A nagy meglepetés

Egy német theológus (Strauss Frigyes Dávid) aki egyébként nem volt valami hívő ember, mondotta egyszer, hogy a mennyországban három meglepetés fog érni. Először az, hogy sok olyan lélek nem lesz ott, akiről idelent egész bizonyosan azt hittük, hogy feltétlenül ott lesz. Azután, hogy sok olyan lélek lesz ott, akiről idelent biztosra vettük, hogy nem lesz ott. Végül pedig a legnagyobb meglepetés reánk nézve az lesz, hogy mi magunk ott vagyunk.
A felolvasott alapige is a végítéletet egy ilyen nagy meglepetésnek írja le. Az Íge tanítása szerint maga az utolsó ítélet egy titoknak a kiderülése. Az a gyökere, hogy megtudunk valamit, amit addig nem tudtunk, vagy nem akartunk tudni. És ennek a felismerésnek rettenetes jelentőséget az ad, hogy megmásíthatatlan, örökre érvényes. A valóság és az igazság eggyé válik, azaz az igazság valósággá és a valóság igazsággá lesz és többet soha senki ezen nem tud változtatni. Az ég és a föld elmúlnak, de ennek az ítéletnek a hatálya meg nem erőtlenedik soha.
Az a titok, ami kiderül, hármas vonatkozású.
Az első abból áll, hogy egyszerre tündöklőn és végérvényesen kiderül előttünk Jézusnak Istenhez való viszonya.
Hiszen nem volt ez titok idelent sem: az evangéliom egyebet sem csinált, csak ezt suttogta és dörögte nekünk. De az volt a baj, hogy éppen ezt nem vettük elég komolyan. Most előttünk áll olyan keményen és olyan megmásíthatatlanul, mint a Himalája: a názáreti Jézus, Isten egyszülött fia, a Szentháromság második személye, a testté lett Íge.
Nagy dolog ez. A magyar mesék és népmondák tele vannak azoknak a királyi személyeknek az alakjával, akik parasztgúnyában koldusokként járnak népeik között. Micsoda megrendítő felfedezés az, amikor kiderül, hogy a szegény kocsislegény maga volt a világverő magyar király. Ugyanez történik a Názáreti Jézussal is. Született egy kis falu vendégfogadójának istállójában. Felnevelkedett, mint egy názáreti ácsmester fia, nem volt háza, vagyona, foglalkozása, családja; szertejárt, tanított és jót cselekedett. Szembekerült a világ hatalmasaival, az egyház előljáróival, ellene lázadt a nép, megtagadták azok, akikkel jót tett, elárulta tanítványa és meghalt a kereszten. Az utolsó ítéletnél ez a tény derül ki, amit idelent nem akartunk meglátni; ha mondta valaki, nem akartuk elhinni; az, aki hirdette, az is százszor kételkedett benne: az a tény ti. , hogy ez az élet a megváltó Istennek földi élete volt.
Egyszerre milyen más zengzetet nyer a hívogatás. Micsoda rettentés van a fenyegetése és az átka mögött. Milyen igaz, amit ígér s milyen királyi szó, teremtő Ige, amit mond bűnbocsánatról és örökéletről. Hitünk mélyén szakadatlanul ott lappang egy elfojtott kiáltás: Uram, mutasd meg, hogy csakugyan Te vagy az! Óvj meg engem attól, hogy káprázatba fogódzzam, százszor inkább óvj meg attól, hogy kinyujtott kezedet szívem mélyén káprázatnak tartsam! Minden hitnek úgy tapad a gyökeréhez egy elutasíthatatlan, exisztenciális kétely, mint ahogy a szőlő gyökeréhez tapad a pusztító filoxera. Én úgy teszek, mintha Isten csakugyan volna, de eszemágában sincs mindent megtenni, ami abból következnék, hogy csakugyan van Isten.
Az ítéletnek nagy meglepetése tehát az, hogy a Názáreti Jézus mögött ott áll teljes valóságában, félelmes fönségében, örök dicsőségében a Szentháromság, egy örök, igaz Isten. Jaj annak, aki ezt csak az ítéletkor ismeri fel.
A titoknak másik ága az, hogy kiderül az utolsó ítéletkor sajátmagunknak Jézus Krisztushoz való viszonya. Valljuk meg, hogy ezt a kérést nem tisztáztuk eléggé. Nem beszéltünk róla sem magunkkal, sem egy pásztori lélekkel, sem bizonyságtételben a gyülekezet előtt, nem beszéltünk eleget róla Istennel és Krisztussal sem. Engedtük, hogy ez megoldatlanul, félig magától értetődően és mégis titokzatosan, hallgatólagosan tudomásul véve és tudatosan elhallgatva éljen a lelkünk mélyén egész földi pályafutásunk alatt. Hány ember titkolta el származását, pl. hogy törvénytelen szülők gyermeke, egy életen át. Hány ember hordozott egy meg nem beszélt, el nem intézett kérdést, valami titokzatos betegségnek a csíráját 30-40 esztendőn keresztül. Sohasem ment orvoshoz vele, hogy kiderüljön, leszámoljon, szembenézzen vele s vagy nevessen rajta, ha képzelődés volt, vagy pedig meggyógyuljon, ha valóság volt. Az el nem intézett ügyek között pedig a legnagyobb, a legfontosabb, életre és halálra leginkább döntő kérdés az: milyen viszonyban vagyok az Úr Jézus Krisztussal?
Ez derül ki jóvátehetetlenül az utolsó ítéletkor. Háromféle eshetőség lehet itt.
Az első az: nem számoltam le Jézus Krisztussal szemtől- szemben, de a szívemben valami kiolthatatlan vággyal szerettem és kerestem őt. Valami affélét éreztem, hogy közöm van hozzá, számomra is hozott valamit, belőlem is tudna valamit teremteni. Óh, hogy fáj a szívem minden elmulasztott találkozásért, meg nem tartott társalkodásért! Oh, milyen veszteség, hogy ennek az örökkévaló és boldog szerelemnek nem indultam el az útjára és nem énekeltem el idelent a vele való egyesülésnek az énekek énekét. De milyen jó, hogy most látom, érzem Őt s ha ég a lelkem a pótolhatatlan veszteségért, mégis mérhetetlenül ujjongok, hogy Ő az, aki és szeretném betölteni az eget és a földet a komoly bizonyságtétellel: emberek, higyjetek Őbenne! Siessetek, mondjátok meg Neki!
A másik lehetőség az, ha valaki egy életen keresztül közömbös volt iránta. Egyszerűen nem érdekelte; ha beszéltek Róla, únta. Gondosan elkerülte a templomot, mert a templom a világ legunalmasabb helye. Bántotta a prédikátori stílus, a vontatott éneklés, egy régi és avult világnak minden doha es moha. A világon minden egyebet fontosabbnak, sürgősebbnek tartott. Úgy rendezte be egész életét, hogy e világ szerint való javakat szerezze meg és biztosítsa magának. Gyüjtött pénzt, vásárolt földet, szerzett címet. Örült a szépségének, az egészségének, a hatalmának, fontos dolog volt számára a szórakozás, a hatalom, a dicsőség. Nyugtalan volt a szíve, mert féltette azt, ami az övé, irígyelte azt, ami a másoké. Mindig szomjas volt, mindig kielégíthetetlen. Szakadatlanul hajszolta az örömöt s csak akkor volt örömben része, ha mások kárán kellett örülni. S ennek a léleknek egyszerre cáfolhatatlanul, jóvátehetetlenül áll elébe az a tény, hogy van egy élő Isten, annak egy lelki országa, ennek a lelki országnak van egy örökkévaló királya és ennek az örökkévaló királynak vannak javai, ajándékai, kincsei és a világnak minden dicsősége, hatalmassága, vígassága köd, árnyék, hamu és szemét ennek a világnak kincse, öröme, igazsága és dicsősége mellett. Micsoda érzés lehet, mikor valaki elveszti azt a régi világot, amelyre feltette életét s nem ragadhatja meg többé azt az örökkévaló világot, amelyik igazi életet ígér neki. Vakulj meg szem és ne láss többé, ha nem láttad meg őt! Süketülj meg fül, ne hallj többé, ha nem hallottad meg szavát! Légy átkozott te lélek, hogy nem láttad meg benne a neked felkínálkozó áldást! Légy üressé te lét, hogy nem lehettél örökkévalóvá! Irtózatos!
A harmadik eset még dermesztőbb. Gondoljunk egy embert, akit egy életen át mindig sértett az, ami e világban Krisztusé. Egy embert, aki titkon vagy nyíltan, ádáz ellensége volt. Krisztusnak pedig csak úgy lehet valaki ellensége, ha előbb megtagadja. Ködképnek, mesének tartotta tehát Istent; hazugnak, vagy madárijesztőnek Krisztust. Megvetette a jóságot, mert gyávaságnak tartotta, a szeretetet, mert úgy érezte, hogy megalkuvás az üzlet, nyomorult emberek magakendőzése. Tetszett neki a szép, félelmes, elszánt bestialitás, a tigris-lélek, a karvaly-erkölcs. S ez a lélek a halál után megjelenik az Ítélőszék előtt. Hová lesz lázadása, gonosz haragja, fennhéjázása, szidalma, mikor nyomorultabb a Székenülővel szemben, mint egy avarlevél az égő rengetegben, vagy egy hópehely a dörgő lavinában? Elég-e az örökkévalóság a vezeklésre? Lehet-e másra gondolni, mint láncraverve, sírás és fogcsikorgatás között égni, égni, égni egy megcsúfolt és megátkozott atyai szeretet örök szemrehányásában?
Az utolsó ítéletnél még kiderül egy harmadik titok: Krisztusnak a másokkal való viszonya. Oh, ez a Más!
Hiszen igaz, mindig tudtam, sokszor gondoltam rá és imádkoztam is érte, hogy Krisztus legyen kapcsolatban azokkal, akiket szeretek: a hitvestársammal, szülőimmel, gyermekeimmel, barátaimmal, gyülekezetem tagjaival. De jaj, nem gondoltam arra, hogy mindent megtegyek, hogy ez a viszony csakugyan erős legyen. Jaj, mennyit mulasztottam ezen a téren! Nem gondoltam eleget azokra a lelkekre, akikhez az evangéliom nem jutott el. Akár azért, mert egy más világban, a sötétség tartományaiban élnek, akár pedig, mert itt vannak körülöttünk és még nem jutott el hozzájuk az evangéliom friss és édes hívogatása. Vajjon a villamoskalauz, az utcaseprő, a sarki rendőr, a dohánytőzsdés, a koldus a templomajtóban, vajjon a padlásszobák, a börtönök, a menedékházak és toloncházak lakói, vajjon a magyar középosztály, tanyavilág, a magyar nincstelenség ismeri-e eléggé az Élet Fejedelmét és eljutott-e hozzá a tiszta Íge? Mit tettél arra, hogy mások üdvözüljenek?
Krisztusnak a viszonya másokkal. Ez nemcsak azt jelenti, hogy az evangéliomot hirdetem-e nekik. Jelent ez valami egyebet is. Szerettem-e őket, tettem-e jót velük? Nem tudtam világomnak azt a törvényét, hogy Krisztus közelebb áll a szegényhez, a beteghez, a szenvedőhöz, a fogolyhoz, az útonjáróhoz, a mezítelenhez, egyszóval azokhoz, akik másokra és reám szorulnak, közelebb áll, mint bárki máshoz a világon. Nem tudtam meg, pedig saját emberi tapasztalatomból is tudom: beteg gyermekemet gyöngédebben szeretem, mint az egészségest, s ha nyomorék gyermekemet üti meg valaki, ezerszer jobban fáj, mintha azt a gyermekemet bántja, aki csattan ki az egészségtől. Tőlem is kitelik ez; mennyivel inkább áll Jézus Krisztusra. Világunkban a legfőbb lény örök szeretet. Ha tehát ebben a világban nyomorúság, ártatlan szenvedés lehet, akkor ez az örök szeretet minden gyöngédséggel az ártatlanul szenvedő pártjára áll. Krisztusnak vagy a kereszten van helye, vagy a szenvedő ember mellett. Annyira egy ezekkel, hogy amit az ő kicsinyeivel cselekszem, azt egyenesen Ővele cselekszem. Azt a kezet, amelyik haldokló édesanyámnak egy rózsát ad s ezzel az arcára egy mosolyt ébreszt, gondolatban holtomig sokszor megcsókolom. Azt a kezet, amely a Krisztus kicsinyeivel jót tesz, a mezíteleneket fel- ruházza, a beteget meggyógyítja, az útonjárót haza vezérli, a foglyot megsímogatja, azt a kezet Krisztus megáldja és egyszer mérhetetlen jutalmazással megszorítja.
Viszont azokat, akik nem az erőseket, a hatalmasokat bántják, nem azokon mutatják meg erejüket, keménységüket, akik visszaüthetnek és bosszút állhatnak, hanem elég gyávák és elég érzéketlenek a mezítelent levetkőztetni, az útonjárót kikergetni, a szomjúhozó ajka elől elvonni a korsót és kenyér helyett követ adni az éhezőnek, azokon Krisztus rettenetes haraggal mutatja meg, hogy Ő, az Élet Fejedelme, ég és föld ura, a gyengébb szövetségese. Jaj az erőseknek, kegyetleneknek, keményszívűeknek, s felfuvalkodottaknak! Boldogok az irgalmasok!
De kiderül az is, hogy Jézus Krisztus nemcsak velem van viszonyban, hanem viszonyban van az ellenségemmel is. Én gyűlölök egy nevet s Krisztus felírta az élet könyvébe. Én undorodom egy arctól és Krisztus megcsókolta. En elveszíteném egy pohár vízben, Krisztus meghalt érte. En nem bírom a jelenlétét, Krisztus befogadta őt sebe mélységeibe. Hogy tudok akkor én Krisztushoz jutni? Nem neki kell átvenni az én gyűlöletemet, kidobni szívéből ellenségemet, kitörölni nevét az élet könyvéből s elátkozni a nemzetségét is, hanem nekem kell átvenni a Jézus alapérzését s akármilyen lehetetlen, akármilyen reménytelen vállalkozás, nekem kell: szeretni. Szeretni. Újra meg újra gyakorolni ezt a szeretetet. Újra meg újra könyörögni erőért, hogy ez sikerüljön. Hétszer és hetvenhétszer megbocsátani s mindig arra törekedni, hogy a Krisztus szemével nézzek rá. Nemcsak egyeseknek szól ez, szól népeknek, szól osztályokak, emberi csoportoknak és nemzeteknek. Krisztus isteni állhatatossággal kitart a parancs mellett: Szeressétek ellenségeiteket is, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak. Jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket.
E hármas titok kiderülése az utolsó ítélet tartalma és az utolsó ítélet igazságának az alkalmazása. Irtózatos dolog volna ez az ítélet, irtózatos dolog volna nap-nap után közelegni feléje, menthetetlenül, fogcsikorgatva engedelmeskedni annak a vaskényszernek, amely csendesen, feltartóztathatatlanul, mintha kivégzésre vinne, élet és halál útján kényszerít oda a királyi szék térdeplőjére. Irtózatos dolog volna, ha nem történt volna meg, hogy Krisztus egyszer helyettem elhordozta ennek az ítéletnek a rettentő erejét. Igen, egyszer Isten ítélőszéke előtt állott és rólam minden kárhoztatást elvett, helyettem kereszthalálával tökéletesen eleget tett, hogy én félelemtől el-elalélva, boldog reménységtől meg-megújulva, siessek az elé az ítélőszék elé, ahová felettem igazat látni majd Ő ül. Ő ül, aki előbb szeretett, mindennél jobban szeretett s ítéletének kárhoztatását eleve elvette, hogy örök szerelme kibeszélhetetlen irgalmasságát nekem ajándékozhassa. Ezért fog megzendülni felettem is: «Jertek én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta».