Jövel uram Jézus

A Mennyei Jelenésekről írott könyv első verseit olvastam fel szent leckének, alapígéül az utolsó verseit. Az Újszövetség könyvei között legkevésbbé a Mennyei Jelenések könyvét olvassák az emberek, vagy ha olvassák, ezt értik legkevésbbé. Rendesen valami csodálatos és titokzatos értelmet keresnek a látomások mögött s azt próbálják megállapítani, hogy mit jelentenek a szimbólumok, a különféle homályos jóslatok miképpen váltak be a történelem folyamán, arra azonban nem gondolnak, hogy a Mennyei Jelenések könyvét először egy nagy költeménynek kell tekintenünk s azt kell keresnünk: micsoda helyzetben és micsoda lelkiállapotból fakadtak ezek a színes látások? Ha valaki egy kórházban megfigyelné: mit álmodtak a betegek éjszakánként, nem az álom maga volna érdekes, hanem az a lelkiállapot, amelyből születtek. Egy gyermek könnyázottan mondaná, hogy őt az édesanyja meglátogatta, mosolygott és hívta: ez a gyermek alighanem árva s régóta vágyik az anyja után. Egy öreg hölgy beszélne arról, hogy menyasszonyi ruhában látta magát, vonult be a templomba, előtte mélyen meghajoltak az emberek s térdenállva fehér rózsákat nyujtottak feléje: alighanem egy tisztátalan és szégyenben eltöltött élet ki nem mondott bánatát hordozza. A bukott és elűzött államférfi álmában egy nemzet tapsai között szónokol, vagy indul a királyhoz, hogy programmját előterjessze. Mindezekből kiderülne, hogy a kórház halálraítélt lakói olyan álmokat látnak, amelyek vigasztalják, biztatják őket, erőt adnak nekik.
A Jelenések Könyve is ilyen gyakorlati célt szolgál: betegeknek orvosság, szomjúhozóknak ital, megpróbáltaknak erő; azért írták, hogy egy csomó ember felemelje a fejét, bátran nézzen előre, hitéhez hű maradjon. Azért van az, hogy bármily idegenek és érthetetlenek a Mennyei Jelenések képei, a könyv maga olyan, mint egy lepecsételt korsó: ha megleljük a nyitját, minden idő félelmes, megpróbált, aggódó embere bátorságot, vígasztalást, győzelmi optimizmust ihat belőle.
A Jelenések Könyvének van egy középponti gondolata, ezzel kezdődik és ezzel végződik a levél. Ez a központi gondolat: Jézus eljő! Minden vígasztalásnak ez a gyökere és minden reménykedésnek végső célja. Erről beszélünk ma is.
Nemcsak a keresztyénségen, hanem az üdvösség egész történetén átvonul egy mérhetetlen nagy várakozás: Jézus eljő ! Mi más az egész Ótestámentom a maga szent harcaival, örök próféciáival és szakadatlanul zúgó zsoltáraival, mint egy világot áthevítő és az egeket megolvasztó vágyakozás arról, hogy jöjjön el az Élet Fejedelme, az Ő boldogabb, jobb, dicsőségesebb országában. Már a bűnesetnél, az első átoknál megfogan az első ígéret az asszony magváról, aki megtöri a kígyó fejét és kiengeszteli az ősi átkot. És az Ótestámentom utolsó versei arról beszélnek, hogy valaki eljő, megalapítja a béke szentségét és az igazság országát.
Ha pedig az Újtestámentomot nézzük, a keresztyén egyház külső megalakulása, a Szentlélek kitöltetése abból a pünkösdi ígéretből fakadt: nem hagylak titeket árvákul, eljövök hozzátok. Ebbe az ígéretbe fogózva gyültek össze a jeruzsálemi felházban a tanítványok, egy drága emlék és még nagyobb reménység birtokában, míg végre megzendült a szél s emlékezet és remény egymás karjában megcsókolták egymást. Ettől kezdve az a Szentlélek, akit Jézus maga helyett küldött, a záloga annak, hogy Jézus visszatér, megalapítja a maga uralmát ezen a földön és Ő lesz minden mindenekben.
Krisztusnak ez a visszajövetele: «Jövel azért Uram Jézus», annál sugárzóbbá, annál forróbbá vált, minél elviselhetetlenebbé és ellenségesebbé zordonult a világ a keresztyének körül. És ez az elkomorodás gyorsan és szörnyű csapások között következett el. Először a zsidók üldözték a keresztyéneket, vezérük a fiatal lángelme: a tarsusi Saul. Saul meghódol az Úrnak, a maga mellét tárja ki a felfokozódó üldözés elé és roppant küzdelemben megszervezi a Földközi-tenger körül, Spanyolországtól a Káspi-tóig, az új gyülekezeteket. Ekkor azonban a római birodalom figyel fel rájuk s mivel ezek az emberek egy új lelki fejedelemnek szolgálnak, egy új országot akarnak megépíteni, új világrendet képviselnek, felismeri bennük halálos ellenségét és megindul a leszámolás egy maroknyi hívő és a világ leghatalmasabb impériuma között. Eddig még ment a dolog; átestek Néró üldözésén, Titus légionáriusai feldúlták Jeruzsálemet és szétszórták a zsidó népet. De mindez semmi: most jön Domitianus, aki rendszeresen és gyökeresen el akarja intézni a dolgot. Ezért államvallássá teszi a császárkultuszt: mindenkinek részt kell vennie a császár tiszteletére rendezett istentiszteleteken, mert ha nem teszi, a római állameszme ellensége és maradékaival együtt kiirtandó. Jönnek tehát a parancsok, a meghívások: mutasd meg, hogy hű állampolgár vagy; mutasd meg, hogy lojális vagy a császár iránt; mutasd meg, hogy nem vagy áruló. Magánházaknál, zsinagógákban, földalatti folyosókon, előkelő urak villakertjeiben, száz és száz helyen a roppant birodalomban szelid, komoly, elszánt emberek gyűlnek össze, tesznek vallást arról, hogy nekik uruk a Krisztus, egyedül az Ő nevére hajtanak térdet, dicsőséget senki másnak nem adhatnak, Őbenne van a világ teljessége, mert Ő az alfa és ómega, mindenekfelett pedig drága vérével Ő váltotta meg bizonyságtevőinek kicsiny seregét: hogyan árulhatnák el, hogyan támadhatnák meg? Tágranyílt szemekkel néznek a közelgető halálra, érzik, mint hullanak el mellettük gyengék, megalkuvók; látják, miként pusztít soraikban a csábítás, félelem, mosolyog reájuk az életnek minden ígérete: szépség, ifjúság, szerelem, dicsőség, gyermek, becsület; de ők megtartják, ami náluk van; hívek mindhalálig, hogy senki el ne vegye az ő koronájukat. Egy mártírgyülekezet, vértanú egyház, halálbamenő nép, ahol csak idő kérdése: mikor, kire következik a sor. Óh, ezek megállottak! De milyen hittel fogózkodhattak bele az ő Uruk és Királyuk ígéretébe: «Íme, én eljövök hamar, nem hagylak titeket árvákul». Milyen forró és szenvedélyes lehetett a vágy: Jövel Uram Jézus!
Ezek számára íratott ez a könyv. Gyülekezetről-gyülekezetre olvasták, zokogva hallgatta a nép, a nagy csendbe néha beleszólt a mártírjelöltek kardala: «Úgy van, ámen, bizony jövel Uram Jézus!»
Kérdem tőletek: nem él ez a világ ma az őskeresztyénekhez hasonló életet a külső életkörülményekre nézve? Nem gondolhat-e arra Németországnak, Angliának, Franciaországnak a népe: Uram, jövel el, hulljon ki a kezekből a fegyver, oldódjék fel a szörnyű átok, legyen elég a vér, aludjék ki a gyűlölet, jöjjön el a kegyelem és a békesség országa. Mikor a katonák beszállnak a tengeralattjáróba, kívülről bezárják őket a tankokba, bombákkal együtt zuhanórepülésre indulnak, parancsnokok hadoszlopokat küldenek előre és egekig csap a szenvedésnek és a haragnak lángja: nem gondolhat-e a hívő lélek arra: Uram, jövel, szabadíts meg, legyen elég; ez nem a mi világunk, ez nem emberi élet, más kell nekünk: Te kellesz nekünk. És minekünk és a hozzánk hasonló nemzeteknek, akiknek eddig még kegyelemidő adatott, nem kell-e összekulcsolt kezünket felfeszíteni az égre, sürgető és türelmetlen reménységgel: Jövel Uram Jézus!; míg nem késő, amíg nem szakad reánk is a próba: jöjjön el a kegyelem, a békesség és az igazság világa. Van-e nagyobb reménység, szenvedélyesebb vágy, mint a menekülés és megváltás után sikoltó emberi lélek szenvedélye: Jövel Uram Jézus!
Az első keresztyéneknek lelkét egészen betöltötte az az uralkodó meggyőződés, hogy Jézus még az ő életükben visszajön és mindent jóvátesz. Száz és száz helyen kifejezésre jut az Újtestámentomban ez a meggyőződés s Pál apostol tanításait és szolgálatát ez alapmeggyőződés nélkül nem lehetne megérteni. Meg kell vallanunk nyíltan és határozottan, hogy az első keresztyéneknek ez a hite egy nagy csalódássá vált. Jézus nem jött vissza, a világ vége nem következett el, Isten országa nem szállott le a földre olyan gyorsan, mint a villámlás éjjel s Krisztus nem jelent meg fehér lovon, szájában kétélű karddal, győzelmes hadvezérként, hogy eltörölje, pokolra vesse ellenségeit. A mártírok vére tovább hullott, az üldözés tovább vitézkedett, Krisztus ellenségei diadalmaskodtak s a megpróbáltatások még fokozódva, a következő császárok alatt érték el tetőpontjukat. És amikor a keresztyénség uralomra jutott, s Krisztus tanítványaiból lettek a császárok, a főpapok, a hadvezérek, a tiszttartók és a fejedelemségek: a világ nem változott meg, mert lényegében nem változott meg az ember. Egyik keresztyén kezdte üldözni a másikat, Krisztus egyháza két, majd több részre szakadt, a hit tantételeit ürügyül használták fel népek és nemzedékek mérkőzésére, özönben folyt a vér, égtek a máglyák, hajlott a bárd alá annyi nemes fő és zengett a máglyákon a zsoltár. Ki tudna közöttük igazságot tenni? Ki az, aki bírói székbe ülve fellebbezhetetlenül eldönthetné; ki mennyire volt hibás, ki mennyire szenvedett ártatlanul? Ránk maradt, átjött a mi nemzedékünkre s rajtunk keresztül átmegy ki tudja, mennyi új nemzedékre, hogy a Krisztus eljövetelének boldog várakozása az emberiség legnagyobb csalódása, örök csalódása! Nem kiálthatunk-e fel: hát már sohasem lesz más világ? Mit használt ennek az emberiségnek a kétezeréves keresztyénség tanítása, a keresztyén példa, ha ide jutott? Hát csak ennyi láttatja volt millió templomnak, millió papnak, millió könyvnek, el nem fáradó tanításnak, hétszázmillió keresztyén ember annyiszor megújított hitvallásának, a szeretet királyi parancsának, sokezermilliószor elimádkozott Miatyánknak: Bocsáss meg nekünk, amint mi megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod!
Atyámfiai, nehogy azt higyjétek, hogy én olcsó és nagyképű dorgálásra vállalkozom; nem ülök a csúfolódók székébe, hogy onnan feddőzzem ezzel a világgal, amelyik nem tud megváltozni. Én látom azt a szörnyű valóságot, hogy a két táborra oszlott világ mind a két felében a legjobb, a leghívebb, a legvallásosabb lelkek Istentől vett parancsnak tartják, hogy gyűlöljenek és öljenek s én tudom azt: fordulhat úgy a világ, hogy minden becsületes magyar férfiúnak legszentebb kötelessége lesz hívő szívvel, imádkozó lélekkel harcba indulni és meghalni, vagy győzni. Itt magának a világ szerkezetének, az emberi léleknek, a történelmi együttélésnek a lényegében van egy ősi átok, minden tragédiának a forrása, ami megakadályoz abban, hogy Istennek engedelmeskedjünk, vagy pedig arra kényszerít, hogy Krisztus parancsára való hivatkozással cselekedjünk Krisztus szellemével ellenkező módon. Ide nem lamentálás kell, nem az hogy dörögjünk a mások bűnei és a mi gyarlóságunk miatt: ide az kell, hogy földig meghajolva, magunkat hamuval behintve, mellünket verve ismételjük a Római Levél megrázó vallomását a bűneset alatt kettéhasadt emberi lélekről: Akaratom vagyon a jóra, de hogy véghez vigyem, nem tehetem, mert tagjaimban érzek egy másik törvényt, amely rabul ejtett engem és mássá tesz engem.
Lehetne-e ezt a szörnyű lélekhasadást jobban megvilágítani, mint azzal a ténnyel, hogy az az ember, aki örökkế várta Krisztust s egész lénye ebben az ádventi szenvedélyben testesült meg: Jövel azért, Uram Jézus !, mikor Krisztus eljött, kidobta maga közül, megátkozta és keresztre verte. Az a keresztyénség, amelyik a vérengző császárok alatt ott zokogott a gyülekezetekben: Ámen, bizony jövel Uram Jézus!, ha testben megint eljött volna, megint keresztre adta volna s valahányszor lélekben, egy-egy hű és nagy tanítványának a képében jött el, nem ismerte fel és kiontotta vérét. Apokaliptikus időkben, apokaliptikus érzések járnak át s ezek között az a rettenetesen istenes érzés: önvád, bűnbánat, jajgatás emberi mivoltunk nyomorúsága felett.
Ez az érzés, hogy jövel Uram Jézus, amint láttuk, az emberiség legforróbb várakozása, s ugyanakkor legnagyobb csalódása volt. Még egy dolgot meg kell látnunk, ellentmondó és csodálatos dolgot: azt, hogy mégis ez a gondolat az örök beteljesedés. Domitianus császár ideje alatt a politikai rendszer színpada mögött, emberi szemek előtt elrejtetten, de az élet könyvébe híven bejegyezve indultak a mártírok, a szenvedők, s ha kellett, tűrtek, ha kellett, meghaltak. De a tűrésben és halálban volt velük Valaki, élt bennük Valaki, akit nem kellett hívogatniok, kit nem éreztek maguktól távol, aki csakugyan mellettük volt. Ők tapasztalták, hogy csakugyan eljött a Legnagyobb Szenvedő, a Fő Vértanú, a Halottak Közül az Elsőszülött: Jézus. Megállott mellettük a cirkusz porondján, fogta a kezüket a börtönben és a siralomházban átkarolta és csókjával hűsítette, mikor a kereszten szurokbaöntve égtek, hulló vérüket tenyerébe fogta fel s elalélt fejüket karjaiba vette. Óh, hogy hallgatott mellettük a kételkedés, hogy megyszégyenült a hitetlenség, milyen hősi döntést hozott a habozás, mikor ezt a valóságot látták, ilyen bizonyságot, ilyen tényeket. Valóban eljött, nem váratott magára, nem felejtkezett meg az ígéretéről, hűségesen ott volt, csak a kezet kellett kitárni. Eljött és Ő várakozott, zörgetett és meg kellett nyitni; útonjáró volt és be kellett fogadni. Ki volna olyan dőre, hogy panaszkodjék reá, hibáztassa őt; aki azt hiszi, hogy nem jött el, hozzá azért nem jött el, mert nem csinált helyet a számára, mert nem fogadta be, mert hittel nem karolta át édes megérkezését, áldott jelenlétét.
Hiába minden vihar, minden átok: azért a legnagyobb valóság, a legboldogabb tapasztalás mégis az, hogy Krisztus igenis eljött, nem is volt soha távol, mindig itt volt közöttünk, velünk, bennünk és felettünk s akármerre nézünk, mindenütt meglátjuk; lelkünknek ezer ajtaján kinézhetünk: mindeniknél Ő vár és Ő kopogtat, lelkünknek ezer szobáján mindenütt Ő vár, ennek a világnak minden borzalmai között a Láthatatlan Jelenvaló, véres, feldúlt kertekben az egyetlenegy Házigazda.
Krisztus jelen van s mindazoknak, akik az Ő jelenlétét meg tudják fogni, megadja a maga nagy ajándékait: a kegyelmet, a békességet. Ez a világ nem tud békességet adni: neki nincs, Krisztus tud, mert neki van. Ő is csak az Ő békességét tudja nekünk adni és nem e világ békességét; nem tud adni nekünk világbékét, nem tudja megadni nekünk a pacifista álmok valóraváltását, de lángban álló világban, vérözön között, harctéren és odahaza, tengeralattjárón és repülőgépen, lövészárkokban és fejedelmi palotákban, halálos ágyon és napi munka közben, meg tudja adni az Ő békességét.
Mi az Ő békessége? Kegyelem. Ahogy a szent lecke mondja: Kegyelem és békesség. Külön nem tud adni Krisztus békességet, csak annak tud adni, aki elfogadja a megelőző ajándékot, az anya-ajándékot: a kegyelmet; azt, hogy Isten könyörül, Isten megbocsát, Isten ismer és gondot visel ránk; azt, hogy Ő, a Krisztus előbb szeretett minket, meghalt értünk, vérével megmosott bennünket; azt, hogy bár mi átszegeztük őt, Ő sebeibe rejtett és megcsókolt. Oh, juthatunk nyomortanyákra, vonulhatunk véres harcokra, nyerhetünk világokat és elveszíthetjük e földi életet: ez a kegyelem megmarad és ennek a kegyelemnek gyermeke a békesség.
Elképzelem, hogy valaki a harctéren, előőrsön, mikor körülötte tombolt az ütközet és neki várni kell a jelt az indulásra, valószínűleg a halál jelét, ötletszerűen bekapcsolja a lövészárok rádióját s fülhallgatóval hallgatni kezdi a világ egyik legszebb művét: Bach Sebestyén muzsikáját, amelyet éppen a felolvasott textushoz írt. Nem látja senki, nem tudja senki, csak ő, hogy a zene révén lelke összefüggésben van egy láthatatlan, de valóságos felsőbb világgal, amelynek törvényei, szépségei, öröme és elégtétele ezerszer nagyobbak, mint az, amit ő talán néhány perc alatt a látható világban és a földi életben elveszít. A Jelenések Könyve ilyen muzsika. Ebben a mi borzalmas földi világunkban kapcsolatot teremt közöttünk és ama más, dicsőséges jobb és szebb világ között, amelynek egyetlenegy törvénye, ténye, igazsága az, hogy Krisztus eljő, Krisztus az enyém, én az Övé vagyok. Hidat ver ez a hit a látható világból a láthatatlanba. A szakírók azt mondják, hogy a franciák visszavonuló északi serege elfelejtett felrobbantani egy hidat a Meuse-ön s ezért veszett el Franciaország. Az utolsó, el nem rontott híd a Krisztusba vetett hit, amely egy veszendő világból az Élet Birodalmába átvezet. Jövel azért Uram Jézus!