Teméntelen kérőlevelet kapok, s ezek közül igen sok a felolvasott igét idézi bevezetésül. Úgy tüntetik fel, mintha maga Isten biztatta volna őket arra, hogy kérjenek, s Ő maga vállalt volna kezességet arra, hogy a kérés teljesedni fog. Ebből azt látom, hogy ezt az ígét ismerik a legtöbben, de ezt az ígét értik félre a legtöbben is. Úgy gondolják, hogy Isten ezzel a biztatással fehér lapot adott a kezünkbe, amelyre csak rá kell írni a kívánságot, s akkor az egész biztosan teljesedni fog. Nem veszik észre, hogy maga az Íge is mást mond. Nem azt mondja az Íge, hogy kérjetek valamit és az a valami megadatik néktek; keressetek valamit és azt a valamit megtaláljátok; zörgessetek egy ajtón és az az ajtó meg fog nyittatni néktek. Hanem azt mondja: kérjetek és megadatik, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik; lehet, hogy nem az adatik meg, amit kértek, nem azt találjátok meg, amit kerestek, hanem valami egészen mást. Az evangéliomi vigasztalást pedig éppen annak a hirdetésében érzik, hogy Isten nem mindég azt adja, amit kérünk, de csak azért, mert sokkal nagyobb ajándékokat ad. Ezzel azt hirdeti nekünk az evangéliom, hogy Isten jó, Isten szeret.
Isten mindenható, tehát kedve telik az ajándékozásban, akar is adni, tud is adni, csak el ne fáradjatok a kérésben és el ne fáradjatok az elfogadásban.
Tanuljunk meg kérni. Mi a kérés művészete?
I.
Ha számba szedjük a kérés művészetének szabályait, az első az, hogy kérjünk. Azt hiszem, hogy az életnek egyik legnagyobb szegénysége, ezzel együtt legnagyobb könnyelműsége, szinte azt mondhatnám, hogy bűnös tékozlása az, hogy mi nem kérünk. Visszaélünk azzal, hogy Isten kérés nélkül is ad. Hiszen adta ezt az életet, ebben az életben annyi jót, nemcsak nekünk, hanem ezer másnak. Amint az evangéliom is megjegyzi, hogy ő felhozza napját jókra és rosszakra, esőt ad igazak és hamisak földjére. De kérdem: nem más-e, amikor ugyanazt a dolgot egy jóságos és ajándékozó kézből fogadom el, mint kérésemre adott választ, vagy pedig véletlenül, mintegy az útszélen találom azt. Ha valaki kenyeret talál a küszöbén, nem más-e, ha tudja, hogy mérhetetlen távolságból édesanyja hozta neki és tette a küszöbére; vagy az ellenségének olvadt meg a szíve s jött el hozzá, hogy titkon visszaadjon egy darabot abból a jóból, amit az éhező tett vele; nem egészen más-e ez, mintha például egy kóbor eb ejtette volna oda a kenyeret, vagy egy játszó gyermek felejtette volna a küszöbön. Ha az ablakom előtt egy rózsatő nyílik, nem másképp nézem-e, ha tudom, hogy a párom ültette nekem, mintha annyit tudok csak, hogy valaki rózsát nevelt, mert el szokta adni a virágait. Az előbbi esetben viszony támad közöttem és az ajándékozó között és ennek a viszonynak sok olyan kibeszélhetetlen szépsége, öröme, változata és gazdagsága van, amit sohasem érez az olyan ember, aki ugyanazokat a dolgokat például az útszélen véletlenül találja meg. Ha azokat az ajándékokat, amelyeket Isten naponként megád, az életet, az egészséget, a napsugárt, a gondolatot Istentől kérem és Isten kezéből veszem el, egyszerre atyai hajlékba kerültem, fiú, Isten gyermeke vagyok, s közöttem és Isten között megindult egy mérhetetlenül gazdag és változatos életviszony. Azért, ha gazdag akarsz lenni, kérj, kérj; főképpen azokat a dolgokat kérd Istentől, amelyeket Ő kérés nélkül is meg szokott adni.
A második szabály az, hogy az imádkozó ember csak olyat kér Istentől, amit kérhet tőle. Elképzelhetetlen, hogy valaki olyasmit kérjen Istentől, amire Isten joggal ezt mondhatná: «Nem sül ki a szemed, hogy tőlem ilyesmit kérsz?». Nem kérhetem tehát Istent arra, hogy öljek, paráználkodjam, lopjak, gyűlöljek, szent nevét káromoljam, ünnepeit megrontsam. Ez pedig nem egyéb, mint a kívánságok lassú, de biztos megtisztítása. Ezáltal ránevelődöm, hogy olyan dolgokat kívánjak, amelyeket buzgón kérhetek Istentől. Gondoljátok el, milyen nagyszerű eredmény volna belső emberünk megnevelésében, ha mi csak olyan dolgokat kívánnánk, amelyeket Istentől gyermeki, tiszta arccal kérhetünk is.
A harmadik szabály még fontosabb, még nagyobb. Ha tisztulnak a kívánságaim, kezdem megkívánni a magasabbrendű dolgokat és egyre magasabbrendű dolgokat kezdek kívánni. Képzeljétek el, hogy egy koldusgyerek bekerül egy fejedelmi házba. Mi az, amit ott kér? Először egy darab kenyér, meleg ruha, s egy szöglet, ahol tisztán és békésen alhatik. De amily mértékben megotthonosodik e házban, kezd kívánni magasabbrendű dolgokat. Mondjuk: azt, hogy értse, mi van a könyvekben. Miféle örömet okoznak a festmények és a szobrok. Megszomjazik a zenére, vagy egy szóba foglalva össze mindent, műveltségre fog vágyni. Azután belső fejlődése útján elérkezik oda, hogy annál is nagyobb dolgokat kíván. Kívánja azt, hogy a királyi gazda szeresse, vele megelégedjék, örömét találja benne. Összefoglalom ezt abban, hogy szívet fog kívánni. Vajjon nem ilyen koldusgyerekek vagyunk mi egy felséges fejedelmi házban? Először kenyeret, fedelet, takarót kívánunk. Mit együnk, mit igyunk, mivel ruházkodjunk? Azután jó sokára jutunk el oda, hogy ennél sokkal nagyobb dolog is van. Kívánunk világosságot, békességet, műveltséget, pedig még ennél is vannak nagyobb dolgok. Kevesen jutnak el, hogy a legmagasabbrendű dolgokat kívánják: Istennek a Lelkét, a jótetszését, vagy ahogy az evangéliom mondja, Isten országát és az Ő igazságát.
Negyedik szabály annak a felismerése, hogy a legnagyobb ajándékot nem is adhatná nekünk Isten, még ha akarnánk sem, mert nem tudnánk elfogadni. Roppant nagy ajándék valakinek odaajándékozni Arany János gondolatainak a világát. De ha valaki nem tud olvasni, vagy az értelme olyan fejletlen, hogy a költőt nem tudja megérteni, nem tudom őt megajándékozni ezzel a roppant nagy kinccsel. Isten is így áll velünk szemben: nem tudja nekünk adni legfelségesebb ajándékait, mert mi nem tudjuk elfogadni. Nem adhatja nekem irgalmát, amíg nem sirattam szívből bűneimet. Nem adhatja igéje drága vigasztalását, amíg nem éhezem és szomjúhozom az Ő beszédét. Nem adhatja nekem Lelkét, amíg nem vagyok lelki szegény, s nem adhatja nekem Krisztust, amíg nem érzem, mi az egy szükséges dolog. Isten tehát mérhetetlenül sokat, kibeszélhetetlenül sokat akar adni nekünk, de nem adhat, mert mi nem tudjuk kérni és nem tudjuk kérni azért, mert nem tudjuk elfogadni.
A kérés művészete: az elfogadás művészete.
II.
Az elfogadás művészete. Isten nyújtja felém a kenyeret és én követ veszek el; nyújtja felém a halat és én kígyót veszek el, mert a kezemben a kenyér kővé, a hal kígyóvá változik. Nem tudom Isten ajándékait elfogadni.
Meg kell tanulnom az elfogadás művészetét. Ennek első szabálya az, hogy tudjak ajándékot megköszönni. Ha kezdem ezt a mesterséget megtanulni és számba veszem, hogy mi mindent kell nekem Istennek megköszönnöm, akkor látom be, hogy eddig is sokkal többet adott, mint amit én egyáltalán kérni tudtam volna, s amivel már megajándékozott, ezerszer több, mint amit az én felcsigázott képzeletem nyugtalan vágyaim sugalmazására elgondolt. Hadd soroljak fel egypár ilyen nagy dolgot. Tudtál volna te tőle életet kérni, ha nem ingyen adja? Tudtál volna te tőle világosságot, színeket, csillagokat, anyaföldet kérni, ha mindezt nem Ő adja ingyen? Ugyan nem kérted, s minden reggel megkapsz egy hihetetlen nagy ajándékot; a mai napot. Minden reggel ajándékba kapod mindazokat, akiket szeretsz. A családodat, a barátaidat, a nemzetedet. Micsoda nagy ajándék, hogy a te lelked ép, tudsz gondolkozni, akarni, érezni! Micsoda nagy ajándék, hogy halhatatlan lelked van, s mindezt hogy betetőzi a legeslegnagyobb ajándék: a váltság ténye, Krisztus kereszthalála, Isten eleveelrendelése. Megköszönted-e ezt neki mind? Ha összemérted, hogy mindehhez képest mi az a darab kenyér, az a ruha, az a még hiányzó ezer hold, amit olyan sürgősen kérsz Istentől, be kell látnod, hogy Ő egy világot adott neked, s te még kérni akarsz hozzá egy pár színes paszulyszemet.
Minél hálásabb vagyok, annál inkább megtartom az elfogadás művészetének második szabályát: azt, hogy legyek az elfogadásban is telhetetlen. Lám, az alapíge ilyen fokozatot árul el e kifejezésekben: kérj, keress, zörgess. Nemcsak a kérésben, hanem az elfogadásban is van ilyen fokozat. Egyre feljebb való dolgokat fogadjak el. Ne legyek kielégítve, amíg nem nyertem el a legnagyobb jót, amit Isten egyáltalában adhat nekem. A LXXIII. zsoltár így énekel: «Kicsodám van az egekben? Náladnál egyébben nem gyönyörködöm e földön! Ha elfogyatkozik is testem és szívem: szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, oh Isten, mindörökké!» A legnagyobb jó, amit Isten adhat, az nem egyéb, mint önmaga.
A kézszorításhoz, a csókhoz két ember kell. Egy árva jobbkéz hiába eped, kézszorítás az ő erőfeszítéséből létre nem jön. Egy ember ajka hiába eped, ha nincs anya, élettárs, gyermek ajka, csók nem jöhet létre. Mindkettőhöz az kell, hogy az egyik adja önmagát és ugyanakkor vegye a másikat. Istennek nincs ennél kisebb célja mivelünk. Ő önmagát ígéri és kínálja mindnyájunknak: békességét, örömét, erejét, öröklétét, de csak annak adhatja mindezt, aki a saját szívét felajánlja neki. Ezt mondja a teremtett mindenség, ezt mondja az íge, a Szent Lélek, ez magának Istennek a szava: kérjetek engem, hogy adjam magamat, mert én a ti szíveteket kérem.
Kérjetek és megadatik nektek!