A textus olyan világos, áttetsző és mély, mint egy havasi tó. A próféta feddi Izraelt, mert egy nagy próbatételben nem volt bátorsága Isten mellé állani. Assyria megtámadta és halállal fenyegette, s Izrael a helyett, hogy vállalta volna az Istenbe vetett bizalom kockázatát, Egyiptomhoz fordult segítségért. Ahhoz az Egyiptomhoz, akit Isten megátkozott. Bizonyára azt gondolta a balgatag Izrael: az ördög is jó szövetséges, csak segítsen rajtam. Nem tudta, hogy ennek a segítségnek rettentő ára van: az ellenségtől talán meg menekül, de megöli a barát. Le is írja ezt a szörnyű romlást: a kihívó hetykeséget, amint paripára kapva vágtatott előre; az üldözést, amely utána eredt; a vad és fejvesztett zűrzavart, amely e vállalkozás nyomában támadt, végül a rettentő véget; midőn olyanná lett Izrael, mint egy letarolt erdő, felette egyetlen megmaradt szálfa mutatja és siratja a múltat; mint egy legázolt hadsereg, ahol a holtakkal rakott óriási mező felett idegen győzők zászlaját lengeti a szél. Feljajdul a prófécia: ha megtértetek volna Istenhez, megmaradtatok volna és megcsillan a kijelentés gyöngyszeme: csöndességben és reménységben van a mi erősségünk.
Néhány igazságot bontok ki e tételből, mindenik éppen nekünk szól és éppen a mai napokra szól.
Az első így hangzik: A csöndesség erő. Már a legegyszerűbb lélektani tapasztalás is meggyőz erről. Két ember közül kell választanom: az egyik lármáz, handabandáz, a másik hallgat. Én a hallgató emberre bízom magam. A hallgatás azt jelenti, hogy ez az ember tudja koncentrálni magát, egész figyelmét öntudatosan reáfordítja a szükséges kérdésre. A figyelő ember csönd-ruhában jár; a lármázó ember figyelme szét van szórva, öntudata kapkodó, megbízhatatlan, a benyomások játéka.
A csönd erő, mert önfegyelmet tételez fel. Nem az ábrándozás vagy az álmodozás csendjéről beszélek, mert ebben nincs erő, hanem azokról a komoly és döntő pillanatokról, midőn elszántuk magunkat és uralkodunk magunkon. Ki ne emlékeznék, hogy ütközetek előtt milyen nagy csendesség ül a csatamezőn? Halálos csend van a szobában, ahol egy ítéleten, kérdésen vagy válaszon életünk sorsa dől el.
A csönd erő, mert mindig azt jelenti, hogy kiértünk a világ zajgó zűrzavarából és egy magaslatra érkeztünk. Csönd van az élet nagy magasságain, ahol túljutottunk e világ kísértésein, lármáján, csábításain és zűrzavarán, csönd van a halál előtt, a beteljesedés pillanatában, a nagy veszteségek és nagy nyereségek piacán, önnön lelkünk fensége előtt.
De igazi csend Isten előtt van. Csöndesség akkor tölti meg a lelkeket, midőn elszakadva a világtól, Isten színe elé állunk. Amikor a legnagyobb dologra összpontosítjuk figyelmünket: arra, hogy ő van. Midőn az Ő színe előtt hallgatunk, mert méltatlan hozzá a mi veréblármánk és szégyenletes csivogásunk. Midőn magunk elhallgatunk, hogy beszéljen Ő s maga a csend millió igével, millió igének értelemfeletti és mámorító igazságával tölti meg a lelkünk. Mikor olyan magasra érünk, mint a kezére szállt galamb s alattunk mélyen pislákol és hallgat az ezerzajú világ, ez a bomlott malom, tört ablakában libegő mécsvilággal.
Nos, nincs-e mindenek fölött erre a csendre szükségünk? Nekünk tulajdonképpen az a bajunk, hogy a lelkünk tele van vaklármával, lihegő loholással, keserű panaszokkal, könnyelmű lámentációval, káromkodással, baljóslatokkal és nyugtalanító titkolózással. E világgal szemben ettől a világtól várunk orvosságot: Assyria ellen Egyiptomhoz fordulunk. Egyszer vakon építünk, azután vakon leépítünk, most betesszük a pénzünket, majd kivesszük; ma ezt a valútát vásároljuk, holnap azt; úgy cselekszünk mint Izrael: lóra ülünk, futunk, ezért örökre futnunk kell; üldözzük a szerencsét, s a végzet üldözöttjeivé válunk; ezer fut egynek riasztására, ötnek riasztására mind elfutnak: nyugtalan, vad pánik fut át a világon. Mindaz, ami most két hónap óta történik, egy megriasztott és összegabalyodott nyáj eszeveszett kavargása.
Csöndességben van a ti erőtök, szólal meg a halk szelíd szó, az Úr szava. Csönd kell, hogy meglássuk és megragadjuk öt. Csönd, hogy meghalljuk titkos, édes ígéreteit. Csönd, hogy előtte bűnt valljunk és földig hajoljunk. Csönd, hogy hitünk borostyánszálaival reá fonódjunk, szerelmünk reászitáljon az Ő örök magasságaira, mint a hóesés a Montblanc tetejére. Csönd kell ahhoz, hogy megérezzük: kenyérnél, ruhánál, aranynál, földnél, életnél és halálnál nagyobb Ő, az Úr, és Ő egészen a mienk.
A csöndben erő van, mert hit van benne. Keressétek ezt a csöndet, itt a templomban, az imádságban, összefogózó kezek áhítatában, mindenekfelett a Golgota keresztje előtt, ahol az örök Csend hódol az Egyetlen Áldozatnak...
Csak pillanatnyi elragadtatásokban nyújtana nekünk nyugodalmat a csönd, ha nem volna egy másik nagy segedelem, amely ezt állandóvá teszi. Ez a másik nagy segedelem a reménység.
A reménység szakadatlan átérzése annak a ténynek, hogy Isten holnap is az lesz, aki ma. Tehát a hitből származik, mert azt ma és itt kell hinnem, hogy Isten Atyám s csak ennek alapján várhatom, hogy holnap is és örökké az lesz. Minden reménység Istennek az ígéretén nyugszik, amelyet hitemmel elfogadok s ahhoz szabom magam, úgy élek, azt várom, hogy ez az ígéret beteljesedjék. Magában a világban, vagy önmagában semmi okom sincs arra, hogy ez az ígéret beteljesedjék, sőt ez az ígéret észszerűtlen, egyenest bolondság; mégis reménylem, mert Az ígérte ezt nekem, akit hitemmel Istennek ismertem. Ezért a reménység sohasem a józan előrelátás, a bölcs számítás dolga, hanem a hit vakmerő és dacos kockázata. Éppen azért, mivel Istenen alapszik és a hitből ered, soha meg nem szégyenülhet; mert a reménység igazi tárgya nem ez vagy az a dolog, jó termés, főnyeremény, kitüntetés, hanem Isten dicsőséges akarata és dicsőséges lénye.
A gyerek is ismeri anyját, tudja, hogy más nem lesz, ezért várja haza, ha távol van, fut elébe örömrepesve, ha lépteit közeledni hallja, ezért alszik el a karjaiban édes nyugalommal, mert tudja, hogy amíg alszik, el nem dobja, meg nem öli, sőt védi élete árán is. Nem hiszi el, ha valaki arról akarja meggyőzni, hogy anyja gonosz mostoha csupán, aki kegyetlenül nézi vergődését, s ha sír is azért, hogy anyja rég nem simogatta meg, mégsem tételezi fel, hogy édesanyja elfelejtkezett róla, és számolja a napokat, amikor újra találkoznak. Atyja haragvó orcája előtt néha szégyenben égve áll a fiú s főlehajtva tűri az ostort, de tudja, hogy atyja irgalmas szívű, nem büntet felettébb és szívéből kicsordul a szánó szeretet. Hiába próbálnák ellene lázi tani: ő megmarad fiúi alázatosságában és engedelmességében. Két egymástól elszakadt hitestárs sokáig nem látja egymást, nem is hallanak egymásról, egyik a föld innenső, másik a túlsó sarkában él, mégis megőrzik tisztaságukat, bíznak egymásban és készülnek a boldog találkozóra.
Amit itt korlátolt és homályos képpel fejeztem ki, az talál az Istenbe vetett reménységre is. Lehet, hogy egy darabig elhagyott, próbára tesz, ostora suhog: de Ő az irgalom Atyja, a szabadítás Ura, a féltőn szerető Isten. Úgy tesz, mintha össze akarna törni, pedig csak újjáteremt és nagyobb dicsőségre készít. A reménység igazi tartalma az, hogy Isten Isten ma, holnap és mindörökké. Ezért mindig a reménységé az utolsó szó. Ha egy világ szól ellene: a reménység nevet, mert Isten nagyobb mint a világ. Ellenmondhatnak a tények: de Isten teremti a tényeket és Isten sohasem mond ellen önmagának. A reménységet nem lehet megcáfolni, mert a cáfolat ebből a világból való, a reménység pedig Istentől való; minden új ostrommal szemben magasabb régiókhoz fellebbez s mint a felriasztott madár egyre magasabb csúcsra száll. Ha pedig az utolsó pont elmállik alatta, frissen röppen örökkévaló magasságok felé.
Ez a reménység erő, mert hit van benne.
A hit pedig azért erő, mert Isten van benne. A hit nemcsak megismeri Istent, hanem engedelmeskedik is neki, azaz áment mond örök és szent akaratára s boldogan ahhoz szabja magát. A hit azért erő, mert Krisztus van benne.
Reménységben van a ti erősségetek. Mit reméljünk? Reméljünk jobb termést, hosszú lejáratú kölcsönt, aranyparitást, revíziót, reméljünk jó egészséget, az ipar és a kereskedelem felvirágzását, a kalász csodáit; de reméljük mindenek felett azt, hogy Isten nekünk a Krisztusban Atyánk marad. Reméljük, hogy ezt a mi földi életünket megváltja és megszenteli, megszabadít a rothadandóság rabságából az Isten fiainak dicsőséges szabadságára.
Csöndességben és reménységben van a ti erősségetek.
Lekció
Róm 9,14-23