Az összefüggés

A dolgok magukbanvéve nem érdekesek, az az érdekes, ahogy összefüggenek egymással. Az összefüggés a világnak egy láthatatlan, de lényeges tulajdonsága s a megismerésnek legmagasabbrendű munkája ennek az összefüggésnek a feltárása. A gyermek két egymásra következő eseményt lát csupán, pl. gyufával játszott és a fél falu leégett; a felnőtt tudja, hogy a kettő között az ok és okozat összefüggése van. Az ifjú csak annyit tud: az átdorbézolt éjszakák után fáradt és kóvályog a feje; a tapasztalt ember látja, hogy e miatt nem végzi dolgát, nem készül fel az életre, fakulnak el erkölcsi képzetei s kerül a játszma végén toloncházba, vagy börtönbe. Még rejtettebb és bonyolultabb az összefüggés a különböző dolgok között akkor, amikor egy törvényt fedezünk fel. Newton a szabadon eső tárgyak megfigyeléséből jött rá a naprendszereket összetartó roppant erőre, a nehézkedés törvényére. Darwin megfigyelte, hogy a levelibéka zöld, a földön élő göröngyszínű; a tigris hátán olyan csíkok vannak, mint a bambusznád árnyéka és a nyúl a szerint változtatja a bundája színét, amilyen a mező, ahol él. Ezekből az adatokból állapította meg az élet alkalmazkodásának a törvényét.
Kár, hogy ritkán látjuk meg a dolgok mögött rejlő törvényeket. Ha százszor élesebb volna a szemünk és bölcsebb az elménk, világosabban látnók az összefüggést a bún és bünhődés, az erény és a jutalom, a vetés és az aratás között s az egész teremtett mindenség belső igazságosságáról biztatóbb és megnyugtatóbb képet nyerhetnénk. Legmagasabbra akkor emelkednénk a rejtett összefüggések felfedezésében, ha valaha megláthatnánk az egész világnak istentervezte gondolati összefüggését s úgy ismerhetnők meg a mindenséget, mint egy részleteiben és egészében átlátszó műalkotást. Ez a látás azonban csak Isten számára van fenntartva: mi mindig csak tükör és homályos beszéd által láthatunk, - akkor ha az Ő kijelentéséből egy-egy parányi résen keresztül fény jut a szemünkbe és megtudjuk azt, amit magáról és világáról velünk közölni akar. A kijelentés sem más, mint új kép az Isten világának rejtelmes összefüggéseiről.
Alapígénk ilyen összefüggésről beszél, még pedig két vonatkozásban, először az emberek összefüggéséről egymás között s azután a kiválasztottak összefüggéséről Krisztussal.
Alapígénk azt mondja, hogy senki sem él önmagának és senki sem hal önmagának. Ezzel elvágja még a lehetőségét is annak, amit túlhajtott individualizmusnak nevezhetnénk. Igen, az ember mint egyéniség él, de egyéniség külön egymagában sohasem lehet, egyéniséggé is csak a közösségben lehet az ember. Életben, halálban elszakíthatatlanul összefüggünk s fölöttünk lebeg szakadatlanul az örök végzés: együtt!
Ez azt jelenti, hogy emberré lenni csak közösségben lehet. Ha egy embert üvegbúra alatt nevelnének, lehetne belőle homunkulus vagy elhibázott angyal, de ember, egyéniség nem lenne soha. Mint ahogy ahhoz, hogy megszülessünk, két ember tökéletes találkozása szükséges, úgy ahhoz, hogy emberré legyünk, sok-sok emberrel való összefüggésünk szükséges. Milyenné válnék egy olyan ember, akinek nem volna élettársa, aki nem tudja, mit jelent az emberre nézve a párja? Mi lenne egy emberrel, akinek sohasem volna sem testvére, sem barátja, nem tudna szülőről és nem látna gyermeket? Mi lenne egy olyan emberből, akinek nincs fogalma arról, hogy egy hely a világon az ő szülőföldje, valamelyik nyelv az ő anyanyelve, ő egy nemzetnek a fia s e nemzet dicsőségében és bánatában részes? Mivé válna egy olyan lélek, amelyiket nem termékenyít meg az emberi közösség és felelősség óriási gondolata? Mi lenne egy olyan emberből, amelyik számára nincs hagyomány, nincs történelem?
Nem lehet magunkban élni. Az csak félig igaz, hogy az ember minden cselekvése az önmaga fenntartására irányul. Önmagunk fenntartása is egy magasabb célnak az eszköze, az egyén, a faj fenntartásáért van. Ebből az világlik ki, hogy az önzés életellenes, a magánakvaló ember maga ellen lázad; csak az önzetlen az, aki előre viszi saját élete és boldogsága ügyét is. Az, aki csak magára gondol, nem lát elrejtett és nagyszerű összefüggéseket, ezért ő is és világa is elnyomorodik. Az pedig, aki bátran kockára teszi életét, embertársai javáért és előmeneteléért, egy láthatatlan, de megingathatatlan hídra lép rá, amely átvezeti őt egy ismeretlen és gazdagabb és boldogabb világba. Milyen szembetűnőleg látszik: ahhoz, hogy igazán önmagunk legyünk, önmagunkról meg kell feledkeznünk. Ahhoz, hogy a magunk igazi javát szolgáljuk, másokat kell önzetlenül szolgálni s ahhoz, hogy igazi életünket megnyerjük, életünket el kell tékozolni. Isten úgy alkotott, hogy közülünk senki sem él önmagának.
Nemcsak az élet, a halál is összefűz egymással. Igaz az alapígénk szava: «senki sem hal magának». Az élet sorsvállalás s az életet sorssá a halál teszi. Ha két ember beül egy autóba, csöndes megegyezés létesül közöttük: bizonyos esetekben együtt fogunk halni. Elég nagy a lehetősége az ilyen eseteknek. Hajóra száll kétezer merőben különböző ember; mindegyik máshonnan indul, máshová megy, más a gondolkozása, az érdekeltsége, egész lénye, de ha egy hajótörés történik velük, a kétezer ember a halálban elszakíthatatlanul és örökre összefügg egymással. Többé nem vonhatja ki magát egyik a másik sorsa alól, együtt szenvednek, együtt vesznek el. Ha Oroszország egy új földhöz jut hozzá, ott máról-holnapra berendezkedik, az egész polgári társadalom az első pillanatban érzi, hogy az új világ őt létében támadja meg s mindenkinek, aki hozzá tartozott, együtt kell eltünnie. Az a tény, hogy 1939-ben valaki lengyel férfinak, vagy lengyel asszonynak született, egy olyan sorsközösséget teremtett közöttük, amelyik az együtthalás nagy szertartásában jutott kifejezésre:
„S a sírt, hol nemzet süllyed el,
Népek veszik körül,
S az ember millióinak
Szemében gyászkönny ül. ”
A keresztyénség első századaiban, ha valaki csatlakozott a Krisztus seregéhez, egy halál-közösségbe lépett be. Nem képzelhette el, hogy mikor társait vadállatok elé dobják, őt rózsákkal behintett, bíborvánkosú lecticára fektethetik. Érezzük meg ebből, hogy ma magyar reformátusnak lenni azt jelenti, hogy a halálunk nem a mi ügyünk, szabadságunk vagy szeszélyünk szerint alakuló dolog, hanem egy nagy kapcsolat, igény és adósság, amelyet egymástól követelünk és amellyel egymásnak tartozunk.
De a halálom kifelé is inkább a másé, mint az enyém. Ha a Kálvin-téren meghal tíz ember, nem mehet tovább az élet, egyszerre megáll minden forgalom, kikapcsolódik ügyes-bajos dolgából minden járókelő s először azt a tényt kell eligazítaniok, annak a következményeit kell levonniok, hogy a Kálvin-téren meghalt tíz ember. Tegyük fel, hogy sztrájkba lépnek én nem akarják ezt a tényt tudomásul venni. Lehet, hogy estig megy tovább az élet: a tíz halott holnap reggel még hatalmasabban, még erőteljesebben követel, múló napokkal szava és igénye egyre parancsolóbb s a végén mégis meg kell állnunk, hozná kell látnunk s el kell intézni a tíz halott hagyatékát, a mi életünkbe belevágó halálának a tényét. Halálom nem énrám fontos: magam halok meg de nem magamnak halok meg; halálom arra fontos, aki sirat, vagy arra, aki nem sirat, hanem örül neki, talán egyszer azokra, akik megállnak a sírom fölött és elégtételt adnak nekem. Egyszóval halálom az ő ügyük, az ő problémájuk lett, ennek a terhét hordozzák, javaiból élnek, hagyatékát számolják fel, pörét harcolják meg és szolgáltatják ki a benne elrejtett igazságot.
A halál nem az enyém, hanem mindenkié; a legnagyobb szociális tény. Élhetne-e ez a nemzet, ha nem lett volna annyi hősi halottja és érdemes lenne-e élni, ha az igazságnak, becsületnek, a magasabbrendű életnek nem lett volna annyi vértanúja?
Nem magunknak élünk és nem magunknak halunk tehát, hanem életünk és halálunk mindenkié. Úgy függünk össze embertársainkkal, mint ahogy a háló szemei össze vannak hurkolva egymással, mint ahogy a liánok szálai fonódnak össze egymással: aki egy szemet vagy egy szálat megfog, az egészet megmozdítja s ha elég ereje van, magával viheti. Az emberiségnek ezen a roppant szövedékén így küzd egymással két hatalom. Mindegyik maga felé akarja vonni, az egyik lefelé a mélységbe, a halálba és a kárhozatba, a másik felfelé az igazi életbe és a dicsőségbe. Az egyik hatalom a sátán, a másik hatalom a Krisztus.
Alapígénk egy másik összefüggést is feltár előttünk. Azt az összefüggést, amelyben a hívők serege él Krisztussal. Miben áll ez az összefüggés? Abban, hogy immár kétezer esztendő óta mindig vannak emberek, akik Krisztusnak élnek és Krisztusban halnak meg. Ez azt jelenti, hogy Krisztus Urunknak állandóan kérdezett és állandóan felismert akarata szerint rendezkednek be. Életük alakításánál, minden határozatnál, vállalkozásnál, akár egy kicsiny izlésítéletről legyen szó, akár az életet és halált eldöntő ítéletről, Krisztushoz igazodnak. Ennek a világnak zűrzavarából, bölcsek, dőrék, kísértők, hazugok, nagyképűek és erőszakoskodók tanácsából és parancsából meghallják, kiválasztják azt a halk és tiszta szót, amelyet az élő Krisztus sugall lelkével a lelkeknek. Ezeket az isteni tanácsokat, ezt a sok igent és nemet, végigviszik, e szerint mondanak igent és nemet. Mindig ellene szavaznak annak, ami Krisztustól idegen, mindig arra a pártra állanak, amelyik a Krisztus oldalára áll s készek mindazt, amivel bírnak, Isten dicsőségének rendeltetésére bocsátani.
De közelebbről megnézve, a Krisztusnak való élés a szakadatlan Krisztusnak való meghalás is. Krisztusnak csak úgy élhetek, ha meghalok a világ számára. Krisztus csak úgy lehet az enyém, ha magamban az ő ősi ellenségét megöldökölöm. Ha én Krisztust választottam, akkor e földi élet örömeire, kívánságaira, a látható világ dicsőségére nézve a halált választottam s ezt millió meg millió gondolat, érzés és tett szövedékével, aprópénzével törlesztem le. Ha én Krisztust választom, akkor a szolgálatot választom, a szolgálat pedig lemondás, megüresedés, elfogyás. Ha Krisztust választottam, az áldozat útját választottam, az áldozat pedig halál, mártirhalál, millió pillanat sorozatában, mint egy beláthatatlan hosszú gyöngysorban. Krisztusnak tehát csak akkor élek, hogyha Krisztusnak naponként meghalok.
Ennek a titokzatos viszonynak a megfigyelése még új összefüggéseket tár fel előttünk. Rájövünk arra, hogy én azért élhetek Krisztusnak és azért halhatok meg Krisztusnak, mert Ő értem meghalt és értem él. Soha, de soha rá nem jöhettem volna erre, ha nincs meg az a fölséges előzmény, hogy Ő maga szállott le az örökkévalóságból, öltött testet, vette magára a mi bűneink következményeit, vitte fel nyomorúságaink jegyeit és bélyegeit a keresztfára s halt meg értünk. Ez a halál volt a nagy ár, ezt fizette le értem, ezzel szerzett meg a maga számára, lett felettem úrrá, gazdává, királlyá, olyan valakivé, aki bennem, általam, értem él. Én vagyok az Ő gyümölcse, én vagyok az Ő eszköze, én vagyok az Ő képe, én vagyok az Ő útja, én vagyok az Ő durva és torz, de mégis Rá emlékeztető és Róla beszélő mása. Én vagyok az Ő műve, alkotása, anyaga, amelyen lelkének teremtő ihletésére, az Ő emberalakító, lélekmintázó művészete megnyilvánul.
Természetes dolog, hogy itt érvényesül igazán: Krisztusé sem tudok egyedül lenni, csak a társaimmal, csak a testvéreimmel együtt. Krisztusnak sem tudok élni, csak egy közösségben és Krisztus halálában sem tudok részes lenni, csak egy közösség óriási, évezredekre szóló nagy halál-liturgiájában, ó-emberem megöldöklésében. Ez azt jelenti, hogy Krisztussal való titokzatos összefüggésem, a Neki való életem, a Benne való meghalásom nem az én magános vállalkozásom, egyéni ügyem, hanem annak az anyaszentegyháznak egyetemes munkája, amely a világ teremtésétől a világ végéig tart s Krisztus gyüjti össze tagjait Igéjével és Szent Lelkével. Most látom tisztán, hogy Ő miért halt meg és miért támadott fel: azért, hogy mind a meghalásunkon, mint az életünkön feltétlenül és örökké uralkodjék.
Az emberekkel való összefüggésünkben ezt a törvényt tapasztaltuk: együtt élünk s ezért együtt halunk meg. A Krisztussal való összefüggésünkben ezt a törvényt tapasztaltuk: együtt halunk meg s ezért együtt élünk. Azért halt meg és támadott fel, hogy mind az élőkön, mint a holtakon uralkodjék. Ez a célhatározás világosan mondja, hogy az Isten célja az élet. Krisztus ezt szolgálta, ennek volt eszköze az Ő megváltó halála s ennek az egyetlen útja és módja az, hogy Őbenne és Ővele meghaljunk e világ hiúsága és dicsősége számára, lépjünk rá a szolgálatnak és az áldozatnak az útjára, teljesítsük a szeretet nagy parancsolatát. Ez az, amit a Szentírás egyszer a keskeny útnak, máskor a böjtnek, harmadszor az ó-emberünk megöldöklésének nevez. Tulajdonképpen részletekben letörlesztett vértanúhalál, mint ahogy a mártíromság sommásan oltárra tett szolgálat és áldozat. Ha hatvan év alatt égek el, akkor szolgálok, ha félóra alatt égek el, akkor mártírhalált szenvedek. Mind a két esetben átlépem az élet küszöbét, elhelyezkedem az örökkévalóság keretei között s részese vagyok a Krisztus dicsőséges életének, gondolom gondolatait, érzem érzéseit, végzem szolgálatát, hordozom keresztjét, vigadok fiúságának, ismerem Atyját, látom dicsőségét, osztályosa vagyok királyi koronájának.
Hogy elmosódik itt, amit a köznyelv életnek vagy halálnak nevez, mennyire elveszíti jelentőségét mindaz, ami a földi életet szolgálja és a földi halál rettentésétől védelmez! Milyen más életlehetőségek tárulnak fel; valóságban az a halál, amit emberi életnek nevezünk és amit halálnak nevezünk, az az igazi élet. Ennek a Krisztussal való titokzatos összefüggésünknek az oka az, hogy halála volt élet és az Ő élete volt halál. Vele való összefüggésünk olyan, mint a magzat összefüggése az anyaméhvel. Láthatatlan ütőéren keresztül az anya szíve élteti és táplálja a lassan készülődő, fejlődő magzatot, míg elkövetkezik az órája és megjelenik süketen és vakon, tehetetlenül e siralmas és nyomorúságos világban. Földi életünk ideje alatt így táplál minket a Krisztussal való összefüggés titokzatos életere. Növel, érlel, hogy majd egykor mérhetetlenül izgalmas és megrendítő pillanatok között megérkezzünk, mint a ma született csecsemő, az igazi élet birodalmába; vak szemeink nyíljanak csodálatos látásra, süket füleink halljanak kibeszélhetetlen harmóniát, kibontakozó szárnyainkkal járjuk be az Ő dicsőséges szolgálatának roppant birodalmát. Krisztus ezt a munkáját az anyaszentegyházban végzi el. Éppen azért anya az egyház, hogy így hordozzon, tápláljon és szüljön át egy dicsőségesebb életre.
Feltárul előttünk Isten alapgondolata, amely teremtő és megváltó munkáját egybefoglalja: az életben és halálban összefüggő emberi nemzetet Krisztus tulajdonába adta. A kiválasztottak Ővele elszakíthatatlanul összekapcsolódnak, így emeli magához e megromlott világot azzal, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodik. Ez pedig annyit jelent reádnézve, most és itt: életedben, halálodban egyedül neki engedelmeskedj.