Aki érett ésszel áttekinti a világháború óriás eseményáncolutát és megfigyeli az utána következő világátalakulás szinte beláthatatlan méreteit, úgy érzi, hogy a mai nap történelmi anyaga: 1848 március idusának eseménye jelentéktelen kis epizóddá zsugorodott össze s lassankint időszerűtlenné vált. Hol van a Habsburg-monarchia, a Metternich államművészeti stilusa, hol van a Szent Szövetség Európája, mit jelent mindezek romlásához képest a Pilvax kávéházból kirajzó ifjúsági tüntetés?
De az a márciusi vértelen forradalom nemcsak egy esemény a sok közül, hanem olyan esemény, amelynél nem a történeti tény, hanem a hozzáfűzött szimbolikus értelem a döntő.
Ez a nap: az örök magyar megifjodásnak a jelképe.
Mindennek, ami él, meg kell ifjodnia, mert az ifjúság győzelem a halál felett. A tavasz nagy, győzelmes megifjodás: minden mély lélekzetvétel egy parányi belehelt tavasz; megifjodás a hősi emlék és a felcsillanó remény; hétköznapok szürke során megifjodás az ünnep; robotban a mámor; gályán a zsoltár.
Ilyen megifjodásra van szüksége a magyar nemzetnek. Oh, nemcsak azért a roppant ezer évért, amely elment fölöttünk, mint a vaskerék a mező felett, hanem azért a holnapért, amely éppen most gördül a szívünkre. Meg kell ifjodnia, mert ez a mai nemzedék a vénülés hevítő kemencéjében jár: összeaszik a lélek, megszárad a test, töpörödik az egész világ. Fáradt és repedt, csüggedt és lomha, bús és bezárult lett a magyar lélek, akár idehaza, akár a szétszórtságban. Csöndesen mereng, lemondóan legyint, fásultan néz maga elé, önnön léte sem érdekli már, csak lepereg mint egy homokóra. A magyar lélek mint vén sas gubbaszt az idő lassan elmálló szirtfokán.
De a sasról van egy ősi, ősi rege. Mikor megvénül, elrejtőzködik s ott megifjul; tolla fényt kap, szárnya erőt, szívében új tüzek gyúlnak s nézd, már röpül a Nap felé.
Ilyen megújulásra van szüksége a magyar léleknek: Megújul a te ifjúságod, mint a sasé. Mi ez a megújulás? Alapigénk szerint először: a töredelmes bocsánat. Március 15, az örömnek, az ifjúságnak a napja legyen a nemzeti bűnbánatnak a napja. Oh, nézzétek meg e napon nemzeti bűneink fekélyeit! Nézzétek, a hetyke magyar milyen nyomorult legény. Le a porba azt a gőgös, üres fejet, amelyik annyit gyönyörködött magában, úgy lenézett másokat. Föléje nőttek, akiket megvetett, szökött cselédeinek kilincsére teszi kolduló kezét. Szórta a pénzt, az árvák, a szegények, Tiborcok pénzét: milyen koldus a dáridó után! Gőgösen fintorgatta arcát és Balkánt emlegetett: íme, szennyes a keze és szennyes a szája. Kényeztette magát: tudatlanságát jószívűségnek nevezte, felületességét kedvességnek, lelkiismeretlenségét nyiltságnak, megbízhatatlanságát bizakodásnak — nem szépítőszert, korbácsot neki!
És ezt nekünk kell látni. Nem mondhajta más: Nekünk kell elmondanunk. Zsákban és hamuban ostorral verve hátunkat vezekelni kell, hogy az isteni kegyelem azt mondja: Elég.
«Elég az én kegyelmem». «Áldjad én lelkem az Urat», … aki «megbocsátja minden bűnödet!»
Mi ez a megújulás? Másodszor: sebekre gyógyulás. Március tizenöt, a megújhodás napja, a magyar Jeremiadok napja. «Recrudescunt vulnera inelytae gentis Hungaricae»: minden ünnepünk egy nagy tetemrehívás, amelyen felbuzognak elfeketült sebeink. Oh, fáj a tőr, a kór, a végzet, sebeink az égre kiáltanak. Ebek nem nyalják, mint a Lázárét, samaritánusok nem járnak felénk, hogy bort és olajat öntenének bele, magunk gyógyítani nem tudjuk, csak éles cserepünk van viszketésük ellen, de nincs balzsamunk. Fájnak a megnemszületett gyermekek, a homokkal betakart, ruhátlan csecsemők, a sápadt, rongyos emberek, a zsákutcába jutott megtorpant ifjúság, a munkanélkül szűkölködők tehetetlensége, a búza, amely fürészporrá válik, a bor, amely elbujt árvizekként panaszol a pincék mélyen... Egy nagy seb a magyar élet... Úr Jézus csak te lehetsz egyetlen doktora! Igéd balzsamként záporoz, kezed egy érintése gyógyít, menj át e tört, torz magyar élet között, hogy a sánták járjanak, bénák dologhoz fogjanak, vakok lássanak, poklosok megtisztuljanak. «Meggyógyítja minden betegségedet!»
Mi ez a megifjodás? Harmadszor: halállal szemben élet. Mert az ifjúság titka ez: megtelni olyan erővel, amely felett nincs hatalma sem az időnek, sem a koporsónak. Megifjodom, ha megtelek húsvéti örömmel, Szent Lélekkel, kegyelemmel. Megifjodom, ha vannak új, boldog látásaim, szívem az Örökkévalóság szerelmétől megmámorosodik, a vérem egy új élet ritmusára hallelujáz. Megifjodás: a váltság. — «Megváltja életedet a koporsótól.»
Vén sas, magyar lélek, rejtőzz el a sziklák közé.
Micsoda sziklák közé?
Aki értem megnyilál
Rejts el, óh örök kőszál,
Az a víz s a drága vér,
Melyet ontál a bűnér,
Gyógyír legyen lelkemnek,
Bűntől, vádtól mentsen meg!
A Krisztus öt sebe az!
Ez a magyar lélek nagy megújulása. Csak erre következhetik a forró és hálás Tedeum: «Áldjad én lelkem az Urat és egész bensőm az ő szent nevét. Áldjad én lelkem az Urat és el ne felejtkezzél semmi jótéteményéről.»