Isten rostájában

Majdnem egy század óta az ígehirdetést a hivő lélek belső kérdései foglalkoztatják. Ha végignézzük kortársaink prédikációs köteteit, úgy találjuk, hogy a legtöbb beszéd egyéni kérdésekről szól: hogyan találja meg az ember a maga békességét, kísértéssel, sorssal szemben hogyan tud megállani, micsoda indítékok hajtják az embert a szolgálatra, a jóságra, a szeretetre? Igy lehetne ezt összefoglalni: száz év óta túlságosan individualisták vagyunk. Én, én mindenütt. Én és az Isten.
A mai világ más leckére tanít, figyelmünket a közösség sorsa köti le. Hirtelen mindnyájunk előtt világossá lett, hogy egyéni sorsunk alakulása annak a közösségnek a sorsától függ, amelybe beletartozunk. Mi lesz velem, veled, a gyermekeinkkel, ez attól függ: mi lesz a magyarral? Az pedig, hogy mi lesz a magyarral, viszont attól függ: merre dől el ez a nagy harc és milyen lesz az új Európa? Egyéni sorsunk tehát nemzetünk sorsával áll, vagy esik, marad, vagy változik.
Ezért az ígehirdetés most már nemcsak az egyesek életsorsát kapcsolja egybe Istennel és állapítja meg azokat a törvényeket, amelyek ebből a kapcsolatból származnak, hanem Istennel a nagyobb közösséget, magát a népet, a nemzetet állítja kapcsolatba és ennek a következményeiről tesz bizonyságot. Ma is a felolvasott Íge alapján ezt műveljük, amidőn erről beszélünk: a nemzet és az egyház az Isten rostájában.
Jár a rosta.
A rostában nincs kivétel, nincs kiváltság, mindenki egyforma. A vallásos embernek, vagy mondjuk ki, magának a hitnek van egy kísértése: az ember önmaga érdekéből úgy van berendezkedve, hogy sajátmagát tartsa központnak és célnak. Azért van ez, mert tényleg az ember középpontja a saját világának. Gondoljunk csak az öntudat jelentőségére. Célja is: gondoljunk arra, hogy az élet minden jelenségének és mozzanatának mindaddig, amíg az élet tart, egyik legfőbb törekvése magának az életnek, tehát az emberi személyiségnek fenntartása. Ebből az a meggyőződés következik: hiszen értem van az egész világ és az én kertem, az én vadászterületem, magam vagyok az úr benne. Hány, meg hány ember élt és halt meg ebben a meggyőződésben. De ebből az is következik, hogy a felebarátom nekem szolgál, azért van, hogy kedvemet töltse, segítsen, parancsaimat meghallgassa, tehát az én eszközöm, akinek én szabom meg az árát. Mindezek tetejébe jön az a meggyőződés, hogy Isten rendelte ezt az állapotot és elígérte magát a fenntartására. Azért van és én azért imádom, hogy nekem a kívánságaimat teljesítse, birtokállományomat megőrizze és fejlessze. Isten tehát egy szakadatlanul előhívható, döntő szankció sajátmagam érdeke és igénye mellett.
Ugyanez a gondolkozás megtalálható nemzeti vonatkozásban is, csak még rikítóbb formában. E szerint az én nemzetem a világ középpontja, örökkévaló intézménye; az én népem a legkülönb nép a világon. Ennek a népnek amire szüksége van, ahhoz joga is van, amihez joga van, ahhoz lennie kell erejének és amihez ereje van, azt megtenni önmaga iránti kötelessége. Az én népemnek mindig igaza van, ellenségei az igazság ellenségei s mivel Isten köteles igazságosnak lenni, az én népem ellenségei tulajdonképpen az Isten ellenségei, tehát megérdemlik, hogy elvesszenek, vagy megszégyenüljenek. A nép az Istené, Isten a népé s ebből az következik, hogy van politikailag kiválasztott nép s Isten a zsidók, a németek, a franciák, az angolok, vagy a magyarok Istene.
Ezt a gondolatot töri el Ámos: az Úr a seregeknek az Ura, nem egyik népnek, vagy a másik népnek a protektora, nem harcoló istenek küzdelmeinek tükörképe a földi háború. Isten szuverén és örökkévaló, nincs más öncélúság, egyedül Istené, nincs más örökkévalóság, egyedül Istené, nincs más Úr, egyedül Ő, minden egyén: magam és naprendszerek, történelem és tiszavirág az Ő teremtménye, Tőle függ, Neki számol, Ő pedig nem számol senkinek: «Mert az Úr a Seregek Ura az, aki megérinti a földet és elolvad az, feldagad egészen, mint a folyam, meg elapad, mint Egyiptom folyója. Aki fent az égben építé az ő boltozatát és annak íveit a földre alapítá, aki előhívja a tenger vizeit és kiönti azokat a földnek színére: az Úr az Ő neve. » Harcoló népistenek helyett világteremtő, világfeletti felség.
Jár a rosta, de Isten kezében jár.
Ha a rostában minden szem egyenlő is, de minden szem összefügg a másikkal s egyik a másik sorsát meghatározza. Isten rostájában is egyformák a nemzetek, de sorsa mindenkinek összefügg a többiek sorsával. Nincs egyedülálló nemzet. Isten mindeniket a másik élete és sorsa által neveli. A nemzetek éppúgy, mint Pál apostol szerint az egyének, nem maguknak és nem magukért élnek: életük, haláluk közös jó, vagy közös kár.
A nemzetek büszkén hirdetik, hogy önmagukért vannak, sőt szerintük a világnak és a történelemnek is az a célja, hogy az ő életüket fejlessze és szolgálja. A keresztyén tanítás mást mond: éppen az ellenkezőjét. A népek és a nemzetek egymásért vannak. Közöttük is törvénnyé tette Isten a szolgálatot, éppenúgy, mint az emberek között. Mint ahogy a legegyszerűbb találmány is közkinccsé válik; nincs hatalom, ami a vámhatároknál feltartóztasson egy gondolatot; egy nagy művésznek az alkotása, akár akarjuk, akár nem, közkincsévé válik az emberiségnek: éppúgy egy nemzetnek minden hibája, bűne, történelmi tévedése, forradalma, gonosz kormánya és megromlott közélete a maga ártó hatását minden más népre általviszi. Ezért a nemzeteknek legnagyobb feladata egymás anyagi, szellemi és erkölcsi fejlődését szolgálni azáltal, hogy míg saját egyéniségét megtartja, jellemét fejleszti, a másik nemzeti méltóságát fokozni s erkölcsi színvonalát emelni kívánja. Róma akkor volt legnagyobb, amikor a földkerekség minden nemzetének szolgált, műveltséghez, emberi méltósághoz, emberhez méltó élethez juttatva őket. Egy-egy nemzetnek hősies erőfeszítése, pl. Németalföld szabadságharca, az erdélyi fejedelmek hősi felkelése, legújabb időkben a finn éposz, minden nemzetnek a legnagyobb szolgálatot tette, amikor példát mutatott, egy nagy erkölcsi törvényt állított elénk s nagy áldozattal megmutatta, hogy e törvénynek követése az emberi méltóság és az igazi értékeknek szakadatlan gyarapodásával jár. Ebben a versenyben nem lehet magasabbrendű becsvágya egy nemzetnek, mint az, hogy maga is szolgálhasson, maga is példaadó legyen s visszafizesse más nemzetnek azt, amit tőlük ezer fínom csatornán magába vett.
Nincs az emberi romlottság, az eredendő bűn és az eset borzalmas következményei mellett sötétebb bizonyságtétel, mint az a tény, hogy mindezt a nemzetek nem értik meg. Sőt ellenkezőleg: egyszer csak azt kezdi az egyik érezni, hogy a másik útjában áll, egyiknek arra volna szüksége, ami másnak van birtokában. Szakadatlan folyik ez a vétel és visszavétel: minden talpalatnyi föld volt már valakié és minden talpalatnyi földre vágyik valaki. Az a tény, hogy egyik él, a másikra nézve fenyegetés és halál s ezért a nemzetekre tagolt emberiségben azért, mert népegyéniségek, népsorsok, nagy, kollektív, élő egységek, úgynevezett nemzetek vannak: újra meg újra kiújul a harc, reng a föld, özönlik a vér, pusztul minden alkotás és gyűl a szörnyű átok. Minden háború új háborúnak a magvetése, minden béke rövid és hazug fegyverszünet s a szörnyű rosta jár.
Jár a rosta és csorog a vér.
«Mindazáltal mégsem pusztítom el egészen a Jákóbnak házát», azt mondja az Úr, «mert ímé én parancsolok és szétrázom Izráel házát minden népek között, amint a rostával rázogatnak, de nem esik a földre egy szemecske sem». Ámos próféta ezt a testi Izráelre értette. Az egész Szentírás, kijelentés, a maga öszefüggéséből kitetszően egy lelki házra, szellemi Izráelre értette, arra a maradékra, kiválasztott kisebbségre, akiket Krisztusban összegyüjtött s a világ kezdetétől a világ végeztéig Ígéjével és Szentlelkével pásztorol. Ez az anyaszentegyház. Az anyaszentegyház nem egyik vagy másik nemzet, mindenki benne van, mindenki benne lehet és mindenki benne fog lenni. Nemcsak testi és politikai képződmény, van ilyen külső megjelenése is, de ez csak tépett ruha, törött kagylóhéj egy láthatatlan lelki társaság számára. Ezt a társaságot az jellemzi, hogy bizonyos alapvető kérdésekben egyformán gondolkozik, érez és cselekszik. Hiába van külsőleg széttörve, darabokra szaggatva, de elszakíthatatlanul egy a döntő igazságok megvallásában, abban, hogy van egy élő Isten, aki teremtett és aki megváltott; ez az Isten nem rejti el, hanem kijelenti magát, kijelentésének középpontja és hordozója a testté lett Íge; Szentlelkével új és örök élet részeseivé teszi az Ő népét s akik őt imádják és neki szolgálnak, azoknak örökélete van.
Ne felejtsétek el, hogy a Krisztus anyaszentegyháza, amelyiknek láthatatlan része sokkal nagyobb, mint a látható, az egyetlen összekötő kapocs, ami ezt a széthulló emberiséget még egybekapcsolja. Hiába próbálsz gazdasági érdekek alapján ma egységet teremteni kapitalista és szociális termelés között; nincs rá reményed, hogy közös politikai világnézetre hozd a demokráciát és tekintélyállamokat; politikai okosság alapján ideig-óráig csoportosulhatnak a nagyhatalmak, amit létrehoznak, az nem a lelkek békéje, hanem a hatalmi viszonyok ingadozó egyensúlya csupán. Nincs közös nyelvünk, nincs közös irodalmunk, nincs az emberinek közös képviselete és szervezete, csak a Krisztus anyaszentegyháza, amely egy láthatatlan nemzet, a szolgálat és az önzetlenség nagyhatalma, az imádatnak és a bizonyságtételnek a nyelve, a lelkiségnek, emberi méltóságnak, szeretetnek és békének a birodalma. Nincs nagyobb érdeke az emberiségnek, mint hogy ez az egyház csakugyan eggyé legyen, hivatása magaslatán álljon, tudjon szolgálni és fogadják el a szolgálatát. Ha valaha újra leül béketárgyalásra az emberiség, ne csak a politikusokat kérdezzétek, ne csak a gazdasági szakértőkre hallgassatok, ne csak katonákban bízzatok, vagy azokra támaszkodjatok, hallgassátok meg, amit az emberiség lelkiismerete, a megváltott És ujjászületett lelkek fölséges demokráciája, Isten országának földi szervezetei szólanak, az egy, oszthatatlan anyaszentegyház. Ne vezessen félre senkit az, hogy ez az egyház külsőleg két képet mutat: római katolikus formájában egy tekintélyállam, protestáns formájában egy lelki demokrácia. Ha e kettő között van is ellentét, egy tud lenni akkor, amikor harmadik személynek, magának az emberiségnek, a harcban kifáradt és megrongyolt véres embernek kell szolgálatot tenni.
Jár a rosta, aranylik az örökkévalóság búzája.
Nem állíthatom fel a kérdést tehát így: az egyház, vagy nemzetem? Különböző mezőben, különböző minőségek nem kerülhetnek egymással szembe, mint ahogy azok a csillagok sem ütközhetnek össze, amelyeknek pályájuk nem metszi egymást.
Az egyház azt mondja a nemzetről: a nemzeti lét Isten egyik legnagyobb ajándéka, benne van a teremtés szerkezetében; létszükség, hogy nemzetek legyenek. Ez azt jelenti: az ember igazán emberré akkor fejlik ki, ha beletagozódott egy nemzeti közösségbe és ott hűségesen elvégezte kötelességét. Éppúgy szükség van az emberré létel, az emberi méltóság kifejlődésénél a nemzetre, mint ahogy szükség van a testre, szükség van a családra, szükség van arra, hogy az ember férfi és asszony legyen. Nem lehetne az ember ember, ha sem férfi, sem asszony nem volna, ha nem lenne gyermek és nem lenne szülő. Nem lehetne ember az ember, ha nem volna egy nemzetnek a tagja. Tehát emberi méltóságunk, műveltségünk páratlan kincsei a nemzeti szolgálatból támadnak. Olyan nagy küldetés ez az egyénre nézve, hogy nemcsak áldozatot kíván, hősiességet követel, hanem sokszor magát az életet is. Amikor meg kell védeni, amikor karddal akarják kiirtani s a földről eltörölni a nemzetet, éppúgy felébred a fegyveres önvédelem halálos parancsa, mintha valaki családodat akarná kiirtani, gyermekedet, vagy feleségedet akarná elrabolni vagy beszennyezni. Bármilyen fájdalmas parancs is, e bűntől megromlott világban Isten iránti kötelességünk fegyvert ragadni, mikor nemzeti létünk megvédelmezéséről van szó.
De az egyház hirdeti azt is, hogy a nemzeti lét nemcsak a teremtés rendjébe tartozik bele, beletartozik a megváltás rendjébe is. Ez azt jelenti, hogy a nemzeti életet, a nemzeti művelődést meg kell tölteni Isten országa igazságaival, a Krisztus szellemével, a Szentlélek világosságával és erejével.
Ez az egyháznak nemzeti missziója. Lehetséges ez azért, mert a nemzeteken túl és a nemzeteken felül ott van Isten kiválasztott gyülekezete, mint a hit tárgya, a lelkeket szervező, a földi és mennyei életet összekötő, e világot a más javaival megszentelő közösség: az egyház. Azért van, hogy benne Istennel találkozzunk, birtokbavegyük az Ő igéreteit és megragadjuk a Krisztus ismeretében felénk nyujtott örökéletet. Az egész emberiség itt találja meg a legmagasabbrendű eszményeket; ez a kiengesztelődésnek és a békének a hazája, egyének és közösségek itt találnak bocsánatot és kegyelmet, innen vesznek erőt és ihletést, hogy testvérek legyenek és szeressenek. Itt ragadjuk meg és visszük át életünkbe Istennek azt a csodálatos igéretét, hogy e nyomorult világban váltság van s e megátkozott mindenség és véres történelem romjai közül az örökkévaló lelkeket és örökkévaló értékeket Isten átmenti az örökkévaló világba.
Ez azonban már sohasem a nemzet, hanem mindig az egyház. Az a kiválasztott sereg, amelyet a Jelenések Könyve szent számmal száznegyvennégyezernek nevez, azt jelképezvén, hogy minden népből, ágazatból az eleve kiválasztottak. Énekük merőben új ének, senki más nem tudja, csak az, aki áron vétetett meg, aki bálványimádással nem fertőzte meg magát, aki követi a Bárányt, valahová megy és homlokára fel van írva az Ő atyai neve.
Jár a rosta: a kiszemelt maradék ez a száznegyvennégyezer fehérruhás.
Mindez hiú reménység volna reád nézve mindaddig, amíg te magad nem érezted meg, hogy áron megvétetett és homlokodon elpecsételtetett lélek vagy. Akkor rögtön megérzed azt is, hogy beletartozol egy nagy lelki társaságba, amelynek Krisztus a feje, törvényadója és kormányzója. Ez eltölt téged nagy biztatással, hogy bármennyire szembenálljon e földön az ember az emberrel, Krisztusban helyreállott az ősi egység és ezt többé bűn és halál szétszakítani nem tudja. Innen veszesz erőt dolgozni azért, hogy a nemzetek ne uralkodásra, hanem szolgálatra törekedjenek. Innen veszesz parancsot, hogy saját néped Isten rendelte egyéniségét életed árán is megvédd, de arra is, hogy saját népednek hirdesd a földi életen túl rejlő örökkévaló igazságok, eszmények és ígéretek valóságát. Mindig megpróbálhatod: mennyire haladtál ezen az úton? Meg tudsz-e halni nemzetedért, szereted-e ellenségedet, akarsz-e élni azért, hogy Krisztusban mindnyájan egyek legyünk s tudod-e életedet megpecsételni, hogy te Krisztusban eggyé lettél minden hívővel, a lelki Izráellel, a száznegyvennégyezerrel?