E bűnbánati héten reám az a feladat vár, hogy az önmagát kereső világról beszéljek nektek. Keresni az szokta magát, aki elveszítette. Elveszíti magát az, akin valami nagy változás történt, úgy hogy nem ismer magára, más lett, mint ami azelőtt volt. Keresi magát például az a gyermek, aki merőben idegen környezetbe kerül; az az ifjú, akit egy szenvedély egészen megváltoztatott, magát is, világát is; keresi magát egy kor, amelyik nem ismer önmagára. Sok mindenfélével lehet szemléltetni az ilyen állapotot. Lehet szemléltetni a delejtűvel, amelyet kimozdítottak állásából és most idegesen reszket, s keresi azt a pontot, ahol ismét elpihenhet. Lehet szemléltetni egy olyan sakktáblával, amelyen egy csodálatos játszma végső megoldása vonul fel, de egy gyermek összeforgatta a sakkfigurákat és most értelmetlenné vált az egész hadállás. Lehetne szemléltetni azzal, hogy egy mozaikképet szétszórunk, s azután keresni kezdjük, hogy mi volt az az istenarc, amelyiket a sok színes kavicsdarab ábrázolt. De talán közelebb áll hozzánk, ha azzal a történeti képpel szemléltetem, amelyről alapígénk is beszél. A zsidó nép egy roppant egyéniség parancsszavára kimozdult a húsosfazekak mellől és elindult új hazát keresni. Egész addigi életmódja tökéletesen megváltozott. Élősdi népből kemény pusztai harcias néppé kellett válnia. Napról-napra alakította, törte, zúzta és formálta az Isten, míg egyszer megdöbbenve eszmélt rá az a nép, hogy nem ismer önmagára. Miért jött el, miért nem megy vissza? Kellett-e neki ez a pusztaság, ez a testi és lelki fegyelem, ez a sok harc és szenvedés, ez a szakadatlan kockázat, ez a halálos és reménytelen bolyongás a pusztában? Keresni kezdte magát és rossz helyütt kereste. Nem előre tartott, hanem hátrafelé vágyakozott vissza. Ezért zendült meg felette az ítélet: megkeményítetted magad, haragom zsákmánya vagy. Pusztába vész el ez a megátalkodott nemzetség, keselyűk és hiénák fognak lakmározni testén, s csak az a kevés jut be az ígéret földjére, aki hű maradt, abba a földbe, ahol az én nyugodalmam várja, s ahol megtalálja önmagát, mert megtalál engem.
Ha a válságot ki akarjuk ábrázolni, akkor ezt örökre és teljesen kiábrázolja a pusztai vándorlás tragikus népe, és ha azt érezzük, hogy minden idők legnagyobb válsága reánk szakadt: a mi belső és külső állapotunk hasonlít leginkább a pusztai vándorlás népéhez.
Mi idősebbek még emlékezünk reá, hogy csöndes és nyugodt világból indultunk el. Nem volt valami magasrendű élet, de békességes élet volt. Mindenki kiszámíthatta a holnapot, berendezkedhetett a neki osztályrészül jutott zugolyban vagy palotában, s elélhette a maga életét ismerős életformák, átörökölt és megszokott hagyományok, igaznak tartott és számbavett törvények rendje szerint. Ma azonban más a világ; alig ismerünk magunkra. Először is bizonytalanná vált a kenyér a kezünkben. Bizonytalanná vált azért, mert a gazdasági élet soha olyan izgatott hullámzást nem mutatott, mint most. Amikor százezrek és országrészek halnak éhen, amikor a legnagyobb birodalom a munkanélkülieknek a száma, amikor maholnap több lesz az állásnélküli diplomás ember, mint az állást betöltő diplomás, amikor gyors egymásutánban elértéktelenedik a föld, a munka, kihűlnek a gyárak, s egyik koldus a másiktól akar alamizsnát nyerni; valóban igen nehéz egymásra ismernünk. Nincs alkotás, nincs ihletés, nincs eredmény, dérütött virágként hullanak le a költők és művészek álmai; tudósok nem tudják könyveiket kiadni és az emberi méltóság, emberi életszínvonal lassanként száll lefele, mint ahogy leszáll hajótöréskor egy dereglyére menekülő emberek között, vagy leszáll egy nagy tömegmozdulásnál, ahol mindenki felesleges és mindenki terhére van a másiknak.
Ennek következtében a családi élet is tökéletesen megváltozott. Szinte lehetetlen családot alapítani, s ezért kiesik az ember életéből a legnagyobb erő és örömforrás: a boldog családi élet. Ha alapít is családot, fél a gyermektől, s a meg nem született gyermek mint egy láthatatlan rém megrontja a szülők erkölcsét és boldogtalanná teszi üres szívüket. Valami tanácstalanság és bizonytalanság fogja el az embert, mindenféle kalandra kaphatóvá válik és minden komoly vállalkozásból percek alatt kiábrándul. Nyughatatlan, állhatatlan, e mellett hiszékeny és babonás, feledni akar és el akarja kábítani magát, ezért tomboló életvággyal, táncolva közeledik nyitott sírjához. Elszakadt a múlttól, nem lát jövendőt, egyre mélyebben belekerül abba a rőt színű, óriás sütőkemencébe, amely az arab pusztasághoz hasonló: egy darabig alattomosan leskelődnek a halálos veszedelmek, de aztán rárohanva, elpusztítják a szomjúság, az éhség, a számum, a leskelődő vadállatok, kóbor rablók, mindenekfelett a lélek árvasága, elerőtlenedése, a kétségbeesett bizonytalanság rettentő bizonyossága. A borzasztó csendben lakomára készülő saskeselyű elégedett károgása hallatszik csupán. Kereste a világ önmagát és elveszítette azt. Nem is a világ kereste magát, hanem a lélek kereste önmagát, s miután Istenen kívül kereste, elveszítette, örökre elveszítette önmagát.
Az önmagát kereső lélek csak Istenben találhatja meg magát. A pusztai vándorlást is csak azok bírták ki, akik Istenben vándoroltak. Istenben vándoroltak azok a kémek, akik előre mentek s megtapasztalták, hogy az ígéret földje tejjel és mézzel folyik. Embernagyságú szőlőfürtök érnek a venyigéken s nagyszerű kalász sarjad a barázdákból. Ezek a hit kockázatával megpillantottak valamit az ígéretek boldog valóságából. Istenben vándorolt Josué és Kaleb, akik bár testi szemükkel sokáig semmit sem láttak az ígéret földjéből, reménységben és ígéret által bírták azt. Elfogadták az Úrnak a szavát, reátették az életüket, bizonyosnak vették az Ő ígéretét, s ezért már a pusztaság rettentései között is az ígéret földjének boldog lakosai voltak, mert magukban hordozták azt. Mintha csak rövid időre volnának távol a földtől, az igazi otthontól, s most sietve hazatartanak. Minden lépéssel közelebb jutnak, — lélekben egészen otthon vannak. Istenben vándorolt legfőképpen Mózes, aki e zarándokutat óriási és boldog küldetésül magának Istennek kezéből vette és aki Istennel szakadatlanul társalgott, személyes kapcsolatban élt vele, hallotta ígéjét, látta orcáját, megfogadta tanácsát, százszor meg százszor hajolt pásztori kezére. Magával vitte a szövetségládában ennek az Úrnak, a láthatatlan és örökkévaló Isten jelenlétének kezességét és zálogát. Ebben az ótestamentomi sákramentomban, amely láthatóan mutatta Isten jelenlétét.
Ebben a mi nagy zarándokúinkban is csak ez az egy út segít, de ez az egy út igazán segít, ha mi is Istenben vándorlunk. Csak azok maradnak meg, akik vállalják a hitnek a nagy kockázatát arról, hogy van az Isten népének valami boldog szombatja, hogy a mi utunk nem céltalan eltévelyedés, hanem egy nagy küldetés, amelynek boldog vége vár. A hitnek azt a kockázatát vállalják, amely ígéretben már itt átkarolja és bizonyosan bírja azt, ami ugyan csak ezután fog bekövetkezni, de azért valósága felől semmi kétség nincs. Akik társalkodnak az élő Istennel, s megtapasztalják, hogy ő a kősziklából vizet fakaszt, éhezőket mannával táplál, tengereket kettéválaszt, vezetésének és gondviselésének ezer csodáját mutatja meg egyének és nemzetek életében. A mi szövetségládánk, amely jegy és zálog, s egyszersmind emlékeztető Isten örök szerelme felől, a Szentírás, amelyben elrejtve és kinyilatkoztatva Istennek igéje él. Ez az Ige velünk jár, mint világosság, mint forrásvíz, mint átalakító erő.
Ez az Ige ma is zeng felénk. Minden azon fordul meg, hogy ma, amikor halljuk, meg ne keményítsük szívünket. Hiszen a vigasztalás igéjét hallotta a pusztai vándorlás népe is. Szemtől szembe látta Mózes arcán a felülről hozott fényt, ott állott előtte az Isten üzeneteinek élő bizonysága, de nem hitt neki. Engedetlen volt vele szemben, megkeményítette a szívét, s ezért megemésztette testüket és lelküket a pusztaság. Csontjaik egy darabig ott fehérlettek még, tetemükről a halotti vásznat letépte a szél, körülöttük hiénák kullogtak és felettük keselyűk szállottak, de aztán vége volt mindennek, az arábiai puszta, ez az óriás áttüzesített halotthamvasztó, hamuvá égette még emlékezetüket is.
Ma, amikor ezeket halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket, mint a nagy elkeseredéskor. Öleljük át az ígéretet, engedjük szívünkre hullani a vigasztalást, fogjuk meg a kezét a hű pásztornak, azt gondolván meg, hogy a mi Mózesünk Krisztus, akinek teljes hatalom adatott mennyen és földön, és aki velünk van e világ végezetéig. Mennyivel feljebb való, mint Mózes — Mózes is hű volt ugyan az ő egész házában (Zsid 8,5—6). Krisztus ellenben a Fiú. Ő benne találja meg az önmagát kereső világ, mert Ő az az Istenkép, amelyre e világ széttört mozaik-kavicsai lassanként újra összeállanak. Ő az a roppant delej, amelyet életünk kimozdított mágnese megragad és benne elpihen, Ő annak a rejtelmes hadirendnek a feje, amelyre e világ kicsinyei és nagyjai mint megannyi sakkfigurák sorba állanak; Ő az az áldott nyugodalom, amelyben már idelenn is fellélegzünk és megpihenünk, mint szombat esti harangszókor az eltörődött munkás, odafenn pedig ez a nyugodalom teljessé, tökéletessé és örökkévalóvá válik.
Krisztusban megtalálja magát az önmagát kereső világ; jer abba a lakodalmi menetbe, mely az Ő szent asztalánál Vele találkozik.