Mi a reformáció emlékét egy eseményhez fűzzük és 1517. október 31-ének évfordulóját ünnepeljük. Ez nem azt jelenti, hogy a reformáció maga is egy esemény, s azelőtt, hogy Luther kiszögezte volna a 95 tételt, csupa sötétség és nyomorúság volt Krisztus egyházában, s aztán pedig csupa gyönyörűség és tökéletesség lett minden. A reformáció egy állandó folyamat, amely éppen azért, mert szakadatlan átmenetben nyilvánul, nem is szemlélhető másképpen, mint ha egy külső eseményhez fűzzük. Például a tavasz észrevétlenül, de bizonyosan megy át a nyárba; senki sem tudja megmondani, hogy ez a perc még tavasz, a következő perc már nyár; de éppen azért minden naptár megjelöl egy napot, amely elválasztja a tavaszt a nyártól. A gyermek észrevétlenül érik ifjúvá. Nem lehet megmondani, hogy még ebben a félórában gyermek volt, a következőben már ifjú, nem lehet azt mondani, hogy ettől a pillanattól kezdve lett férfiúvá. Ezért a jogrend megállapít egy napot, a 24. életév betöltését, amelyben a férfiúvá érés, mint befejezett tény, elismerést nyer. A tengerben a meleg áramokat nem lehet úgy kitapogatni, hogy a kezünkkel megállapíthatnánk, az még a Golf-áram, ez már nem. De azért kétségtelenül van Golf-áram, s amerre elmegy, ott mássá válik a világ, más a növényzet, más az emberi élet és más a mívelődés.
Így vagyunk október 31-ével is. Egy eseményhez fűz olyan folyamatot, amely a Krisztus anyaszentegyházában állandóan megvolt és mindig meg is kell, hogy legyen. Néha erősebben, néha gyöngédebben.
Mi az az állandó folyamat, amelyben október 31-én a reformáció lényegét megpillantjuk? Így felelek rá: a lélekben és igazságban való Istenimádás szüksége és szenvedélye.
Meg vagyok róla győződve, hogy Isten ezt a világot a lélek érdekében teremtette. Nem úgy történt, hogy teremtett egy nagy és bonyolult világot, s abba egyik alkotó részül beillesztette a lelket, hanem úgy, hogy az egész teremtett világ a maga tejútjával, elektronjaival, látható és láthatatlan alkotó részeivel mind arra való, hogy talapzata és hordozója legyen a szellemnek. Isten a lélek érdekében teremtette ezt a világot és a világ akkor fejlődik, akkor tölti be rendeltetését, ha minél több lelket termel, a lélektermelés és a lélek megválósulása minél zavartalanabb ebben a világban. Ez éppen olyan, mint ahogy a növény akkor fejlődik és akkor él, ha gyümölcsöt terem. Meg lehet alkotni a vallások lépcsőzetét abból a szempontból, hogy melyik a szellemibb vallás.
Ennek az az oka, hogy Isten maga is szellem. Magának a Teremtő Úrnak lénye döntött a felett, hogy a legmagasabbrendű élet, az Istenhez való hasonlóság csak szellemi lehet, csak a lélek formájában gondolható el. Miután szellem az Isten, ezért kell szellemben, azaz lélekben imádnunk. Ez egyszerűen lehetetlen volna, ha Isten maga nem ejtette volna módját annak, hogy mi Őt imádhassuk. Éppen azért, mert Ő lélek és olyan lélek, amilyen, éppen azért mert Ő Isten, az ember nem imádhatja Őt, csak akkor, ha Isten megismerteti magát az emberrel. Ez a kijelentésnek a gyökere. Isten az Ő igéjével mondja el, hogy Ő ki, mit akar ezzel a világgal, mit akar velem. Istenről igazán megtudom azt, amit Ő az Ő Ígéjében elmond, mert Isten az igazságnak az Istene és Ő nem jelenti ki úgy magát, hogy csalódást keltsen, félrevezessen, altasson. Mikor kijelenti magát: egy magasabbrendű valóságnak és az abszolút igazságnak tudóivá és ismerőivé tesz minket. Isten Ígéjében benne él az Ő teremtő, megváltó hatalma, ezért az íge nem más, mint Istennek gondolattá vált ereje. Az Isten Ígéjét tudniillik az jellemzi, hogy az teremtő hatalom. Amit Isten gondol, azt akarja is, amit akar, azt meg is teremti. Mikor elhangzik Ígéje: legyen világosság, ez nem szándék, ez nem óhajtás, hanem egyszerűen: teremtés. Mikor azt mondja: megbocsáttattak a te bűneid, ez nem elméleti megállapítás, hanem egy megváltó ténynek a megteremtése. Mikor veszteni visznek egy elítéltet, hiába kiáltoznám neki, hogy légy szabad, legfennebb azt hinnék, hogy elmém megzavarodott. De ha ugyanezt a király mondja neki, abban a pillanatban szabaddá lett, mert a királyi Íge nem konstatált, nem óhajtott, nem feltételezett, hanem teremtett egy állapotot.
Azért volt a reformációnak óriási kockázata az, hogy eldobott a világon mindent, s egyedül csak az Ígét tartotta meg. Azt mondotta, vagy elégséges az Isten Ígéje azért, mert Íge, vagy pedig semmiféle emberi erőlködés, szertartás és csodatevés nem ér semmit.
És az a csodálatos, hogy az Íge elég volt, sőt egyesegyedül csak az Íge elég. Ugyanis az Ígéről való igaz ismeret annyi, mint az Íge által támadt új élet. Ahhoz, hogy Istent megismerjük, mint megbocsátó Atyát, szükséges, hogy bűneinket megismerjük és Isten nekünk csakugyan megbocsásson. Ahhoz, hogy megismerjük a Krisztusban a főpapot, az szükséges, hogy valósággá váljék rajtunk és bennünk engesztelő áldozatának érvénye és hatása. Minden emberi ismeret úgy megy végbe, hogy a. tárgyat hozzá alakítom az ismerő tevékenységemhez, egyedül az Isten megismerése történik úgy, hogy magam hozzáminősülök ahhoz, akit meg akarok ismerni. Ezért mondja olyan tisztán és világosan a lekcióban olvasott Íge, hogy Istent és Jézus Krisztust ismerni valóban az örökélet.
Azonban még ezzel nem mondottunk el mindent. Nem mondottuk el azt, hogy Isten Ígéje hol található meg. Megtörténhetik, hogy azt valaki emberi bölcseségben, misztikus látásokban, elragadtatásokban keresi, mint ahogy annyian keresték: buddhisták, neoplatonisták, teozófusok, misztikusok. Istennek ez az Ígéje irodalommá vált, össze van gyűjtve egy másfél évezres életről való közvetlen beszámolásban, elbeszélésben, lírában, drámában, egyszóval egy könyvsorozatban. Amit Isten Ígéjéből nekünk üzen, az mind benne van ebben a királyi okmányban. Egy fejedelemnek nagyon sok terve, gondolata lehet népével, vagy az egyesekkel; de mindazt, amit akár az egészre, akár az egyesekre nézve szükségesnek lát lemondani, írásba teszi, kezükbe adja és ezek az okmányok tökéletesen elegendők arra, hogy a fejedelem akarata nyilvánvaló legyen belőle és arra, hogy a fejedelem adománya, amely lehet jog, lehet vagyon, lehet méltóság, valósággá váljék. Isten mindazt, ami az Ő ismeretére, az Ő helyes tiszteletére tartozik, nekünk a Szentírásban elmondotta. Ezenkívül nem üzent nekünk semmit, nincs is mit üzennie nekünk; ebben mindent elmondott, ez tökéletesen elég és tökéletesen világos. Mikor tehát Istent, mint lelket, lélekben és igazságban, azaz szellemként és valóságként, helyesen imádjuk: a Szentírás szerint kell imádnunk. Ott van az Isten tökéletes imádása, ahol a Szentírás alapján történik. Ez azt jelenti, addig terjed a reformáció, ameddig a Szentírás érvénye. Ahol az Íge él, előtte emberek meghajolnak, parancsának engedelmeskednek, ígéreteit elfogadják, ott mindenütt lélekben és igazságban való istenimádás folyik, ott mindenütt az igaz egyház él. Ahol a fennálló-gyakorlattal és szokásokkal szemben a Szentírás tanácsa szerint a helyes és tiszta módra mennek vissza és bátran igazodnak a kijelentéshez, bátran vállalják az Íge kockázatát, ott mindenütt reformáció van. Ahol a Szentírás nem élő hatalom, hiába állunk reformátori talajon, megszűnt a reformáció lényege: a lélekre és igazságra való szenvedélyes törekvés, a léleknek igazságban való bírása. Azért reformáció-emléknapon ne is azzal törődjünk sokat, hogy a protestantizmuson kívül mennyire nincs tekintélye a Szentírásnak, hanem azt valljuk meg, hogy a protestantizmuson belül is sok helyt csak papirostekintély a Szentírás, amit szájjal vallunk, de életünket kemény engedelmességgel nem törjük a parancsa alá.
A lélekben és igazságban való Istenimádásnak van egy harmadik vonása. Az, amit a Szentírás a többesszám használatával fejez ki: és akik Őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják. Isten kijelentését megismerni sohasem lehet magányosságban, egyedülvalóságban, hanem csak közösségben. A magányosság és az egyedülvalóság csak arra való, hogy új közösséget teremtsen és annak részesévé tegyen. Isten az Ő igazi ismeretét és tiszteletét az Íge által a gyülekezetnek jelentette ki és a gyülekezettől várja. Tehát éppen azt cselekszi, amit a «Heidelbergi Káté» így fejez ki: a világ teremtésétől kezdve annak végezetéig Szentlelke és Ígéje által az igazi hit egységében magának egy gyülekezetét választ ki, s ezt összetartja és pásztorolja, mígnem átviszi a dicsőségbe. Ezt a gyülekezetét nevezzük lelki Izraelnek, szent népnek, királyi papságnak, tulajdonná tett nemzetnek, amelyet Isten a sötétségből a világosságra, a földi bujdosás pusztaságából az örök dicsőség ígéretföldjére vezet. Vagy egy másik ősi tételt használva: ez a kiválasztott gyülekezet Krisztusnak, a Főnek dicsőséges teste. Oly módon részes benne tehát mindenki, amennyiben Krisztusban él. Minden istentisztelet előbbre viszi ebben a krisztusi életben. Ez az élet a második születésből származó, Isten újjáteremtő munkájából eredő krisztusi élet, amely odafenn tökéletességre jut. Ahhoz, hogy nőjjön, terjedjen, az szükséges, hogy a vele szemben álló régi élet, a bűnös emberi élet félreálljon, pusztuljon, meghaljon. Minden istentisztelet tehát akkor igaz, ha halál és élet van benne, ha ó emberünk haldoklása tovább vitetett benne, új emberünk megújulása mértékéig. E szerint az igazi istenimádás, a lélekben és igazságban való imádás egy nagy áldozat, amelyben testünket és lelkünket bemutatjuk egy láthatatlan oltáron és Istennek szenteljük. Istennek szenteljük azáltal, hogy ó emberünket megtagadjuk, új emberünket tápláljuk s ezáltal véghez visszük azt a tűz- és füstnélküli áldozatot, amely azonban mégis a legtitokzatosabb, legnagyobb áldozat: ó emberünk megáldozása, új emberünk felöltözése.
Az Isten lélek és akik Őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják. Szükség volt tehát a reformációra, mert nem lélekben és igazságban imádták Istent. Szükségünk van nekünk is reformációra, mert nemcsak hogy nem imádjuk lélekben és igazságban Istent, hanem egyáltalán sehogy sem imádjuk eléggé. Ezért az ül igazi reformáció-ünnepet, akiben felgyűl a szomjúság az élő és igaz Isten iránt, s Őt mint lelket, szellemet, lélekben és igazságban, szellemben és mégis valóságosan imádni akarja. Ezt csak úgy lehet, hogy ha az Ő Igéjéből megismerjük Őt, mint Atyát, Fiút, Szentlelket, Szentháromság egy örök Istent, hiszünk és engedelmeskedünk az Ő Ígéjének s élő tagjai leszünk az Ő kiválasztott gyülekezetének. Reformációt ünnepelni nem egyéb, mint tisztán, határozottan, sűrítetten és tökéletesen krisztusivá válni.