérés és a könyörgés. Annyi mindenre szükségünk van! Dávidnak szüksége volt parittyára, barátra, kennyérre, Szentlélekre. Mindezt Istentől kérte és mindezt Isten adta neki. Van olyan dolog, amit Isten nem tud adni nekünk, ha nem kérünk. Például nem tud adni vígasztalást, békességet, Szentleket, világosságot, bűnbocsánatot, ha nem kérjük tőle. Milyen csodálatos háztáj az, ahol egyetlenegy kötelesség van: kérni, zörgetni s a kérőnek adatik s a zörgetőnek megnyittatik.
Végül egy jó házban mindenkinek megvan a maga munkája. Még a hároméves gyermek is tehet valamit a családért mennyivel inkább az olyan nagy diákok, mint amilyenek ti vagytok. Isten kimondja, hogy ti mit tehettek az Ő országáért s reggeltől estig éppen elég alkalmat ad arra, hogy ezt meg is tegyétek. Nem nagy zenebonával, hangos beszéddel, paranccsal: belülről ihlet, csöndesen alakít át és segít ahhoz, hogy kötelességünket teljesítsük. Külsőleg nem is változik meg az ember nagyon, ha Istennek engedelmeskedő életet él; annál inkább megváltozik belsőleg. Szülei, tanítói elcsodálkoznak: mi lelte ezt a fiút, hogy olyan derült, tiszta, jó magaviseletű, szerény, igaz lelkű? Mi lelte ezt a fiút, hogy jó a testvéreihez, a nénjeihez, édesanyjához, édesapjához? Mi lelte ezt az osztályt, hogy egyszerre megváltozott; örömet szereznek a tanároknak, igazat mondanak, nem gúnyolják ki a tanárt, nem örülnek apró hibáinak, hanem védelmezik és elfedezik, mint ahogy az édesapjuk hibájából nem űznek csúfot, hanem elfelejtik, elfedezik? Mi lelte ezeket a diákokat, hogy ezek egymással lelki dolgokról beszélnek, Isten ügyéért lelkesednek, részt kérnek az Ő országának az építéséből és életüket Neki ajánlják fel?
Ezek a diákok felismerték az Isten házanépének Egyszülöttjét, az Első Testvért, a Legfőbb Barátot. Kezüket kezébe tették, hogy Ő vezesse be őket Isten házanépe közé; Ő tanítsa meg: hogyan kell ott viselkedni és Ő részesítse annak a háznak minden örömében és dicsőségében. Vajha nektek, Lớnyai-utcai diákoknak, még mielőtt innen hazamentek, megmondaná ez a ti elsőszülött testvéretek és legfőbb barátotok: «Azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek».
Ifjusági istentiszteleten a budapesti református gimnázium számára,