A felolvasott ígén határozottan látszik, hogy az elbeszélő fokozni akarja a csoda nagyságát. A kemencét kétszerte tüzesebbre fűtik; a halálra ítélt nemes ifjakat ruhástól kötözik össze; a hadsereg legerősebb férfiai dobják bele az égő kemencébe: a tűznek akkora ereje van, hogy porrá égeti az ítélet végrehajtóit; a tűzbe dobott emberek mégis úgy kerülnek ki a kemencéből, hogy a hajuk szála se görbült meg, ruhájuk se pörkölődött meg, alsóruhájukat se járta át a füst. Mindez azért történt, mert amint nézi-nézi Nabukodonozor a kivégzés szörnyű jelenetét, hát a három ifjún kívül egy negyediket is lát. Egy negyediket, pedig ő három embert dobatott a tűzbe s ennek a negyediknek a ruhája fehér és arca olyan, mint az Isten Fiáé.
A negyedik.
Nemcsak a Nabukodonozor tüzes kemencéjében, hanem az élet minden viszonyában, bárhol és bármikor széles e világon, mellettünk áll egy láthatatlan társ. Vele mindig többen vagyunk. Ő az a bizonyos második, harmadik, negyedik, ezredik, milliomodik, aki mindig ugyanaz: első és utolsó. Ruhája fehér, alakja dicsőségből való és arca olyan, mint az Isten Fiáé. Az örökkévaló Idegen, a mindenkori Más és Számfeletti.
Róla beszélünk most.
Ki látta őt? Azt hiszem, hogy látta először is a három hívő ifjú. Nem tudták volna megmondani, hogyan jelenik meg közöttük, de azt biztosan tudták, hogy nem hagyja el őket, mert amikor a király megparancsolta nekik, hogy az arany bálványkép előtt térdet és fejet hajtsanak, mert ha nem, tüzes kemencébe vetteti őket, azt merték felelni az őrült keleti kényúrnak: «Íme, a mi Istenünk, akit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemencéből és a te kezedből is, óh király, kiszabadít minket. De ha nem tenné is, legyen tudtodra óh király, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk és az arany állóképet, amelyet felállíttattál, nem imádjuk. » Ezt csak az tudja mondani, aki tapasztalta, hogy a láthatatlan társ, az a bizonyos második, harmadik, negyedik valaki, mellette áll akkor is, ha kies mezőkön halad át, akkor is, ha tüzes kemencébe vettetik. Tehát ők tudták és látták, ki van velük.
Nem tudom elmondani, mennyire nagy és fontos dolog ez a látás. Hiszen minden nyomorúságunk, elhagyatottságunk, erőtlenségünk és bánatunk onnan ered, hogy elfeledkezünk a láthatatlan jelenvalóról. Azt hisszük, elhagyott. Feltesszük, hogy nincs mellettünk. Ebből a borzasztó tévedésből ered minden veszedelmünk. Nem volna bűn, ha nem gondolnánk, hogy ő nincs mellettünk. Nem volna félelem, ha tudnánk, hogy nem hagy el.
Jelenléte tehát óriási fegyelem, tisztító és védelmező erő. A paradicsomi eset sem történt volna meg, ha az a boldogtalan emberpár tudja, hogy Isten közöttük áll. Ádám nem rejtőzött volna el léptei zajára, ha tudta volna, hogy el sem ment mellőle és a bokrok között is vele van. Nem figyeltétek ti azt meg, hogy nemcsak gyermekek, hanem felnőtt emberek is, mikor megszokott környezetüktől, otthonuktól távol vannak, sokkal fegyelmezetlenebbek, könnyelműségre, sőt kicsapongásra hajlandók? A falusi kislány otthon megmarad becsületesnek, itt Budapesten, ahol nem látja az anyai szem és a szomszédok nem ismerik, hirtelen elzüllik. A kivándorolt magyar az újvilágban szinte kicserélődik, olyan sietséggel hányja le magáról a fegyelem kötelékeit. Hány ember van, aki istentelenné válik, mihelyt besötétedik, mihelyt lekerül a nyilvánosság színpadáról a színfalak mögötti sötét és ellenőrizhetetlen világba. S ha ez igaz, akkor az is igaz, hogy nincs a világon más fegyelmező, visszatartó erő, csak az a Láthatatlan Társ, aki mindig mellettünk van és minden szavunkat hallja, minden cselekedetünket látja s jelenlétével betölti azt a pontot, amit magamra nézve ezzel a két szóval fejezhetek ki: most és itt. Nincs a kísértésekkel szemben semmi más menedékünk, csak az, hogy el ne eresszük ennek a titokzatos társnak a kezét. A kísértőnek az a módszere, hogy először tőle akar elszakítani, róla tereli el a figyelmünket, az ő képét takarja homályba s ha elszakított tőle, akkor zsákmányul ejt. Az Ő társaságában még nem bukott el senki. A Getsemáné kertben is azért aludtak el a virrasztó tanítványok, mert nem követték a Mestert, aki félrevonult imádkozni. Ha el-gondolod, hogy milyen borzalmas veszedelmet jelent rád a bűn, a Sátánnak mennyi leleménye és ereje van a maga szörnyű tetteinek végrehajtására, akkor kövess el mindent, hogy el ne szakadj attól a másiktól, a láthatatlantól és dicsőségestől, akinek orcája olyan, mint az Isten Fiáé!
Az ő jelenléte ébreszti fel szívünkben a biztonságérzést. A bátorság csak egy igen kis részben az idegek ügye. A bátorság a hitnek az ügye. Az a lelki tény, hogy valaki egy erősebbnek kezében érzi magát. Az elhagyatottság azért szorongató érzés, mert a gyöngeség és tehetetlenség tudatával jár. A bátorság abból ered, hogy van kiben bíznunk, erős a szövetségesünk. Százszor erősebb, mint sajátmagunk. Azért kellene a kálvinistának a legbátrabbnak lenni az egész világon, mert ő vallja azt, hogy sorsa felől Isten eleve határozott s az meg nem másítható, de ki nem kerülhető. Ezt az eleveelrendelést hajtja végre, teszi személyes tapasztalattá annak a jelenléte, aki arcban hasonlít az Isten Fiához.
Valahol olvastam egy gyermekről, aki vakon, süketen és némán született. Nagyon keveset lehetett vele beszélni, vagy őt vígasztalni. Ott ült a szobájában s időnként, éjjel vagy nappal, reggel vagy este kinyújtotta kezét az anyja keze után. Ha nem találta, felkelt, kitartott kézzel, botorkálva, összeesve, megint felkelve, egyre riadtabban törtetett előre, bele halálos veszedelmekbe, tűzbe, falba, mélységekbe. Ha akkor hirtelen megfogta kezét a védelmező, egyszerre megcsitult, nyugalom ömlött el rajta és hála. Nem panaszkodott, nem kérdezősködött, nem lehetett neki történeteket elmondani és mentegetőzni, fejtegetni. Az anya keze megfogta és egyszerű, gyakorlati életcselekvésekhez vezette el. Leültette az asztalhoz, kezébe adta a kenyeret, kivitte a friss levegőre, hogy érezze a szellőt és a napsugárt. Lefektette ágyába, megsímogatta, hogy csöndesen elaludjék. Így cselekszik velünk a Láthatatlan Társ. Nem vitatkozik, nem pöröl, elméleti fejtegetést nem ad, nagy kérdésekben, tanácstalanságunkban és veszedelmeinkben egészen egyszerű gyakorlati megoldásokat nyujt. Kezünkbe ad egy darab kenyeret, letörli szemünkből a könnyet, jelenti, hogy közel van, kivisz a napfényre, hűs szellőre, vagy pedig lefektet, megcirógat, csöndesen elaltat, síró, árva gyermekeit, talán örökre. Az ő védelmező és megtartó hatásának nincs mértéke és nincs határa. Sidrák, Misák és Abednégóval azt a csodát követte el, hogy megvédelmezte őket a tüzes kemencétől. Ez roppant nagy csoda volt. Amerikában láttam a Bessemer-kohókat. Acélt olvasztottak benne. Lángja éjszakánként hét mérföldre elvilágított. Irtózatos hőfoka volt. Kérdeztem, mi lenne, ha egy ember beleesnék? Azt mondták: egy másodpercig valami homály borulna a vakító acéltükörre, mintha ráleheltek volna, aztán könnyű pára csapna fel, amit füstnek sem lehet nevezni s eloszlana az egész élet, mint egy álom. Nagy dolog lehetett tehát megőrizni a tüzes kemencében a három ifjút. De Isten mindig megcsinálja. Ez az ő napi munkája, hiszen a mi egész életünk alig más, mint egy lassú tűzre berendezett kemence. S hogy ebben megtart, mosolyra tanít, virággal ékesít fel, imádságunkra válaszolva, megóv az első és második haláltól, valami olyan csoda, amelyik felülmúlja azt, amit tágranyílt szemében a csodálkozás őrületével Nabukodonozor látott.
II.
Ki látja meg a láthatatlant? Azt felelhetném rá másodszor, látják mások, a babilóniai király és a tanácsosai. Elképzelem, hogy nézték ezt a különös jelenetet. Rábámultak egymásra, egymás szeméből akarták kiolvasni a magyarázatot s számoltak utána a királynak: egy, kettő, három, négy. Ők három embert vetettek a tűzbe s íme, hogy került oda a negyedik? Két tanítás rejlik ebben. Az egyik szörnyű intelem azoknak, akik halálra ítélnek, kivégeznek, meggyötörnek valakit. Három embernek akartak kínt szerezni és íme, a tűzből és halálból jutott a negyediknek is, aki hasonló vala az Istennek Fiához. Ember, amikor ütsz, amikor ölsz, akár fegyverrel, akár szóval, a fegyver és szó, gyilok és átok az ártatlanokon kívül valaki mást is ér, azt, aki elvállalta az ő kicsinyeinek a védelmét. Aki ott van az üldözöttek, kizsákmányoltak, halálra keresettek között. Aki közösséget vállal az éhezőkkel, útonjárókkal, betegekkel, mezítelenekkel, minden szenvedőkkel s aki magára veszi a nekik szánt ütéseket. Ha kiűzöd őket, velük megy; ha bebörtönözöd, közöttük vesz lakást; ha tűzbe veted, velük ég és ha szégyenpadra ülteted őket, helyet foglal közöttük. Nem szokta kérdezni védenceinek soha korát, foglalkozását, rangját, halljatok csodát: még a keresztlevelét sem. Ha egyszer szenvednek, közöttük van. Vigyázzatok a tüzes kemence mellett! Bele ne dobjátok az Embernek Fiát. Ki fog majd rajtad segíteni, amikor szükség lesz rá? Ki fog megmenteni téged, ha Őt elvetetted? Hogyan lehet Ő szószólód, ha majd ellened kell tanúskodnia?
Volt még egy más csodálatos hatása is ennek. Nabukodonozor, a félig állat, félig ember, aki istenné tette magát és barommá lett, a maga szűk elméjével meglátott egy rettenetes és tündökletes igazságot, azt, hogy a három nemes ifjúnak Istene az igaz Isten, az egy örök Isten s kiadta a rendeletet: «Parancsolom azért, hogy minden nép, nemzetség és nyelv, amely káromlást mond Sidrák, Misák és Abednégó Istene ellen, darabokra tépessék és annak háza szemétdombbá tétessék: mert nincs más Isten, aki így megszabadíthasson. »
Mi ez, ha nem a bizonyságtétel csodálatos missziói ereje? Hogy lehet meggyőzni a világot arról, hogy van egy élő Isten, hogy lehet megvígasztalni, térdre kényszeríteni és felemelni ezt a megzavarodott, kétségbeesett világot, hogy lehet most, amikor nm hallgat az Ígére, nem megy templomba, becsukja a fülét evangéliom elől, lemosolyog minden egyházat és papi bölcsességet? Csak úgy lehet, ha Nabukodonozor és tanácsosai meglátják rajtunk, hogy mi közöttünk ott van a láthatatlan negyedik, a dicsőséges társ, az Élet Fejedelme. Csak úgy , ha megbizonyítjuk, hogy mi a bátorságnak, a békességnek, az igazságnak és az örömnek életét éljük s aki belép a mi házunkba, aki megismeri a mi életünket, aki részt vesz a mi összejövetelünkben, az térdre kényszerül titokzatos és láthatatlan fejünk, a Jézus Krisztus fölséges jelenléte előtt.
Egy, kettő, három, négy. Eddig úgy beszéltem, hogy a láthatatlan társ lehet a második, s harmadik. Most azt mondom, hogy mindig a negyedik. Azért, mert megjelenése, királysága gyülekezetet tételez fel. Gyülekezet pedig ott van, ahol «ketten vagy hárman az ő nevébe összegyűlnek». Azért kell összegyűlni ennek a három embernek, hogy negyediknek csatlakozzék maga a király. Három ilyen ember legyen s azontúl lehet háromezer, vagy harmincezer, de ígérete megáll, mert: «ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük». Három ember, hogy Krisztus itt legyen közöttünk! Micsoda fölséges ígéret Isten részéről és milyen nagy kiváltság az én részemről, hogy a két másik hozzám hasonló szomjas és bűnös társammal olyan valamit tudok létrehozni, hogy Krisztus minden dicsőségével köztünk van és csodáit meglátják a Nabukodonozorok és tanácsosai, e világ fejedelmei és minden ő szolgái.
III.
Még csak egy dolgot kell megmondanom. Azt, hogy őt, ezt a láthatatlan társat, nemcsak mi látjuk. Látja őt Isten, látta akkor, amikor elküldte erre a világra. Tüzes kemence volt a világ, halálra ítélve zuhant bele az ember s akkor Isten azt mondta az ő Fiának: Eredj, végy magadra minden pusztító tüzet, hogy ezek meg ne égjenek. Hordozz el minden büntetést, hogy ezek megszabaduljanak. Tégy eleget helyettük az én igazságomnak, hogy irgalmam teljessége az övék legyen.
Itt látjuk meg a titok magyarázatát. Itt derül ki, hogy az ismeretlen negyedik, az örökre ismerős egyetlen-egy. Első a zsengék között, az alfa és ómega, akinek olyan az arca, mint az Isten Fiáé. Aki őt látja, az az Atyát látja s köztünk ő a Mennyei Atya orcáját hordta. Isten olyan, mint ő s ezért ő olyan, mint Isten.
Ez a titok magyarázata. Ez a magyarázata annak, hogy ő a láthatatlan útitársunk. Magyarázata annak, hogy mi megláthatjuk őt és belefogózhatunk. Magyarázata annak, hogy az emberek meglátják Őt és térdet hajtanak Ő előtte s magyarázata annak, hogy az Újszövetségben új értelmet nyer az ószövetségi zsoltár:
«A sötétség sem borít el előled és fénylik az éjszaka, mint a nappal, a sötétség olyan, mint a világosság. » Ő mondotta: «Én világosságul jöttem a világra.»
Lekció
Zsolt 139,1-12