Felemelő érzés, megállani egy nagy folyamnak a forrásánál és gondolni arra a torkolatra, amelyben az óriási ezüstkígyó elvégződik s úgy issza a tengert, hogy belevész. Ilyen érzés fogja el az embert, ha a felolvasott részt hallgatja. A Krisztus földi anyaszentegyházának a forrásánál, az eredeténél állunk meg. Ott, ahol még csak 12 emberből áll. Gondoljunk erre az óriási életfolyamra, az Egyházra, amely a mi korunkban már majdnem 700 millió embert foglal magában, s még mindig csak a kezdet kezdetén jár.
Még érdekesebb, hogy az a kicsiny, kezdetleges, 12 emberből álló gyülekezet minden idők gyülekezeti élete számára örök mintát, örök példaképet ad. A reformáció sem volt más, mint az akkori egyházi életnek visszaigazítása az ősi, az eredeti gyülekezeti élethez. Tisztán, világosan lehet látni a felolvasott igéből az anyaszentegyház élettörvényét. A Heidelbergi Káté, a mi hitvallási iratunk, az 54. kérdésre adott feleletben éppen ennek az igének az alapján mondja meg, hogy mit kell nekünk hinnünk a közönséges keresztyén anyaszentegyházban. «Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől fogva annak végéig az egész emberi nemzetségből Szent Lelke és Ígéje által az igazi hit egységében magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt oltalmazza és megtartja; s hiszem, hogy én annak élő tagja vagyok és örökké az is maradok.» Ez a gyülekezet akkor is megvolt amikor még Krisztus nem testesült meg. Az Ótestámentomban is volt Krisztusnak anyaszentegyháza. Az első gyülekezet a paradicsomkertben formálódott. Mégis, amikor a testet öltött Íge földi szolgálatának kezdetén egybegyűjti a maga első kis gyülekezetét, megmutatja minden idők gyülekezetképződésének törvényét. Azért a mai alkalommal arról beszélünk, hogy az első gyülekezet minden keresztyén gyülekezetnek örök mintaképe.
Ezt mutatja először ennek a gyülekezetnek az eredete.
Megelőzően sokszor említi az evangéliom, hogy Jézus roppant mély benyomást tett kortársaira. Ez nem is lehetett másként. A világ egyik eldugott zugában egy kis palesztinai falu együgyű viszonyai között megjelenik az Isten Egyszülött Fia, aki hatalommal és bölcsességgel teljes. Emberi személyiségként jelenik meg, azaz mindenben olyan, mint a nép közül egy, ruházatában, külsejében, műveltségében, csupán egy dologban különbözik: Istenhez úgy viszonyul, mint Egyszülött Fiú. E viszony területén mindent néki adott át az Atya és «senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, és az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú és akinek a Fiú akarja meg- jelenteni». Tehát csak azt látták, hogy valami egészen új és egészen rendkívüli erő jelent meg Jézusban. Ezért mindenki élni akar ezzel az erővel. Fel akarta használni, önző, követelő, erőszakos módon, és az Üdvözítőnek sokszor az élete is veszélyben forgott, olyan erővel törtek reá a csodavárók és gyógyulást keresők. Jézust az fenyegette, hogy szétszedik, mielőtt megértették volna.
Ezért kellett neki egy olyan társaság, amely hozzásimul, neki engedelmeskedik és őt követi. A tömeg nem az Ő népe; Krisztust a tömeg nem érti meg akkor sem, ha élni kíván vele, mert könyörtelenül felemészti; akkor sem, ha eldobja magától, mert akkor meg keresztre veri. A tömegből ki kell válnia a gyülekezetnek, azaz annak a társaságnak, amely Krisztushoz alkalmazkodik. Krisztus áhítozott egy kis seregre, hogy legyen kiért élnie és legyen kiért meghalnia. Ezért elvonul az önző, erőszakos és tomboló világból és felméne a hegyre. Magasságot keresett, ahol egyedül van és oda hívta a kiválasztott lelkeket.
Meg kell néznünk ennek a kiválasztásnak a csodálatos voltát. Alapígénk azt mondja, hogy magához szólítá akiket akar vala és hozzá ménének. A kiválasztás szuverén ténye van itt kifejezve, amely nem függ attól, akit kiválaszt. Ez azt jelenti, hogy a kiválasztást nem lehet megérdemelni, nem lehet kipörölni és nem lehet kikényszeríteni. Minden erőszak, jog és érdem felett álló dolog, Isten eleve elrendelésén nyugszik. Könyörülök akin könyörülök, kegyelmezek akinek kegyelmezek. Nem azé, aki fut, sem nem azé, aki akarja, hanem a könyörülő Istené, mondja az Írás.
Ebből reánk nézve nagy tanulságok következnek. Először hitvallásunknak az a tétele, amit a közönséges keresztyén anyaszentegyházról hiszünk, hogy t. i. «Isten fia a világ kezdetétől fogva annak végéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és Ígéje által az igaz hit egységében magának egy kiválasztott gyülekezetét gyűjt egybe». Tehát az anyaszentegyház tagjai mindig egy kiválasztott kisebbség. Hiába tartoznék papiroson hozzá az egész világ, azért maga a gyülekezet mindig egy kisebbség. Olyan kisebbség, amelyet a Lélek gyűjtött össze és az Íge szervezett meg. Gyülekezet az a társaság, amely hajlik Isten lelkére és hallgatja az ö igéjét. Nincs ott gyülekezet, ahol az Ígét nem hirdetik. Ahol hirdetik az Ígét, 3-4 ember már gyülekezet, ahol nem hirdetik, százezer sem az. Istennek a lelke az ő tiszta Ígéjében jár. Mindenestől fogva benne lángol, belőle árad széjjel, úgy van benne, mint a kalász az elvetett magban, a meleg a napfényben. Az anyaszentegyház területét nem a szervezet, nem valamely püspöki széknek való engedelmesség, nem áldozat és nem szertartás szegi be, hanem az Ő tiszta Ígéjének hirdetése. Az anyaszentegyház határai ott szűnnek meg, ahol elhallgat az Íge.
Ez az Íge első hívása. Érzed-é, hogy szól hozzád, szomjúhozol-e az evangéliom vizére, tapasztaltad-e, hogy ez az Íge felelet egy csomó kérdésre és ez az Íge egy csomó új kérdés megposhadt és megzápult feleletek sivatagjában. Ki vagyok én? Miért élek? Van-e értelme a szenvedésnek? Győz-e az igazság? Ellenséges vagy barátságos-e velem szemben az Universum, s mi lesz velem, ha meghalok? Tudok-e szeretni, s lehet-e e földön boldognak lenni? Mind olyan kérdések, amelyekre az Íge felel. Vagy pedig éppen az Íge vet fel azért, hogy megfelelhessen reá. Válasszal van tele a mindenség, a levegőég, amelyeket felfoghat a csupa-kérdés ember. Úgy, ahogy a rádiókészülék az antenna révén felveszi a mindenségben úszó ezer értelmű és ezer bűbájú hanghullámokat.
Második fontos dolog, amit ez elbeszélésből látunk, hogy mi a gyülekezethez való hozzátartozás lényege. Mert nem elég ám hallani ezt az Ígét, tenni is kell. Sőt nem elég tenni sem: lenni is kell. Valami egészen különös dolognak kell rajtunk végbemenni, hogy a gyülekezet élő tagjai lehessünk, hogy csakugyan a Krisztus gyülekezetéhez tartozzunk. Ezt alapígénk így fejezi ki: «és választa tizenkettőt, hogy vele legyenek és hogy kiküldje őket prédikálni és hogy hatalmuk legyen a betegeket gyógyítani és az ördögöket kiűzni».
Ez azt jelenti, hogy a gyülekezeti élet célja a Krisztussal való együttlét és ez együttlétből származó szolgálat.
A gyülekezethez az tartozik, aki együtt tud lenni Krisztusasal, akinek van közössége és társasága az anyaszentegyház élő és dicsőséges fejével. Református egyházunk finom misztikával vallja ennek az együttlétnek minden szépségét, valóságát és dicsőségét. Krisztus élő Úr, személyiség, akivel én, szegény földi ember, titokzatos lelki kapcsolatot tarthatok fenn. Ennek a lelki kapcsolatnak megközelítő képe a barátság, mikor két lélek, térben és időben távol, szakadatlanul érdekli és alakítja egymást. Képe a menyasszony és vőlegény közti viszony, ahol egyik a másiknak célja, eszköze, sorsa és dicsősége; a tanítvány és a mester kapcsolata, melyben egyiknek a lénye átömlik a másikba és benne megújul: vagy az az együvé tartozás, ahogy a vezér minden igaz katonájával összefügg, mert a vezér seregéért, a sereg vezéréért él és hal. Természeti képe a szőllőtőke, amelyből táplálkoznak az ágak, s amelynek ereje a venyigék gerezdjeiben hozza meg a térmését. Lelkileg így tudok Krisztusból táplálkozni és Krisztus így tud az én életemben lelki szüretre csodálatos gyümölcsöket teremni. Természeti képe a beoltott olajfa, melynek a földből táplálkozó gyökérzete egy új ágban, életrügyben megnemesedve és átdicsőülve jelenik meg a világ előtt. Földi emberünk beoltatik a Krisztus rügyszemével, s új életben, az Ő életében virul ki. Misztikus képe a fej, amely minden tagnak szolgál, de minden tagnak parancsol, egységbe fogja az egész szervezetet, legfőbb eszköze és örök törvényadója annak. Így a Krisztussal való együttlét jelenti azt, hogy én Krisztusban élek, úgy élek, amint Ő kívánja, ahogy Ő ihleti. Jelenti azt, hogy Krisztus él bennem, cselekedetem, gondolkozásom, belső emberem nem a régi, nem is egészen az enyém, új, győzelmes és erőszakos gazdám van, Krisztus, aki beleterjeszkedik életembe és ö él énbennem. A Krisztussal való együttélésből következik tehát az, hogy én mindenekfelett ismerem és szeretem Őt, Ő mindenek felett ismer és szeret engem. Én tudom, hogy Ő meghalt érettem s ezzel megszerzett a maga számára boldog rabigában. Én tudom, hogy Ő eleget tett helyettem, azaz szentségét és érdemét a kiengesztelődött örök kegyelem nekem tulajdonítja, azaz olybá vesz Krisztusért, mintha olyan volnék, mint Krisztus, s ez az egyetlen út, hogy csakugyan kezdjek hasonlítani hozzá. Nekem tehát legfőbb szenvedélyem mindenekfelett Krisztust ismerni, hozzá hasonlítani, Őt követni és neki szolgálni.
Nincs ez együttélés nélkül igazi gyülekezeti élet. Ha a prédikátor nem él együtt Krisztussal, üres gramofon-beszéddé válik a hangja. Ha a vallástanítók nem élnek Krisztussal titokzatos közösségben: nem figyelnek fel a gyermeklelkek és nem esnek foglyul legfőbb barátjuknak és pásztoruknak, Krisztusnak. Ha a diakónusok és diakonisszák, a szeretetmunkát végző asszonyok és férfiak nem élnek együtt Krisztussal, a szegény fárasztó teher, a szegénygondozás robot vagy sikerekkel tüntető hivalkodás, ipar vagy érdemszerűség és nem boldog szolgálat. Ha a presbiterek nem élnek együtt Krisztussal, nem keresik és nem hallgatják meg, hogy milyen egyházat akar az egyház ura? mi a véleménye a menyasszonyáról: a földi egyházról, az örökkévaló vőlegénynek, Krisztusnak?: tanácstalanul fognak kapkodni és vergődni, földi álladalmat építenek és nem az Isten országát.
A Krisztussal való együttélés nélkül nincs szolgálat. Viszont a Krisztussal való együttélés nincs szolgálat nélkül. Nem lehet az, hogy aki együtt van Krisztussal, azt Krisztus el ne küldje bizonyságtételre és szolgálatra. De mennyire küldi, hogy nógatja őket: eredj és mondd el a világnak, mit találtál énbennem. Mennyire hajtja őket: nézzétek, mennyi a bánat, milyen sötét a tudatlanság, hogy jajgatnak a sebek, hogy éheznek és fáznak az én kicsinyeim, hogy gyötrődik a Sátán verése alatt ez a boldogtalan világ, ti tudtok rajta segíteni, egyedül csak ti. Csak úgy maradhattok velem, csak úgy maradhattok meg bennem, ha elmentek bizonyságot tenni és szolgálni: ha elmentek betegeket gyógyítani és ördögöket űzni. Csak akkor maradtok meg bennem, ha az én képemben széjjeljártok, s az én erőimet sokszorozzátok meg a földön, ha én annyiszor élek, ahány tanítványom van.
Milyen nagy kérdés tehát, hogy ennek az anyaszentegyháznak élő tagja vagyok-e én is. A Heidelbergi Káté ezt mondja... «s hiszem, hogy én annak (az egyháznak) élő tagja vagyok és örökké az is maradok».
Ez átvisz a harmadik kérdésre: milyen tagjai vannak a gyülekezetnek. Alapígénk ezt a felsorolást adja: «Simont akinek Péter nevet ada; és Jakabot a Zebedeus fiát és Jánost, a Jakab testvérét; és Boanerges nevet ada nékik, amely azt teszi: mennydörgés fiai; és Andrást és Fiiepet, Bertalant és Mátét, Tamást és Jakabot az Alfeus fiát, Taddeust és kananeai Simont, és Iskáriótes Júdást, aki el is árulta őt.» (Márk 3:16-19.)
Ebből látjuk, hogy volt ott mindenféle nemzetiségű ember: görög, zsidó, kananeus. Volt vámszedő és halász, zélóta és farizeus. Soknak arcélét ki sem vesszük, annyira elmosódott vagy jelentéktelen. A legfőbb közöttük Péter, a kőszikla s ez is meg fogja tagadni a nagy éjszakán. Tehát emberek, bűnös, esendő emberek, éppen olyanok, mint mink.
És ott volt közöttük Iskáriótes Júdás, aki Jézust elárulta. Hogyan kerülhetett Jézus legbensőbb környezetébe az, aki később pénzért elárulja Őt és hogyan árulhatta el Jézust egy olyan ember, aki évekig az oldala mellett élt? Tetézzük e nehézséget, ha a 13-ik tanítvány után érdeklődünk: ama tárzusi Saulus ugyancsak pusztította Krisztus anyaszentegyházát és ki akarta még a nevét is irtani Annak, akinek egyszer a lábaihoz roskadt s megadta magát neki édes kegyelemre.
Nincs más felelet erre, mint az: vannak élő tagok, akik meg is maradnak, és holt tagok, akik lehullanak a mélységbe.
Az élő tag lehet, hogy sokáig a kerítésen kívül bolyong, s mikorra, ki van szabva az órája, megérkezik; a holt tag ülhet a papi fejedelmek trónján, mégis egyszer szétszóródik, mint a polyva. Az élő tagra áll a nagyszerű ígéret: «akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta; és akiket elhívott, azokat meg is igazította; akiket pedig meg- igazított, azokat meg is dicsőítette.» (Róm. 8:29-30.)
Ki az élő tag? Ezt is csak Isten tudja, de hit által megjelenti a választottnak. Azért én hiszem, hogy élő tag vagyok és az is maradok, mert Istennek Szent Lelke biztosít erről.
Azért tehát nagy-nagy bizonyossággal örvendezek a Krisztusban, aki nekem mind életemben, mind halálomban légfőbb nyereségem és akinek testestől, lelkestől tulajdona vagyok. Míg e földön járok, sokat botlom, sokszor el is esem, de nem veszítem el azt a szövetséget, amit Isten öröktől fogva kötött azokkal, akiket elhívott. Van kegyelem, van bocsánat, van újrakezdés és van el nem fáradó segedelem. Éppen a gyülekezet az, amelyikkel együtt élve megtapasztalom, hogy milyen tisztító erő a bűnvallás és milyen valóság a bűnbocsánat. Éppen a gyülekezetben bírok egy csomó testvért; mindannyia segítőm és pásztorom, mindegyiknek keze és imádsága, jelenléte és segedelme felfelé emel. Nem azt mondom, hogy jónak csak az egyházban lehet lenni, s egyházon kívül gonosz minden lélek; hanem azt mondom, hogy az egyház egy lelki közösség, amelynek egészen páratlan áldása és dicsősége van. Egy ember megélhet egyedül is egy barlangban vagy egy kősziklán, de nem fogja tudni, mi a társ, mi a közösség, mi a testvér. Egy ember tehet jót ösztönből és hitetlenül, éppen úgy, mint ahogy megsimogathat egy gyermekarcot vagy megcsókolhatja egy öreg asszony kezét, de egészen más érzés, ha tudja, hogy az a gyermekarc az ő gyermeke és az az öreg asszony kéz az édesanyjának a keze. A gyülekezetben azért élünk, hogy egymásnak örüljünk s egymáson keresztül Isten jelenlétének örvendezzünk Azért a gyülekezeti élet minden törése, gyarlósága, bűnös volta mellett is képe és ígérete az örök üdvösségnek, ahol mind nyáján teljesen bírjuk és örömmel hordozzuk egymást mindnyájunkat teljesen és örömmel hordoz Krisztus és mi semmi egyebet nem teszünk, csak ezt a kettőt érezzük és ennek örvendezünk. A Fő örvend a tagoknak, a tagok a Főnek és a Főben egymásnak.
Lekció
Róm 8,29-39