A test lámpása a szem

Régi magyar példaszó: a szem a lélek tükre. Ha egy arcképből bármekkora darabot rontok el, de a szem és környéke épen marad, az a kép még mindig beszél. Viszont megmaradhat az egész kép épen, ha a szem helyén két fekete folt ásít, halotti torzkép benyomása kel bennünk. Megértjük a híres német festőt, Lenbachot, aki mikor embert, személyiséget, jellemet akart ábrázolni, modelljének tulajdonképpen csak a szemét festette le. Minden más annak a szemnek volt kísérője, mint a dallamnak a hangszerelés. A görög szobrok szemléleténél az ébreszt valami fájdalmas elégületlenséget, hogy nincs szemük. A Luther szeméről évek múlva is hátborzongva beszélt a pápai nuncius, aki belepillantott ennek a tüzes zsarátnoknak döbbenetes fényébe. És ki ne érezte volna azt, hogy ha egy csüggedt társaságba, borongós hangulatba belép egy ragyogószemű gyermek, vagy egy tündöklőnézésű ifjú, egyszerre olyan érzésünk támad, mintha felgyújtották volna a villanylámpást. Nem tudom, más úgy van-e vele, régi barátaim és elhalt kedveseim alakjából én mindenekfelett szemükre emlékezem vissza, s mikor már rég elfelejtettem járásukat, hangjukat, arcuk vonásait, a nézésük még mindig világít az emlékezetemben, mint egy sírra tett mécses.
Ezeket a titkokat fogja össze alapígénk és felejthetetlen tanítást ad nekünk erről a tételről: a test lámpása a szem. Azt akarja vele mondani, hogy szem nélkül egész testünk, sőt maga a testi világ is sötétté válik előttünk. Vannak tengermélyi halak, amelyeknek csakugyan lámpása a szem, hosszú póznán előre tartott villamosgömb, amelynek fénye szabadon oltható és gyújtható. A szem az igazi világlámpás, nélküle örök sötétség fog körül. De a szem csak képmás, jegyzi a bennünk való világosságot, a lelket, amelyik a szemet is eszközül használja. Ez a bennünk való világosság dönti el, hogy milyennek látjuk magunkat, az egész világot. A test lámpása a szem, mondja alapígénk, de hozzáfűz egy ki nem mondott gondolatot, e lámpás világossága a lélek. Így jutunk két nagy tanításhoz.
I.
Az első tanítás az, hogy a dolgok olyanok, amilyeneknek mi látjuk. Majdnem három emberöltőn keresztül magyarázta nekünk a bölcsészet, hogy a dolgokat nem tudjuk úgy felfogni, ahogy vannak, hanem csak úgy, ahogy látszanak. A valóság önmagában örökre el van rejtve előlünk, mi csak azt a képet ismerhetjük meg, amelyet testi, lelki szerkezetünk folytán erről a valóságról alkotunk. Ezt az ismeretelméleti kérdést egy csomó gyakorlati bizonysággal támogatták. Elmondották, hogy a néger ember Krisztust feketének, a kínai sárgabőrűnek látja és rajzolja. Mindenik népfaj a maga típusát tartja a legszebbnek, s egy zulukaffer vagy egy grönlandi halász alighanem közömbösen vagy idegenkedve állana meg a Milói Vénus előtt. Főképpen akkor jelentkezik ez az alapigazság, amikor a világnak, az életnek, az egész mindenségnek értékét, hangulatát kell megállapítani. Ugyanazt a világot egyik ember egy ördögi leleménnyel berendezett siralomháznak nézi, ahonnét végül is veszteni visznek. Másik ember egy csodálatos paradicsomkertnek, ahol kibeszélhetetlen öröm és dicsőség tanyázik. Ugyanazt a csillagos estét nézve, egyik költő arról énekel, hogy minden álma egy fényes királyság, amelynek kedvese a koronája, a másik pedig úgy érzi, hogy az augusztusi éjszaka egy roppant ravatal, a csillagsereg és a holdfény szegényes halotti pompa.
Én azt hiszem, hogy ennek a felfogásnak a filozófia nagy hasznát veheti, de a keresztyén embert nem viszi előbbre. Úgy vagyunk vele, ahogy maga Schopenhauer mondja, aki egyszer Goethének lelkesedve magyarázta, hogy a világ olyan, amilyennek látom, sőt a világ azért van, mert látom, s a végén így kiáltott fel Goethének: a nap se volna, ha én nem látnám, mire Goethe ránézett nagy világos kék szemével, s azt mondotta: fiatalember, ön nem léteznék, ha a nap nem nézné. Nem úgy van tehát, hogy a világ olyan, amilyennek mi látjuk, azért, mert mi alkotjuk a világot. Talán a hangulati színezésben meglátszik az egyéni különbség, mint ahogy a májbajos ember minden fehér színt sárgának lát a szemébe felszívódott epe miatt; de a májbajos ember sem látja a csillagot gyöngyvirágnak, vagy a pillangót oroszlánnak. Ott van a nagy különbség az emberek között, hogy egyik többet lát, a másik kevesebbet lát. A gyermek, aki nem látott még halált, s nem tudja még, mi az élet, a halott emberről azt hiszi, hogy alszik. És a hitetlen ember, aki nem látta az Élet Fejedelmét, elaludt kedveséről azt hiszi, hogy halott. A világ ugyanaz minden emberre nézve, csak az egyik kevesebbet, a másik többet lát meg belőle. Vagy még pontosabban fejezve ki, egyik meglátja benne a lényeget, a másik nem. Két vendég közül melyik lát tisztábban? Az-e aki a háznak minden zugát, leltári tárgyainak minden darabját tökéletesen ismeri, mikroszkópiumnyi részletekig és a vegyi szerkezetek csodálatos bonyolultságáig, de fogalma sincs arról, hogy e házban ki a gazda; vagy pedig a másik ismeri-e jobban, aki az egész palotából csak egy kis sötét szögeletet tarthat a maga világának, de ott naponként találkozik a ház urával és gazdájával, s tudja róla, hogy ez az úr milyen hatalmas, milyen jó, őt mennyire szereti és milyen kibeszélhetetlen az ő dicsősége. Minden szenvedés, minden panasz, minden tört élet és megátkozott sors onnan származik, hogy nem láttunk világunkból nagy, örökkévaló igazságokat, tényeket, nem ismertük meg magunkat és világunk felett és mögött a teremtő és megváltó Istent.
A világ olyan, amilyennek mi látjuk, azaz csak annyi a valóság reánk nézve, amennyit megláttunk ebből a világból. Rossz, sötét, nyomasztó a világ? Te vagy az oka. Nem csoda, ha koldusnak tartja magát, aki elfelejtette, hogy tele kincstára van, s most értelmetlenül zörgeti a kezébe adott kulcsokat. Ebben a világban Isten él és Ő ki is jelentette magát nekünk nem lehet magasabb, sürgősebb és fölségesebb feladatunk, mint hogy e világban meglássuk Istent és Istenből megértsük a világot. Ezért mondjuk, hogy Krisztus a világértelem, a megoldott létprobléma, mert benne lehet megismerni és megragadni Istent. Krisztustól tudjuk, hogy Isten milyen, tőle tudjuk, hogy irgalom, s ezért önmagamnak titka, célja, rendeltetése akkor tárul ki előttem, ha Krisztusban megismerem a teremtő és megváltó Istent. Minél jobban megismerem, annál tisztább képet kapok magamról és az egész világról, s annál inkább tudom, hogy a világ olyan, amilyennek látom, mert én nem úgy látom, amint mások tanítják vagy magam képzelem, hanem úgy, ahogy Isten mutatja nekem ezt a világot, az Ő kijelentésében, Krisztusban, a testté lett Ígében.
Mindebből világos lesz előttünk valami. Az tudniillik, hogy nemcsak a világ olyan, amilyennek mi látjuk, hanem mi vagyunk olyanok, amilyennek látjuk a világot. «Ha a te szemed őszinte, a te egész tested világos lesz, ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét.» A szem azért lát, mert van benne valahai összesűrített világosság. A bagoly, a párduc, a macska éjjel is lát, mert a szemükben sok az elrejtett világosság; a vakond nappal sem lát, mert szeméből elveszett, eltűnt a világosság. Kell tehát bennem lennie valamely világosságnak, hogy meglássam és magam előtt megvilágítsam ennek a teremtett mindenségnek valódi ábrázatát. És itt jutunk egy csodálatos tényhez. Ahhoz t. i., hogy Istent csak akkor ismerhetem meg, ha van bennem is valami isteni, s az Ő ismeretében csak abban a mértékben haladhatok előre, amint ez a bennem levő isteni elem nő, gazdagodik és elhatalmasodik. Egy gyermek sohasem ismerhet meg egy felnőttet, csak akkor, ha maga is lassanként hozzá nő. A felnőtt életnek a legjellemzőbb, legdöntőbb dolgai, a létért való küzdelem, az élettárs, a gyermek, a hivatás, a sors, mind üres szó ránézve addig, amíg maga is nem jut oda, hogy élettársat válasszon, gyermeket neveljen, kenyeret keressen, hivatására rátegye életét. Egy lángelmét azon mértékben ismerünk meg, amint hozzá alakulunk gondolkozásához; ha saját kérdéseinkre ad feleletet és életszükségleteinket elégíti ki, önmagunk élete tesz e tanítás igazsága mellett bizonyságot. Istent azon mértékben ismerem, amilyen mértékben Krisztus megfogamzik és elhatalmasodik bennem. Nem ismerem addig igazán, hogy kicsoda Isten, amíg bűneim súlya alatt a keresztbe nem fogózom s meg nem tapasztalom, hogy mi a kegyelem. Nem ismerem addig, hogy kicsoda Isten, amíg szent akaratát naponként való engedelmességgel, küzdelemmel és Szentlelkének a támogatásával életté nem változtatom önmagámban. Tehát ahhoz, hogy e világban saját életemben, szívem mélységében meglássam az elrejtett és munkálkodó Istent, s ezért körülvegyen az Ő igazi világossága, az kell, hogy engem megragadjon, csendesen átalakítson és megtöltsön az Ő mindenre elégséges és jóra vezérlő ereje; az kell, hogy krisztusi ember legyek, így foglalom tehát össze ezt a szabályt: akkor ismerem meg Istent, ha a Jézus szemével tudok nézni.
Jézusi szemmel nézni a világot. Ez az, ami minden dolognak kulcsát és nyitját megadja. Képzeljétek el, micsoda mámoros hajnal volna az, amikor ti úgy látnátok Istent, ahogy Jézus látta. Hogy eltelne a szívetek valami nagy, lefojtott örömmel és szakadna fel belőle a kiáltás: óh ha ti ezt tudnátok, óh ha ezt én elmondhatnám! Milyen mássá válna a holnap, az őrlő kenyérgond, a tanácstalanság, a fenyegető ínség, ez az egész félelmes világ, ha Jézus szemével tudnánk nézni a holnapba. Az Ő szemével becsülnénk meg azt, ami érték és azt, ami értéktelen. Azt akarnók, amit Ő tart nagynak és elkerülnők mindazt, amit Ő megvet vagy tilt. Milyen más szemmel néznénk embertársainkra, ellenségeinkre, nemzetünk jövőjébe, a halál sötét arcába, ha mindazt látnók, amit Jézus látott ebből a világból.
De ennek csak egyetlenegy útja van. Keleti példaszó szerint a fügefára néző bojtorján is fügét terem. A lélek csak akkor tud a Jézus szemével nézni, ha látja Jézust. Ez a látás felfedezés, meghódolás, döntés, hűség, engedelmesség, halálig való állhatatosság. Ez a látás az, amiről Pál apostol is beszél: «Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltoztatunk, dicsőségről-dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől.»
Nehogy azt higyjük, hogy ezt a magunk erejéből csináljuk. Mindez Isten teremtő munkája rajtunk. Tulajdonképpen onnan ered, hogy Isten néz minket és ezzel az ő nézésével teremt és alakít minket. Isten egy csillagot néz, nézése által teremti és fenntartja. Ha egy embert néz, életre hívja, neveli, megváltja és hordozza. Isten nézése teremtés, eleveelrendelés, megváltás, az örök dicsőségbe való elhelyezés. Némely embert Isten szemrehányó és haragos szemmel néz, másokat könyörülő és irgalmas szemmel. A szemrehányásban mint egy világtűzvészben elhamvadnak a lelkek, irgalom-nézésétől felüdülnek és újjászületnek. Istennek ez a teremtő, átalakító nézése sugárzik reánk az örökkévalóságból. És néz addig, amíg kihull belőlünk minden szenny, minden bűn, minden földi, halál martaléka lesz mindaz, ami múlandó és csak az marad meg, ami bennünk is fény, lelki test, szentség, új ember, a felöltözött Krisztus. Ez a megvilágított ember, akiről alapígénk beszél.
Meglásd, hogy az az ici-pici világosság, ami benned van, húnyó zsarátnoka egy kialudt óriás oltártűznek, el ne vesszen. A benned való világosság sötétség ne legyen!