A hit hallásból van, erről mindenki meggyőződhetik, aki összehasonlítja a vak és siketnéma lelki életét. A vak született hívő, a siketnéma született kételkedő. Ennek az az oka, hogy a hit világa a láthatatlan valóság birodalma, s a vakra nézve minden valóság láthatatlan; viszont a siketnémának csak az valóság, amit lát és megtapint, a hit dolgai pedig sem nem láthatók, sem nem tapinthatók. Viszont a láthatatlan dolgok hallás útján közöltetnek velünk, s a vak az, aki egész világát hallás útján ismeri meg. Ezért a vak valósággal issza a vallásos tapasztalást, a siketnéma pedig nehezen és kivételesen jut hozzá, rendesen valami megdöbbentő esemény látása közben.
Ha ez így van, meg kell gondolnunk, hogy a rádió milyen hatalmas igehirdetési eszköz, hatása nagyobb, mint a könyvnyomtatásé, mert pillanatnyilag sokkal nagyobb gyülekezetet köt le, mint a leghíresebb könyv. Magyarországon Arany János Toldi-ját sem olvasták el annyian, mint ahány előfizetője van a rádiónak. Ha tehát igaz az, hogy a hit hallásból van, s csak azon fordulna meg a dolog, hogy az Íge hallhatóvá váljék: a rádiós gyülekezetekkel arany idő köszöntene a Krisztus egyházába. De ezt az arany időt nem látjuk sőt éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk. Úgy kell tehát lennie, hogy még sem elég csupán hallani az Ígét, valami egyéb is kell hozzá. Ha meggyujtok egy gyertyát, világosságát elzárhatom egy nagyon vékony acéllemezzel is, ha ezen a lemezen nem megy keresztül a fény. Ha megzendül valahol egy hang, az nem érkezik el a szomjas fülhöz, ha közbül olyan tárgy áll, amelyik maga nem rezdül meg a hangra, nem közvetíti a rezgést. Ilyen esetekben azt mondjuk, hogy elnyelte a fényt és a hangot az, aminek éppen közvetíteni kellett volna.
Így vagyunk az Ígével is. Megtörténhetik, hogy az ember elnyeli és megöli az Ígét, pedig éppen az a feladata, hogy tovább adja, s ezzel éltesse. Tovább csak az adja, aki meghallgatja és elmondja az Ígét, azaz, akinek életén átzendül az Íge, megrázza szívét s azután ajkán felcsendül. Éppen ez a fontos, hogy először a szívet rázza meg, s azután az ajkon csendüljön fel. Megfordítva nem volna jó, ha pedig a kettő közül valamelyik elmarad, megakad az egész közvetítés.
Azok az emberek, akik vigasztalásért jönnek hozzám és hitre akarnak szert tenni, rendesen valami kibeszélhetetlenül mély új bölcseséget, mondjuk filozófiát várnak, amit nem lehet megcáfolni és nem lehet el nem fogadni. Elcsodálkoznak mikor kiderül, hogy a hitnek ismeret-anyaga nagyon kevés, nagyon egyszerű és nagyon régóta ismerős ítéletekből áll. Ennyi az egésznek a foglalata: van egy élő Isten, aki Krisztusával engem is megváltott és Szentlelkével vigasztal és nevel. Mindaz, ami az Ígéből ismeret, közkeletű birtoka a mai embernek. Mi nem úgy állunk szembe az evangéliommal, mint a polinéziai, mikor a misszionárius ajkáról először hallja a megváltás ígéjét és elcsodálkozva kérdi, hogy tudsz te mindezekről sírás nélkül beszélni? Mi már megszoktuk, meg is untuk, el is felejtettük azt, hogy Krisztus meghalt érettünk. Az evangéliom tanítasa benne van a vérünkben, mint ahogyan az anyanyelvünk grammatikája, vagy szülőföldünk földrajza valósággal vérünkké válik. Az a baj, hogy ez az igazság nincsen benne a szívünkben. Egy magyar theológiai professzor falusi emberek között kérdőívekbe szedte, mit tudnak Kálvinról a magyar reformátusok. Bizony akadt olyan, aki ezt mondotta: nagy, kövér ember volt és magyarul prédikált. De egy se volt olyan, aki ne hallotta volna a nevét. Ilyen módszerrel egy német theológus megállapította, hogy az a név, amelyet legtöbb német ember ismer, a Krisztus neve, utána mindjárt a Lutheré következik. Olyan költők, akik testestül-lelkestül idegenkednek a keresztyénségtől, írásaikban annyi keresztyén fordulattal, evangéliomi idézettel élnek, mintha maguk is keresztyének volnának. Nem tudnak megszabadulni ettől, mint a tengerparton sétáló ember nem tud megmenekülni attól, hogy a só rá ne rakódjék szemüvegére és az ajakára.
Nem az ismeret hiányzik, a hit hiányzik. Az, hogy bízzam abban, akit az írás Istennek nevez, ettől az Istentől én is vegyem el a bűnbocsánatot és az örökéletet. Az a döntő, bár nagyon egyszerű mozdulat hiányzik, hogy kezem kinyújtsam és elfogadjam azt, amit Isten nyújt felém ingyen, a Krisztus érdeméért: az Ő kegyelmét.
Sőt azt hiszem ott a tévedés, hogy mi az ismeretből akarjuk leszűrni a hitet és nem a hitből az ismeretet. Ez olyan, mintha valaki borból akarna szőllőt csinálni, kenyérből lisztet és nem megfordítva. Hiába tanulod meg a Hiszekegyet, a Kis Kátét, a bibliai történeteket, sőt hiába tudsz annyit, mint egy theológus, ebből még nem született egy szemernyi hit sem. De ha egyszer az Íge hallására Isten ajándékából a Szentlélek lehelletére megfogamzik a hit a szívedben, azaz boldogan érzed és köszönöd Isten áldott jelenvalóságát, ha egyszer megizlelted az Ő vigasztalásának édességét, tanácsainak világosságát, s engeded, hogy Krisztus tanítson meg arra, kicsoda és milyen ez a mi gazdag és élő Istenünk: egyszerre érdekessé, fontossá válik minden ismeret és semmi sincs, ami jobban lekötné a figyelmedet, mint az, hogy mit mond Isten az Ő Ígéjében önmagáról. Most már nem azt mondod, amit a mindenkori hitetlenség állít: hiszem, ha látom, hanem azt vallod: látom, mert hiszem.
A hit hallásból van, meghallgatásából az Isten Ígéjének, még pedig olyan meghallgatásából, ahol az Íge a szívemen ment át, foglyul ejtette ezt a szívet. Az Íge mindaddig csak szó, amíg úgy nem tett a szívemmel, mint a királyleány a gyöngyszemmel: ezüst tűvel aranyfonalra nem fűzte. Átszúrt szív, aranyfonalra felfűzött szív, ez az Ige első lépése. Mindaddig, amíg ez meg nem történik, csak úgy adják tovább az Ígét a lelkek, mint a rádió gépje a hangot.
Még ez sem elég. Nem elég szívvel hinni az igazságra, szájjal is vallást kell tenni az idvességre.
Az ember hajlamos arra, hogy áhítatosan elgyönyörködjék az Íge szépségében és igazságában, s azután sóhajtson egyet, kapcsolja ki az áramot és menjen a maga útján tovább. Ha most abba a sok tízezer szobába, ahol a Kálvin-téri istentiszteletet hallgatják, belépne egy idegen vendég, mit csinálnátok? Igen sokan elzárnák a rádiót, mert szégyenlenék, hogy éppen istentiszteletet hallgatnak, mások elzárnák azért, hogy egy fontosabb dolgot míveljenek: egy kedves vendég iránti tiszteletüket mutassák meg. Kevés akadna, aki fel sem állna, hanem szótlanul helyet mutatna a vendégnek, énekeskönyvet és Bibliát tolna elébe, s belevonná abba a kis élő gyülekezetbe. De van-e olyan, aki vendégeket hív, sőt maga is bizonyságot tud tenni, mert egy láthatatlan égi központnak a parányi és alázatos megszólaltatója? Bizony az Íge mindaddig elnyeletett bennünk, amíg ajkunkon bizonyságtétellé nem válik.
Vallást tenni! Gondoljátok el, milyen nagy dolog volt ez akkor, mikor a Krisztus követése halállal járt, s a vallástétel egy volt a vértanúsággal. Gondoljátok el, mit jelentett ez a XVI. és XVII. században: egyéneknek, családoknak, országoknak élete és halála, sorsa dőlt el azzal, hogy ki melyik pártra állott. És az emberek ilyen nehéz körümények között is vállalták a sorsot. Ne gondold azt, hogy most is meg lehet úszni az életet hitvallás nélkül. Tegyük fel, hogy holnap hátrány, sőt életveszedelem származna abból, ha valaki megvallaná, hogy ő keresztyén, keresztyén-református. Nem kapnánk munkát, nem volna előléptetés, kitennének a hivatalokból. Mi volna a tennivaló? Megtagadni a hitünket, lapítani? Azt a látszatot kelteni, hogy mi nem vagyunk keresztyének és reformátusok? Egyetlenegy módon lehetne segíteni az állapotokon, csak úgy, ha minél többen, minél erősebben vallást tennének hitök igazsága mellett, csak így nyerné vissza hitünk a maga győzhetetlen erejét, ez szerezne olyan lebírhatatlan erkölcsi súlyt a keresztyénségnek, amely pártjára vonná az egész világot, ez nyújtana hitvallóinak olyan belső elégtételt és vigasztalást, erkölcsi önbecsérzetet és felülről való segítséget, amelyhez a világ semmiféle anyagi előmenetele nem fogható. És ezt én nem csak akkor tehetném meg, ha még sok más megteszi, akkor is meg kell tennem, ha senki más nem teszi meg. A bizonyságtétel olyan összeesküvés, amelyet egyedül hajtok végre. Krisztus maga mondja tanítványainak: valaki azért vallást tesz én rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt. Van tehát egy titokzatos viszonosság én köztem és Krisztus között a mi vallástételeink dolgában: ha én nem állom a próbát, elbukom a válság ideje alatt, cserben hagyom az Ő zászlóját, akár egy reverzálisadással, akár egy államférfiúi ténykedéssel: Ő is cserbenhagy azon a nagy próbán, nagy válságon, rettentően komoly ítéletben: miképpen állhatok meg Isten előtt és mit érek Ő előtte? Ennél a nagy számbavételnél csak az menthet meg, ha Krisztus beleszól az eljárásba, s helyettem odaállva könyörög érettem: Atyám az én sebeimért és a te nagy nevedért könyörülj ezen az én szerelmesemen.
Isten Ígéje akkor is igaz, ha én nem veszek tudomást róla, de akkor rámnézve ítéletté válik, amelyen nem lehet változtatni. Ha szívembe fogadom, akkor kegyelemmé és ígéretté, vigasztalássá, erővé és áldássá válik, de csak addig, amíg nemcsak meghallgatom, hanem bizonyságtételben tovább adom, mert az Íge csak addig éltet engem, amíg bizonyságtételemen keresztül valakit még megragad, emel és éltet; ha senkinek sem közvetítettem, meghaltam a bennem meghiúsult Ígével.
A hit hallásból van: hallgasd meg és mondd el, amit Isten üzen!
Lekció
5Móz 30,8-14