A legtöbb eseményes képet csak akkor értjük meg igazán, ba a háttérre is figyelmet fordítunk. A fő személy, vagy fő jelenet rendesen csak eredménye, hatványkitevője az egész távlatot betöltő, messziről induló és messze szétágazó cselekménynek. Így vagyunk Jákob betheli éjszakájával is. Akkor értjük meg igazán ezt a magános embert, ha áttekintjük e jelenet előzményeit.
Jákob különös érzelmi viharokon és sorsalakító eseményeken ment át. Kevéssel ezelőtt anyjának ügyes csele folytán megnyerte az elsőszülöttségi jogot, anyagi és lelki javakban az akkori világ szemlélete szerint a legnagyobb értéket, a legfőbb jót. Utána következett a szörnyű fordulat: Ézsau haragja fellángol, halálra keresi őt s Jákob mindent elhagyva egyedül menekül át a pusztaságon anyjának rokonaihoz, Háránba. Mindent megnyert, mindent elveszített s most egyedül bújdosik a sivatagban. Sehol egy ember, sehol semmi segítség, benne, körülötte csend, félelem és halál.
Óh, fiatal ótestámentomi herceg, hol van a te dicső fejedelemséged! Hol van a te mérhetetlennek tartott gazdagságod: hol van hadsereged, nyájad, néped? Ilyen szörnyű egyedüllétet nem látott a világ.
Nem éreztétek soha, hogy vásárból, labdarúgómérkőzésről, tüntetésekről, egyszóval tömegek mozdulásaiból hazatérve, vágyik a lélek az egyedüllét, a magány és a csend után? Nem éreztétek-e, hogy az a roppant érzelmi vihar, amely átment rajtunk az utolsó hetekben, szinte megkívántatja velünk, hogy titkos kamarácskánkba elvonuljunk és belenézzünk a szívünkbe? Mi is egy országot nyertünk; országot – akár, ha arra gondolok, hogy visszanyertük a fele Erdélyt, akár, ha arra, hogy annyi erdélyi magyar visszanyerte az egész Magyarországot. Mi is egy országot vesztettünk: azt, ami nem lett újra a mienk; azt, amit a nekünk maradt földről elvittek. Kőből van a párnánk, az új világba való beilleszkedés csontropogtató feladatai várnak reánk, egy siettető és sürgető korszak rohanó láza hajt, egyszerre kell millió igényt kielégíteni.
Jó lesz félrevonulni, magunkbaszállani s vállalni Jákob éjszakájának, a halálos sivatagnak rettentő csöndességét.
De nemcsak most jutottunk mi ilyen helyzetbe. Isten gondoskodik arról, hogy többször, gyakran elérkezzünk a betheli sivatagba, az elárvulás kietlen pillanataiba, amikor számbavesszük: mi voltunk és mivé lettünk. Élet magabizó hősei: hol van fejedelemségetek? Eszre nem vett koldusképpen álltok az élet útszélén s nézitek mások boldogságának diadalmenetét. Öreg, rokkant árnyékok: hol van tündöklő s tobzodó ifjúságotok, ezer tavasznak mámora és illata? Gyógyíthatatlan betegek, kik minden este meg akartok barátkozni a halállal és minden reggel újra a tűnő élet királyi palástjának szétmálló és kezetekben maradó foszlányait ragadjátok meg: s hol van sugárzó egészségetek, völgyeket betöltő, csúcsra kiálló, vitézlő épségetek? Egyedül, árván, elhagyottan, sivatagban; körülöttünk, bennünk csönd, félelem és halál.
Azt mondtam, hogy Jákob egyedül volt. Azt állítottam, hogy nem vitt magával semmit. Óh, balgatag állítás! Jákob magával vitte azt, amit legkevésbbé akart, ami elől menekült: magával vitte bűneit. Azt a szörnyű bűnt, hogy hazudott, jóhiszemű, vak apját megcsalta, idősebb testvérét igaz jussából kiforgatta. Mindezt olyan számítással, olyan leleményesen hajtotta végre, hideg hadvezéri biztonsággal, hogy nincs reá mentség. Nem mentheti magát éhséggel, haraggal, fellobbanó szenvedéllyel; nem szállta meg külső démon: úgy, amint maga volt, legjózanabbul, legtisztább perceiben határozta el és hajtotta végre azt, amit nem szabad. Most egyedül van a bűnnel a pusztában. Egyedül és úgy, mint ahogy némely kegyetlen rabtartók a bilincset rákovácsolják a fegyenc lábára; ahogy egy szörnyű elbeszélés szerint a gyilkos hátára leoldhatatlanul rákötözik a halottat: mennie kell vele, nem tud elszakadni, nem tud a helyzeten változtatni, jaj, nem tud egyedül lenni.
Egyedül a bűnnel.
Jártál-e már te ezzel ebben a pusztaságban? Maradtál-e egyedül beszennyezett és megátkozott ó embereddel? Szörnyű nyomorúságoddal, mindannak az eredményével és summájával, amit Isten parancsaiból elmulasztottál, vagy amit megszegtél? Szörnyű dolog, hogy mi mindent hord magával minden lélek; csak akkor látjuk, ha néha egyedül marad ezzel a rettenetes birtokállományával. Ha egyszer ráültetnének egy halomra és azt mondanák: itt van mindaz a szemét, amivel életedben lakhelyedet öntudatlanul is tele szórtad; itt van mindaz a szenny, ami rád tapadt és amit magadról lemostál; itt van testednek minden hulladéka: micsoda óriási szemétdombon találnók magunkat! Pedig ez rózsáskert ahhoz képest, ha egyszer halomra gyüjtenék minden rossz cselekedetünket és tisztátalan érzéseinket: immár nemcsak pusztaságban, sivatagban lennénk, hanem egy kibeszélhetetlenül útálatos szeméthegynek a tetején, vagy egy olyan alvilági mederben, amilyennek székelyföldön a Pokolsárt, vagy Jeruzsálem határában a gyehennát mondják.
Jártál-e te már ebben a sivatagban?
A pusztaságban Jákobbal csodálatos dolog történt. Isten elibe állt és megszólította. Kedvesen, gyermekdeden, az együgyű népek szent hiedelmével mondja el az Írás: hogyan történt ez a találkozás. Jákob előtt, fent az égben megjelent Isten, mint egy fölséges nagy király a maga csodálatos trónján. Királyi fölsége vonz és taszít, dicsősége öl és éltet; távol van és mégis közel; az emberé és mégis idegen. Mindezt úgy szemléli, hogy egy beláthatatlanul hosszú létra nyúl fel a földről az égig s ott járnak fel és alá a fölséges Úrnak küldöttei: az angyalok. Ez az út nyílik meg a pusztában alvó, egyedülhagyott, bűnei súlya alatt nyögő Jákob számára is.
Jákob még csodálkozott azon, hogy éppen ott látja meg s éppen ott találja meg Istent. Mi már tudjuk, hogy Istent nem is lehet másutt megtalálni, csak ott, ahol bűneinkkel magunkra hagyatva, árvaságban, tehetetlenül vonaglunk a földön. Ma már tudjuk, hogy a létra nem egy gyermeki álomkép, hanem ótestámentomi prófécia: utalás a keresztre, amelynek fáján földreszállott az, aki örökkévaló s felemeltetett az egekbe a vérző emberi tetem, amelyik véghezvitte az engesztelő áldozatot.
Isten a keresztfa mellett megszólít. E megszólításnak kettős a tartalma: kijelentés és igéret foglaltatik benne. Az Úr is azt mondta Jákobnak: «Én vagyok az Úr, Ábrahámnak, a te atyádnak Istene». Isten megmondja nekünk. hogy Ő ki. Oh, milyen csodálatos dolgokat mond meg! Nemcsak azt, hogy égnek és földnek Istene; nemcsak azt, hogy atyáinknak gondviselő pásztora és el nem fáradó istápja, hanem megmondja, hogy éppen nekem, nem érettem és nem miattam, neve dicsőségéért, könyörülő és irgalmas Atyám.
Megmondta már neked is, hogy Atyád?
De Isten nemcsak azt mondja meg, hogy ő ki, hanem ígéretet is tesz. Ez az ígéret lehet olyan, amilyet Jákobnak adott: «Ezt a földet, melyen fekszel, neked adom és a te magodnak»; ismétlése lehet annak, amit Ábrahámnak adott: «Tebenned áldatnak meg a föld nemzetségei»; lehet az, amit az elalélt lélek olyan boldogan fogad és ragad meg: «Megőrizlek téged, valahová menéndesz; kihozlak erre a földre, mert el nem hagylak téged»; de lehet az, hogy «Megbocsáttatnak a te bűneid»; lehet az: «Vedd fel nyoszolyádat és járj»; lehet az: «Én élek és ti is élni fogtok». Mindenképpen egy: «Könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek». Egyszóval: evangéliom, jóhír, örvendetes üzenet, karácsonyi biztatás: örüljetek, ne félj, fel a szívekkel, úgy szerette Isten e világot, hogy Egyszülött Fiát adta érte. Mondta már neked is? Te is megkaptad ezt a nagy hívogatást? Láttad-e a láthatatlan írást a te nevedre címezve, személyedhez intézve, Ígével üzenve és sákramentomokkal megpecsételve?
Megfigyeltétek-e, hogy mikor kibúvik a tojásból a fészekhagyó madár, nyújtózkodik ki, néz széjjel s indul el útjára, egyetlen útjára, utolsó útjára! Látjátok-e: Jákob is rettentő és boldogságos álom hatására, hogy álmélkodik először megvakult szenekkel, hogy reszket kinyújtott keze: nem tudjuk, taszít-e, vagy magához ránt valamit? Vonásai milyen torzak, rémületesek és mégis boldogak s hangjában van valami nyöszörgéssel kezdődő s üvöltésben kiszakadó érzés: imádság és alleluja, jajszó és hozsánna. Már talpon áll s két dolgot művel: észreveszi az Isten jelenlétének a jegyeit, megfogja a követ és oltárrá teszi, azután erre az oltárra áldozatot helyez s az áldozat erős, halálos fogadalom.
A pusztaságban megszólított emberrel is ez történik. Mihelyt magára eszmél, észreveszi az Isten közellétének, segedelmének nagy bizonyságait. Észreveszi, hogy van oltár s rajta nagy áldozat. Észreveszi, hogy van templom, benne beláthatatlan gyülekezet. Észreveszi, hogy van egyház, benne Íge és Szentlélek. Észreveszi, hogy megvan a szentek egyessége, kiválasztott lelkeknek a serege, akik valaha voltak, akik eljövendők és már nem magány a sivatag, nem csönd és nem félelem és nem halál: ez a megváltottaknak a társasága, a Jelenések Könyvében említett fehér ruhába öltözött sereg, a száznegyvennégyezrek zengő szövetsége. Óh, de jó, hogy van kivel imádkozni, óh, de jó, hogy vannak, akik imádkoznak érted! Oh, de jó, hogy van, akiket szeress, akiknek szolgálj; vannak, akik szeretnek és szolgálnak neked! Oh, milyen jó, hogy van Íge és Szentlélek és imádság, halhatatlan lelkednek jogcíme és bejárása ehhez az atyai házhoz!
De Jákob fogadalmat is tett «Az Úr lesz az én Istenem, s minden, amim van, annak tizedét neki adom». Pusztaságból csak egy ilyen fogadalommal lehet kijönni: azzal a fogadalommal, hogy Isten az enyém, én az Istené, mindenem, amim van, az övé, minden, ami Neki van, az enyém. S a nagy csendességben halkan indul és egyre erősödik az ének: Jobban tied, Uram, jobban tied! Közelebb Hozzád, mindig közelebb!