Keresztelő az országúton

Jeruzsálemtől Gáza körülbelül akkora távolságra van, mint ide Szolnok. Az út eleinte sziklás, karsztos vidéken visz keresztül, azután csendesen lejt a Földközi-tenger felé. Ezen az úton halad meglehetősen magányosan egy szinte fejedelmi karaván. Elől és a menet végén fekete testőrző vitézek, azután sokféle szolga, málhák, felszerelések gondjával, s középen kényelmes, keleti batárban ül Étiópia királynéjának főminisztere, kincstartója, udvarmestere, kancellárja: a felolvasott elbeszélés hőse. Nagyon elmerült egy irattekercs olvasásában, s keleti szokás szerint, meg talán azért, mert nem anyanyelvén szólt, fennhangon olvassa. A szöveg Ésaiás próféta 53-ik részének egynehány verse görög fordításban az úgynevezett Septuaginta szerint. Mellettük halad egy különös férfi, Krisztus tanítványai közül a legnyugtalanabb, a legkíváncsibb, akit a Lélek egészen váratlanul csodálatos helyekre hajt. Mikor meghallja, hogy mit olvas a szerecsen főember, már tudja, hogy ez egyike azoknak a kereső lelkeknek akiket akkor prozelitusoknak neveztek. Az összekeveredett pogányság istenei elerőtlenedtek és haldokoltak; a legkiválóbb és a legmélyebb lelkekben pedig valami mérhetetlen vágyakozás ébredt örökkévaló igazságok iránt. Húztak a lelkek az egy, örök, igaz és szent Isten felé, akit az Ótestámentom hirdetett; elkezdték hát a zsidó vallást tanulmányozni, próbálgatták tanításait megérteni, szertartásait gyakorolni, s közülök nem egy testi és lelki közösségre lépett Izraellel. Ilyen volt a kocsiban utazó férfiú is, aki fennhangon olvassa: «Mint juh viteték mészárszékre, és mint a bárány az ő nyírője előtt néma, azonképpen nem nyitotta fel az ő száját. Az ő megaláztatásában az ő ítélete elvétetett, az ő nemzetségét pedig kicsoda sorolja el? mert elvétetik a földről az ő élete.»
- Érted-e, amit olvasol? - kérdezi Filep
- Mi módon érthetném, hacsak valaki meg nem magyarázza nékem - felel reá a fejedelmi utas, olyan keleti udvariassággal, amelyben már a hívogatás is benne van.
Filep elkezdett beszélni Izrael szenvedő szolgájáról, akiről Ésaiás 53. része olyan megrázóan mondja: «Betegeségeinket viselte, fájdalmainkat hordozá, megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van és az ő sebeivel gyógyulánk meg. »
A főemberrel csodálatos dolog történik. Egész életének minden kérdése feleletet talál; lelke mélyén az elnyomott tudatalatti talányok megoldódnak s lelke oszló ködeiben egyszerre megjelenik Krisztus egész királyi dicsőségében s kereszthalálának nagy áldozatában. Mintha eltűnnék az egész látható világ, előtte a meghaló és feltámadó Krisztus fölséges alakja áll, s megrendülve mondja el azt a vallomást, amely kezdettől fogva mindmáig a keresztyénség hitvallása, a mi Hiszekegyünknek a történeti magva, őscsírája: Hiszem, hogy a Jézus Krisztus az Isten fia.
Ekkor már a kocsi a tenger felé jár, talán egy kis pálmaliget felé tartanak. Ott bizonyosan oázis van, kőgádor között mélyen csobogó víz. Filep és a főember leszállanak, s megtörténik az országúti keresztelő, szinte azt mondhatnám, hogy az útszéli keresztelő.
Ma a keresztyénség egyik legnagyobb kérdése: a prozeliták megkeresztelésének kérdése. Nem elméleti kérdés ez, a legégetőbb gyakorlati kérdés. Százezrek családi boldogsága, jövendője, kenyere, mindenekfelett lelki nyugalma és az egyetemes keresztyénségnek egy nagy becsületbeli tartozása van Összefoglalva benne. Nézzük meg, mit tanít az Ige a gázai országút keresztelőjének példázatában?
I. Vessünk először egy pillantást a kereső lélekre: a szerecsen főemberre. Állapítsuk meg, hogy ennek az embernek mindene volt a világon. Nem kellett neki pénz, hatalom; neki egyedül igazság és Isten kellett. Mégis csak megrendítő az, hogy egy afrikai nagy birodalom első embere, akit odahaza szinte vallásos tisztelet vesz körül, hónapokon át tartó úton feljőjjön a jeruzsálemi templomba s ezer veszélyen keresztültörve, leüljön a templom küszöbén, s nézze sóvárogva az odabenn folyó csodálatos szertartást, s úgy nézzen a szentek szentje felé, amelynek kárpitja mögött ott lakik az egy örök és szent Isten, hogy majdnem kiszakadjon bele a lelke. Milyen nagy tanítás ez mindenki számára, aki közeledik keresztyénség felé! A keresztyénség nem arra való, hogy politikai, jóléti vagy társadalmi kényelmetlenségeket elintézzen. Nem azért alapította megváltó Urunk, hogy aki hozzátartozik, felvehető legyen ebbe vagy abba a kaszinóba, ilyen vagy olyan százalékban részesüljön ebben vagy abban az előnyben vagy jogosítványban. Egészen más dolgokért lett a keresztyénség: azért, hogy a bűnbe került és veszendőbe ment lelkeket kiengesztelje a haragvó Istennel, s ebben a világban megépítse az irgalomnak és a szeretetnek a közösségét. Mit kerestek ti a keresztyénségben? kell megkérdeznünk éppen most, amikor legnagyobb az ostrom a kapuinkon, nem lehet más feleletet elfogadni, csak a könyörülő és bűnbocsátó Istent, az örök szeretet Atyját.
Azután nézzük meg azt is, hogyan keresett ez az ember. Ez volt reá nézve a legfontosabb ügy, képes volt érte mindent hátratenni. Mennyire jó úton járt: nemcsak a templomba ment el, hanem elment az Istenről szóló nagy bizonyságtételig: a Szentírás tanulmányozásáig. Kész volt a legegyszerűbb és legigénytelenebb embertől is tanulni, s ha sokáig nem derengett fel előtte a világosság, a reményt még sem adta fel, s újra meg újra betűzte és olvasta a Szentírás csodálatos szövegét. Eltöltötte talán már a fél életét s még mindig nem volt kész, rászánta az élete másik felét is. Nem megszégyenítő-e ez mindazokra a modern prozelitákra, akik akár zsidóságból, akár pogányságból, az egyház keretén kívül vagy belül levő pogányságból tartanak felénk? Milyen könnyen elszóródnak, milyen hamar ellankadnak, mennyire nem látják, mi a lényeg, hogy nem tudnak áldozatot hozni lelkük üdvösségéért, s hogy nem válik bennük szenvedéllyé az egy szükséges dolognak olthatatlan keresése! Milyen lelkiismeretlenül, milyen átkos hamarsággal akarnak egy lelki közösség tagja lenni, mintha a keresztelés csak egy vallásos lebillogozás volna!
De éppen ez az örök kereső mutatja a maga példájával annak az evangéliomi ígéretnek igazságát, hogy aki keres, az talál, csodálatosan, értelem felett, váratlanul. Nem azért, mert a maga eszéből, bölcsességéből, az ő régi világából tudott valamit kierőszakolni, hanem azért, mert Isten elküldötte az eszközét hozzá.
Ez az eszköz Filep, aki Krisztushoz vezette.
II. Ha a vezetőre vetjük a második pillantást, először is azt kell megállapítanunk, hogy Isten milyen gazdag Isten, hogy kirendeli mindenki számára azt a személyt, aki egyszer megfogja a kezét és elvezeti Krisztushoz. Ki gondolt volna arra, hogy Filep és a főember találkozzanak? Filep északon, Samáriában jár-kel, s mint egy falevél a viharban, viteték a Lélektől, hol ide, hol oda; a Kandáké kincstartója pedig délfele tart, Afrika szíve felé. Sohasem látták egymást, sohasem hallottak egymásról, s íme, mégis egy meghatározott helyen és időben, tikkasztó déli verőn, egy járatlan országúton találkoznak. Isten eleveelrendelésének munkája ez. Nincs megtérés, nincs hazatalálás, csak az Ő végzése által. Tőle indulnak ki a szálak és Őhozzá vezetnek, Ő tartja kezében a lelkek sorsát, s ezért mindig lehet bízni benne, de mindig mély tisztelettel meg kell hajolni az Ő végzése előtt.
Mennyire megszégyeníti a mai egyházat az a kezdetleges gyülekezeti élet, amelyből Filep származott! Akkor az egyház minden egyes tagjának legfontosabb tennivalója, legnagyobb ügye, életnél és halálnál szentebb feladata az volt, hogy «menjen el és tegyen tanítványokká minden népet», azaz teljesítse Krisztus missziói parancsát és nyerjen lelkeket az Ő királysága számára. Ma már az egyháznak mennyi gondja van politikára, közjogra, anyagi ügyekre, mennyi gondja van közigazgatásra, de mennyire elhalványodott missziói öntudata! Hol lennénk mi most, ha a keresztyénség missziói öntudata meg nem halványodott volna, ha csakugyan tanítványokká tett volna minden népet, elsősorban saját tagjait. Lenne-e egyáltalában zsidókérdés, beszélhetnénk-e egyáltalában modern pogányságról? Vajjon az egyház egysége nem lenne nyilvánvalóbb és erősebb, s vajjon nem lenne boldogabb és nyugodtabb ez a széttépett és boldogtalan világ?
Filep mindnyájunkat megszégyenít. Nem volt főpap, nem volt püspök, apostol sem volt, - ő, az evangéliomi Filep - egyszerű, hogy úgy mondjam, világi hívő volt és milyen aratást, milyen halászatot tudott felmutatni! Mindezt azért, mert engedelmeskedett a Léleknek, annak a Léleknek, amelyik parancsolt vele és eszközül felhasználta más emberek lelkének megtartása érdekében. Akárhogy nézem a dolgot, Isten mégis mindenekfelett és elsősorban arról gondoskodik, hogy legyen elegendő szerszáma a világ megszentelésének és megváltásának a nagy művében. Most kérdezem tőled, te, aki olyan nagyszerű, megokolt véleményt tudsz mondani zsidókérdésben, modern pogányság problémájában, hány lelket vezettél Krisztushoz! Kik azok, akik neked köszönik, hogy ők megtértek és Krisztushoz csatlakoztak? Kik azok kortársaid közül, akárhova helyezte őket Isten, akik a te szavadra, s ami a fő, a te példádra Krisztushoz tértek?
De az is világosan látszik ebből, hogy Isten minden lélekhez elküldi az ő üzenetét, a neki kirendelt Fileppel, mint ahogy kirendelte a szerecsen főembernek is. Csak éppen az volt a döntő, hogy a szerecsen főember ráfigyelt erre a rosszruhájú, feltört lábú, igénytelen valakire, aki lehetett próféta, de lehetett koldus; meghajolt az Íge előtt, amit az hozott. Beültette kocsijába s elmerült vele együtt az Íge hallgatásában. Vajjon nem történt-e meg veled, hogy már sokszor, nagyon sokszor megérkezett hozzád a te Fileped, kéredzkedett is a kocsidba, a szép autódba, melléd akart ülni a villamoskocsi padján, ott állott melletted, mikor munka nélkül ődöngtél, kéredzkedett be az életedbe, dörömbölt a szíveden, akart neked valamit mondani, de te egyébről beszéltél, más érdekelt téged, léha vagy dicsekvő, haragos vagy trágár beszéddel elzártad az útját annak, hogy hozzád férkőzzék az az Íge, amelyik megmentett volna. Gondolj arra, hogy az örökkévaló szeretet világában jársz, tehát bármely pillanatban megtörténhetik, hogy véglegesen és teljesen segít rajtad Isten, csak ki ne üsd kezéből áldott és egyetlen orvosságát!
III. Még csak egy dologról kell beszélni. Mi az, amit a vezető és a kereső együtt megtaláltak? Nagyon jellemző: Izrael szenvedő szolgájának, a megfeszített és feltámadott Úr Jézus Krisztusnak a jelenléte.
A keresztyénség kétezer éve hirdeti: Menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népet; kétezer éve hívogatja a lelkeket: jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve. De mindenkinek azt mondja, aki velem akar jönni, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét. Krisztus nem azért hívja a zsidót, hogy asszimilálja, megtartsa állását, osztalékát és jutalékát, biztosítsa üzletét; a pogányt sem azért hívja, hogy vagyonát és társadalmi állását megőrizze; mindenkit azért hív, hogy tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, legyen részese a megváltó szenvedés nagy közösségének. Csatlakozzék ahhoz a láthatatlan és lelki Irzaelhez, amely óemberét naponként megöldökli s új emberét naponként felöltözi.
Ez az élő Krisztus az, aki azt mondja a lelki átalakulás nélkül hozzánk érkező zsidónak: hiába tértél át, második állapotod rosszabb az elsőnél: hiába mosakodol szentelt vízben, nincs neked semmi közöd az Isten Fiához. Azt mondja annak a keresztyénnek, aki keményszívű, bűnös, gonosz lélek: viperának fajzatja, nem ment meg téged az, hogy Ábrahám fiának nevezed magad, Isten a kövekből is tud fiakat teremteni magának, s akármilyen méltóságban élsz s akármilyen nagyszerűen megélsz abból, hogy keresztyénség van a világon, egy zokogó publikánus, egy újjászületett zsidó keresztyén ezerszer több lehet nálad.
Azt mondja azoknak a keveseknek, akik szívből áttértek, az ő népe lettek, gyermekeiket karácsonyi hangulatban és husvéti örömben nevelik, de mégis ennek az emberi életnek nyomorúsága miatt a világi hatalom mellőzi vagy bünteti őket olyan összetartozandóságért, amelyből már rég kiszakadtak, azt mondja ezeknek: a ti keresztyénségetek szívem szerint való; a ti méltatlan szenvedéseitekből gyógyító és kiengesztelő erők fognak származni, késői nemzedékek világossága és jóvátétele fogtok lenni.
Azt mondja a keresztyén anyaszentegyháznak: jaj neked, ha megfeledkezel arról, hogy a keresztyénség nem intézmény, nem politikai hatalom, nem párt és nem e világ szerint való eszköz, hanem azoknak a társasága, akiket Isten öröktől fogva elhívott, Igéjével és Szentlelkével szakadatlanul táplált és világosít, fedd és gyógyít és egykor dicsőségbe átalvisz. A keresztyénség lelki intézmény, tehát mindenekfelett való feladata az, hogy higyjen és engedelmeskedjék, szeressen és szolgáljon. Több hitet kíván az egyháztól: hódítóbb legyen a bizonyságtétele; több szeretetet: hogy jó, irgalmas, megbocsátó és segítő legyen. Szentséget kíván, hogy az Isten dicsőségéért életét is odaáldozza, bátran küzdjön mindenkivel, aki ennek a szent és örökkévaló Istennek a felségjogát akarja kétségbevonni és halálosan komolyan vegye azt, hogy testünk a Szentlélek temploma.
Mindenkinek pedig üzeni ezt: nem erővel, nem hatalommal, hanem az én Lelkem által! Az élet végső kérdései nem oldhatók meg sem joggal, sem hatalommal, sem nyereséggel, hanem csak a Megváltó Halál, a Helyettes Szenvedés erejével. Maga Krisztus is, habár Isten és mindenható: mint juh viteték mészárszékre és mint a bárány az ő nyírője előtt néma, azonképpen nem nyitotta fel az ő száját. Megaláztatásával ítélete elvétetett. Nincs más uralkodás, csak egy, ha valaki részt vesz az Ő másokért való szenvedésének és áldozatának nagy közösségében, s minden ilyen szenvedés és megaláztatás a legnagyobb győzelem a világ felett, azóta, amióta nagypéntekből húsvét támadt, kereszthalálából dicsőséges élet.