Az evangéliomban van egy pár történet, amelyet ma különösen «levegősnek» mondanának. Ilyen például a tíz szűzről szóló elbeszélésnek a lakodalmas éjszakája, ilyen ez a felolvasott történet is. Fárasztó és csodálatos nap után, szétoszlanak a nagy találkozók: a tömeg hazament a szomszéd falvakba és tanyákra; Jézus felment a hegyre s egyedül imádkozott; a tanítványok hajóra szálltak és át akartak menni a Galileai-tengeren a túlsó partra. Negyedik őrjárás ideje volt, a mi időszámításunk szerint hajnali 3 és 6 óra között. Erős szél fújt szembe, a csónakot sodorta vissza a part felé. A tanítványok izzadtan, lihegve eveztek; távol, a hegytetőn Krisztus szeme vigyázza őket s értük az Ő imádsága szállong az égbe; de az út nagyon nehéz és közeleg a csőd. Jézus Atyjával való társalkodásának örök magányosságából útrakél s a tengeren járva, elsuhan a küszködő hajó mellett, olyan távolságra, hogy még a szürkület nem nyelte el, de alakját a közelség meg sem mutathatta és kiáltja a vergődő hajósok felé: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!
S ekkor egy csodálatos jelenet játszódik le. Péter, aki mindig leghamarabb észreveszi, ami kijelentés rejtezik a pillanatban, felkiált: Uram, ha Te vagy, parancsolj, hogy hozzád mehessek a vizeken. Jézus azt mondja: Jőjj! és Péter, a «mindenre szer», a nagy vállalkozó, a szent kockázatok ember gondolkozás nélkül kilép a hajóból, elindul Jézus felé a hullámokon. Óh, ez az út! Először azt hiszi: repül, úgy viszi a csoda; azután megdöbben és elfehéredik. Szíve elszorul, beleharap a kételkedés füstös lángja, mint egy fekete véreb s a tengeren járó Péter süllyedni kezd. Uram, segíts! kiált fel, kezét kinyújtja s óh, milyen jó, hogy Jézus ott van, erős kezét kinyújtja, a süllyedőt felemeli, átteszi a hajó korlátján, mint egy gyermeket, maga is beszáll közéjük, tetteinek, csodáinak, szabadító szerelmének minden dicsőségében és halad velük felhajnalló fényben a boldog rév felé.
Ez a hit útja: csónakunktól Jézusig.
Először nézzük meg ennek az útnak a hosszúságát. A hit útja mindig rövid és mindig végtelenül hosszú. Rövid, mert Jézus közel jön hozzánk, megmutatja magát nekünk, szinte azt mondhatnánk: útunkat állja. És mégis hosszú, mert amíg odaérkezünk, végtelenül sok minden történhetik velünk: legfőképpen az, hogy nem fogózhatunk bele Jézusba. Elsüllyedünk, mielőtt megragadhatnók a kezét. S a süllyedő ember számára egy arasznyi tér is áthidalhatatlan távolság, néhány perc is örökkévalóság, ha már nem bírja a szíve.
Magát a távolságot így lehet meghatározni: csónakunkból Jézusig. Nem fontos, hogy mi hol vagyunk; akármerre visznek a szelek, Jézus utánunk jön és elibénk kerül. Először hajnali ködben elmosódott képét mutatja meg, azt, amilyennek látjuk őt iskolai tanulásunkból, konfirmáción, olvasmányainkból, az egyház tanúbizonyságaiból. Azt a képet mutatja, amelyik, mint adott kijelentés, látóhatáromig elérkezett és átlépte tudomásvételem szűk körét. Itt vagyok én szélhányta csónakban, félve, bizonytalanul, prédául dobva gonosz, vagy közömbös erők szeszélyének s ott van Ő, a ködlő vízió, a körülöttem lengő árnyék, felém csendülő halk biztatás: bátorság, ne félj! Megtörténhetik, hogy egy másodperc alatt átkarolom és belefogózom; megtörténhetik, hogy csalóka lidércfényként cserbenhagy, mert én cserbenhagytam. Azért a hit útja ez: látástól a tapasztalásig, kísértettől az élő valóságig, lidérctől az élet hatalmas fejedelméig.
Nagy-e, kicsiny-e ez a távolság, te tudod megmondani. Én ma csak azt mondom: segítsünk rajta, hogy a távolság tűnjön el s a szűk látókör határán libegő ködképből legyen életet megtartó erő.
Miért olyan nagy ez a távolság? Már mondottam: azért, mert az út nehéz. S azért nehéz, mert lehetetlen a vállalkozás. A hit mindig tengerenjárás. Ellentmond a józan észnek, kinevetik, aki megpróbálja. Üzletszerűen művelni nem lehet; ügyesség, technika nem segít benne. Nem bűvészet, nem agyafúrtság, nem artista mutatvány; ez bizony a halál olyan különös kockázata, amelyből az élet csodája lesz. Csak az értelemnek lehetetlen, egyébként milliószor megtörténik. Csak a logikának mond ellent, a valóságba beilleszkedik. A megokolása lehetetlen, a létezése nem. A hit lehetséges, ezt bizonyítja a történelem; a hit valóság, tanítja a lélektan; a hit igazság, tetőzi be ezt a csodálatos leckét a tapasztalat. Mindezt kikerekíti és betetőzi az, hogy a hit önmagát igazolja, mert az, akiben bízunk, nem ereszt el s akinek szavára feltettük éltünket, megtartja, meggazdagítva és felékesítve visszaadja nekünk. Amíg hiszek Krisztusban, csodák között járok. Azért mondja a hit aranybullája (Zsidokhoz írott levél 11. része): «A hit által országokat győztek le igazságot cselekedtek, az ígéreteket elnyerték, az oroszlánok száját betömték. Megoltották a tűznek erejét, megmenekedtek a kard élitől, felerősödtek a betegségből, erősek lettek a háborúban, megszalasztották az idegenek táborait. Feltámadás útján visszanyerték halottjaikat. » Jézus egyszerűen arra küldött ki minket, hogy betegeket gyógyítsunk, poklosokat tisztítsunk, kígyókon és skorpiókon tapossunk és semmi ne ártson nekünk. A hit a legnagyobb dolog a világon: az emberi lehetetlenséget isteni lehetőséggé és valósággá teszi.
Ezért a hitet nem pótolja semmiféle emberi erő, tulajdonság és tehetség. Az úszás nem segít. Némely ember jobban tud úszni, másik kevésbbé, de a világ legelső úszóbajnokának is vége van, ha a Csendes-Óceán közepébe dobják. Akkor immár tökéletesen mindegy, tud-e úszni, vagy nem.
Az életnek a nagy válságaiban, magának a sorsnak a lebírásában, a «Túlsó Part» örök kérdésében csak a hit segíthet. Itt aztán minden élet egyforma és minden igény ugyanaz: a lét romolhatatlansága és örökkévaló minősége, ugyanaz a kérdés koldus és fejedelem, gyermek és hős számára. Éppen a felolvasott történet ábrázolja, hogy a tanítványokon nem segített az evező, a vitorla, a hajó minéműsége, tudásuk, leleményük, akaratjuk; emberi erejük nem segített egy olyan tavon, amelyet annyira ismertek, mint a tenyerüket, rajta élték le életüket, az adta a kenyerüket, anyjuk, szeretőjük, barátjuk, temetőjük, egyszóval életük örök társa volt. Óh, el lehet fáradni a hétköznapok egyhangú sorában is; fel lehet őrlődni akár az unalom, akár a robot malmaiban. Egészen kicsinyes dolgokon összetörhetik életünk koronája; parányi sebekből egész biztosan örökre elvérezhetünk. Nem kell ahhoz rendkívüli élet, hogy meghaljon az ember. Nem kell nagynak lenni a szívnek ahhoz, hogy megrepedjen. Lehet tragédiák áldozatává egy fűszál éppen úgy, mint egy óriási cser. Mindenképpen az a valóság: életem felett magam erejéből úrrá lenni nem tudok; szabadítást, váltságot magamnak nem szerezhetek, csak a hit útján, csak a hit csodáival.
A hit csodatevő, de egy ponton hamarabb megölhető, mint egy parányi rügyszem. Üvegkristály, amelyet kívülről mázsás pöröllyel sem lehet széttörni; de belülről egy lehelletre megreped és cserepekre hull. A hit a kételkedésben meghal. Minél képtelenebbnek látja az értelem, annál dacosabban virul; minél több bizonyítékot hoz ellene a világ, annál erősebbé és hősiesebbé válik. A hitet nem lehet eloltani erőszakkal. A gigászokat el lehet temetni reájuk hajigált hegyekkel: a hit szétveti a reáomló világot is. A hitet nem lehet megszüntetni logikai érvekkel; éppen azért hit, mert képtelen. A hit nem függ a lehetőségektől, mert a lehetetlen az életformája. A hit csak önmagát veszítheti el. A hitnek egy halála van: a kételkedés.
Lám, a Péter példája. Milyen nagy volt Jézus, milyen kicsiny a hullám, mikor rálépett a baljós tengerre. Néhány lépés után, hogyan nőtt a hullám, távolodott el, fogyott a Jézus alakja. Körülvette a hullámvölgy, előtte föltornyosodott a hullámhegy, mélységbe, prédául dobva, elveszve érezte magát. En balgatag, miért próbáltam, miért megyek, mi lesz velem? S minél tovább kételkedett, annál inkább süllyedt. A kételkedés is önmagát igazolja, mint a hit: annál gyorsabban süllyed s maga a kételkedés teremt okokat arra, hogy kételkedjünk. Mint ahogy a rémlátó teremti azokat a hangokat, jeleket, lábnyomokat, látványokat, amelyek félelmét igazolják es az őrületig fokozzák; mint ahogy a féltékeny lélek kitalál ezer látszatot s e látszatot mind valósággá teszi, hogy önmagát hízlalja és igazolja, úgy a kételkedés is ezer meg ezer jelt, bizonyságot talál arra, hogy ne higyjünk. Ha egyszer összegyüjtenék, ki miért nem hisz! Olyan okokat is látnánk, amik miatt saját létemben is kételkednem kellene. A kételkedés összehúzó, szárnybecsukó, zsugorító érzés. Szakadatlanul hűti a szívet, oltja a lángot, zárja be a kinyitott ablakokat, vágja el a magasságba vivő szálakat, amíg végül vér képpen bekerít és megfog, mint a madarász tőrével a madarat Mi pedig süllyedünk. Süllyedünk azért, mert kételkedünk. Óh, milyen süllyedéseket láttam én! Láttam szenteket alámerülni a mocsárba, hősöket gyávákká, nyomorultakká válni; tisztákat beszennyeződni, nagyokat elaljasodni. Óh, láttam süllyedni családokat, mert nem hittek; tehetetlenségben, megátalkodottságban széthullottak nagyrahivatott nemzetségek. Láttam süllyedni nemzeteket és korszakokat, néztem, mint hagyják el történelmi színvonalukat, szállnak alább a világ közbecsülésében, nemzeti és emberi méltóságukban a nyomorúság és a züllöttség mélységeibe. Hányszor éreztük magunkon kihűlő hittel a csöndes süllyedést. Mind kevesebbet jártunk napsütött magaslatainkon, mind mélyebb vidékeken éreztük jól magunkat, lelkünket átjárta a talaj szennyes nedvessége. Húzott magához a föld, a test nyomott lefelé. Szellemben, erkölcsben, színvonalban, belső ízlésben kételkedésünk nagy korszakaiban micsoda mélyre süllyedhettünk! Hányszor költözött belénk a tisztátalanság, harag, irígység, gyűlölet, közömbösség, érzéketlenség, nyomorult önzés, céltalanság, mint rekesztettük ki magunkat ragyogó, felső világok csodái közül s hullottunk bele a szennybe, sötétségbe, hideg és megátkozott nyomorúságba!
De Péter felsikoltott. Látta, hogy vége van, s ő élni akart. Sohsem ér Jézushoz, pedig nála akar lenni! Ereje elfogyott, lehetőségei bezárultak. Akkor aztán lelkéből felfakadt valami vad és mégis bízó sikoltás, végigsüvített a háborgó vizek felett, talán a csillagokat is megremegtette: Uram, tarts meg engem!
Ez a sikoltás szorongatja-e a te torkodat? Visszafojtod-e még magadba? Nézel-e még körül, hogy vajjon nem hallja-e meg más is? Szégyenled-e még, hogy süllyedsz, hogy itt a vég? Látod-e, hogy magad nem segíthetsz? Nem gondolsz-e egy végső és kétségbeesett követelésre: Veszendő hitedet adja vissza Az, akiben nem tudtál hinni, segítsen Az, akit megtagadtál, karoljon fel Az, akit elfelejtettél! Csendes éjszakáidban felsüvít-e belső világod háborgó sötét vizein: Uram, tarts meg engem!? Oh, ne szégyeld, óh, ne türtőztesd, ne odázd el, ne halaszd, ne harapd el; kiálts, mintha egyedül volnál zúgó vizek felett, élet és halál nagy, döntő pillanatában: Uram, tarts meg engem! Valld meg vele, hogy csak Ő tarthat meg, más segítség nincsen. Valld meg vele, hogy Ő az utolsó menedék s te már semmit sem tudsz, csak kiáltani és fogózni, megragadni egy kezet, amelyik kinyúl feléd.
De ez éppen elég.
Mikor Péter vizesen, ázottan, zokogva és lihegve ott feküdt a hajóban a Jézus lábainál, körülötte arcraborulva a többi tanítvány, a Jézus közelléte világított és melegített, a béke és az öröm úgy áradt belőle, a diadal úgy sugárzott szét a jelenlétéből, mint egy napkorongból a világosság: akkor lassanként elkezdettek beszélni róla: Óh Uram, hogy vigyáztál a távolból, hogy jöttél elibénk, hogy mutattad meg magadat, hogy szóltál hozzánk, hogy kívántad meg a kockázatot, hogy segítettél az utolsó percben s hogy siklik most a hajónk szép piros hajnalon, lecsöndesülő habokon át, ama túlsó part felé, ahol hajnali párák fátyolából kibontakozva vár a mi igazi otthonunk.
Oh, ha mi is az Ő hajójában ülve, lábainál kipihenve a menekülés félelmét és örömét, beszélgethetünk már róla, úgy mint legbensőbb, legnagyobb tapasztalásunkról: «Látott az örökkévalóság hegyéről, ahol az Atyával való egyességének dicsőségében élt. Felülről utánunk jött széljárta, szomorú útunkra s megmutatta magát emberi testben, mégis tűnő látomásként. Ígéjével felszította hitünk nagy vállalkozását s mi útra keltünk a háborgó tengeren. Mindenekfelett azonban megragadott, amikor süllyedtünk, áttett a menekülés hajójára, maga is ott telepedett meg. A habok egyre halkabban csobbannak, viharok és próbák elmúltak, a hajnali lángokban égnek a hegyek s a Túlsó Part ködös, ígéretes, csodálatos, soha nem látott titkai a mi igaz hazánkat, igaz otthonunkat, igaz fészkünket rejtegetik. Most bontakozik ki hajnali párázatok fátyolából. »
Kicsinyhitű, miért kételkedel?
Mit feleltek ti, kicsinyhitűek?
Lekció
Zsid 11,32-38