Nincs henyébb és értelmetlenebb kifogás, mint azt mondani az eleveelrendelés tanáról, hogy az embert üres bábbá teszi és megfosztja erkölcsi méltóságától. Éppen az ellenkező az igazság. Az eleveelrendelés viszi teljességre és koronázza meg az erkölcsi élet minden lehetőségét és gazdagságát a teremtő Isten műalkotásának minden szépségével és dicsőségével. Ugyanaz az erkölcsi élet az eleveelrendelés tanítása nélkül olyan, mint egy északsarki tájkép a téli félévben. Az eleveelrendelés fényétől besugározva pedig olyan, mint a magyar Kanaán május vagy június havában.
Hogy az eleveelrendelésnek az emberről szóló tanítását néhány főgondolatban megvillantsuk, meg kell néznünk: milyenné tesz az eleveelrendelés engem, milyennek mutatja embertársamat, mivé lesz általa a jótett és hogyan alakul az egész emberi élet?
Először is az a tény, hogy Ö engem a világ teremtése előtt magának kiválasztott, eleve elhatározván, hogy fiává fogad az Ő akaratjának jó kedve szerint: szükségképpen mérhetetlen hálaadással tölt el. A hála pedig a legmagasabb és a legpozitívebb érzés. Egy nagy megajándékoztatásnak boldog visszfénye, s ezért az emberi szív a legmagasabb csúcsra akkor érkezik fel, amikor hálát érez. Tudjuk, hogy az emberi érzések vagy a fájdalom, vagy az öröm irányában mozognak. A fájdalom azt jelenti, hogy életünk megszűkül és elszegényedik, az öröm azt, hogy kitágul és meggyarapodik. Fájdalmas a pusztulás, örömszerző a fejlődés és az élet. Vannak az örömnek olyan sajátságos megnyilvánulásai, amelyek az életnek különös meggyarapodásáról értesítenek. Ilyen például a nyereségnek, a tudásnak, a meggazdagodásnak az érzése, a siker és a győzelem érzése, a megérkezés a pálya végére, a kitüntetésnek az érzése. Mindezeket az életérzéseket összefogja és kibeszélhetetlenül megtetézi az a hálaérzet, amelyet az eleveelrendelés ébreszt bennem. Először azzal, hogy meggyarapodásom nem ábránd, nem kedves áltatás, hanem boldog beteljesülés, olyan valóságos és olyan igaz, amilyen valóságos és igaz maga az Isten. Üres pohár helyett kicsorduló kehely, felajzott húrokon megzendülő dallam az eleveelrendelésből ébredő hála, amely a legnagyobb megajándékoztatásról tud beszámolni. Még fokozódik ez az érzés azzal, hogy szembekerülünk az Ajándékozó fölséges személyével; érezzük adakozó kedvének és örök szerelmének reánk áradását. Ez a személyes életérzet, e boldog megismerés a legmagasabbrendű tapasztalás, amit az emberi lélek egyáltalában elbír, mert ez maga az üdv. Odafenn sem lesz más az üdvösség, csak több és teljesebb lesz, s azért lesz több és teljesebb, mert még tisztábban látjuk az eleveelrendelő Isten személyes jóakaratát és ajándékának nagyságát. Ezért az eleveelrendelésben hívő ember Isten kezéből elvett személyes és meg nem érdemelt ajándéknak érzi az életet, a világot s ami mindezeknél nagyobb: Krisztust és Isten atyai kegyelmét. Az eleveelrendeltetés érzelmileg nem egyéb, mint örömtől és hálaadástól naponként kicsordulni; megérezni azt, hogy életünk törött cserépkorsóiba Isten jótetszésének forró Niagarája zuhog alá, s ez megtetőződik azzal, hogy Isten maga tartja szívünket és megóvja az édes teher széttörő súlyától.
A háladatosság hallelujájába egy mély, de boldog hang vegyül bele: az alázatosság. Ahol nincs meg az alázatosság, nem teljes a hála, mert hálás csak az alázatos szív tud lenni. Minél inkább érzi az ember, hogy életében olyan valami történik, ami csodálatos méltóság dolgában a világ teremtésével egy színvonalon áll, annál távolabb áll tőle minden hivalkodás, mert mindez nem ő érette, hanem Isten irgalmáért történt. Ugyanis a hívő ember hajlamos arra a kísértésre, hogy magát különbnek tartsa másnál. Könnyen, kifogásolja más ember hitét, még könnyebben erkölcsét, s amily mértékben azonosítani akarja magát hitében Istennel, olyan mértékben támad benne az a csalárd meggyőződés, hogy Isten is azonosítja magát az ő emberi ítéleteivel, ellenszenvével, sokszor bűnös eredetű véleményével, amellyel felebarátja theológiája, hite, erkölcse felett tör pálcát. Ettől a kísértéstől csak az eleveelrendelés tanításának komolyan vétele óv meg. Megóv a nélkül, hogy erkölcsileg közömbösek legyünk, s arra a léha álláspontra helyezkedjünk, hogy mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani. Nem cselekedetből van a megigazulás, hanem kegyelemből, hogy senki ne kérkedjék. Tehát a bűnbánó publikánus százszor különb, mint a tökéletes farizeus. A tékozló fiú a hazatérés útján moslékszagú züllöttségében is magasabban áll, mint otthon maradt és elismerést meg jutalmat követelő bátyja. A megtérő lator százszor nagyobb mint Pilátus, Annás, Kajafás, az egész római impérium és a nagy zsinagóga, mert az Istentől való külső távolság sohasem zárja ki a belső közelség kegyelmi tényének lehetőségét. Viszont az a tény, hogy hited van, maga is a kegyelem ingyen ajándéka, s hogyan hivalkodhatnál a magad érdeme gyanánt azzal a kegyelemmel, amely a fiúvá fogadtatás okmányát jelenti és nyújtja feléd, de egyszersmind alkotja remegő kezedet, hogy elfogadhassad ezt az ajándékot? Lám Judás milyen büszkén járt-kelt az Úr közelében s néhány óra alatt eltűnt örökre a kárhozat tornácaiba! Anániás és Safira az első és legbensőbb, legszentebb közösséghez tartozott, ím pár perc alatt hideg hulláikat söprik félre az útból! Istenhez és Krisztushoz való bármily látszólagos közelség nem rekeszti ki egy rettenetes és kárhozatos belső távolság lehetőségét, s azért égeti belénk az Ige a rettentően komoly figyelmeztetést: félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségeteket! Azaz minden pillanatban érezzétek és valljátok meg, hogy a hit nem érdem, hanem koldusnak adott ingyen ajándék. A hit csak addig hit, amíg érzi, hogy maga is ingyen ajándék egy nagyobb ajándéknak: a kegyelemnek elfogadására.
Most már az is világosan látszik, hogy az eleveelrendelést hívő ember miképpen gondolkozik másról, az ő felebarátjáról. Igaz, hogy a kiválasztás ténye és Isten komolysága követeli kísérő gondolatként az elvetés zordon hittételét. Az elvetés szükségképpeni tény, de reánk nézve csak dogmatikai határfogalom, amelynek az a feladata, hogy kiemelje és megerősítse a kiválasztás élettől duzzadó tételét. Éppen azért az elvetés tantételét hitem sohasem töltheti meg egyes személyekkel, mint ahogy a kiválasztás tételét hitem szükségképpen betölti önmagammal és velem való kapcsolatban lelki társaimmal. Mint ahogy képtelenség hinnem azt, hogy más ki van választva és én nem, mert az a tény, hogy a kiválasztásban hiszek, már kiválasztatásomat tételezi fel: éppen úgy sohasem lehet hittétel számomra az hogy ez, vagy az a felebarátom örök kárhozatra predesztináltatott. Isten sokkal dicsőségesebb annál, hogysem gyermekei lelkét ilyen hittételekkel töltse be. Amelyik pillanatban azt mondom én valakinek: te nem vagy kiválasztva, de én ki vagyok, odajutnék mint a farizeus, aki ugyanezzel dicsekedett a publikánus mellett, holott Krisztus megmutatta, hogy a publikánus már benne volt abban a kegyelemben, amelyből a farizeus éppen a dicsekedés pillanatában esett ki. Odajutnánk mint az a bizonyos ember, aki ezt mondta egy hívő lelkipásztornak: milyen furcsa, hogy ön ilyen hegyeket mozgató hittel s annyi áldott jócselekedettel el fog kárhozni, mert nem tartozik az én anyaszentegyházamhoz, én pedig, aki annyi bűnt követtem el, amennyit csak elkövetni és meggyónni tudtam, az örök üdvösségből fogom nézni, mikor ön a pokolban örök kínokat szenved. Az eleveelrendelés töri pozdorjává ezt a gondolkodásmódot, mert megmutatja először azt, hogy akiket Isten kiválasztott, azokat megváltja, megigazítja, újjászüli, szentekké és feddhetetlenekké teszi. De megmutatja azt is, hogy Istennek ez a csodálatos dekrétoma a mi szemeink előtt sokszor elrejtetik. Lám, amikor Pál a damaskusi útra indul, hogy Isten anyaszentegyházát üldözze és háborgassa, mindenki azt gondolná róla, hogy sátáni lélek, aki idefenn gyötör másokat, míg aláhull az örök kárhozatra; pedig még csak néhány óra s egy sápadt, vak embert támogatnak be Damaskusba: Pál ez, a keresztyén anyaszentegyház legnagyobb apostola. Szent Ágostonról megtérése előtt azt lehetett volna mondani, hogy léha, veszendő lélek. A keresztre vert mindkét lator bizonnyal a pogány jog szerint is elvetemült gonosztevő volt. Mégis Ágostonról, valamint az egyik latorról néhány perc alatt kiderül, hogy Isten különös kegyelmének drága edényei, a kiválasztásnak példái és bizonyságtevői. Ne véld a te felebarátodról, bármily távol áll is ma még Krisztustól, hogy elveszett volna, sőt ajánld fel magad naponként eszközül arra, hogy öröktől fogva elhatározott kiválasztatása éppen a te bizonyságtételeden keresztül legyen nyilvánvalóvá az ő életében. Ha szeretsz valakit, aki siralomházban van s gondolsz arra, hogy egy nagy úr kegyelemlevelet küld számára, hogyne ajánlanád fel magadat arra, hogy éppen te vidd el azt a kegyelemlevelet, amelyik előbb kelt, mint ahogy az elítélt vagy te megszülettél volna! Ezért kell nekünk minden emberről boldog reménységgel hinnünk azt, hogy Isten kiválasztó kegyelmébe beletartozik. Az Evangéliom hirdetése, az alkalmas és alkalmatlan időben való bizonyságtétel nem válogat, hanem mint a lakomához hívó csengetyűszó, széjjel zeng az egész tájék felett és minden szíven bekopogtat, tudván azt, hogy neki ez a tiszte; ő a Mindenkihez szóló üzenet; ki fog a lakomához megérkezni, ki fog a lakoma végéig ott maradni, az a vendégség urára tartozik. A csengetyűszó az Evangéliom, a bizonyságtétel, az igehirdetés, egyszóval a missziói munka. Az örök kérygma mindenkinek szól. (Kerygma: Isten üzenetének hirdetése az ő követei által.)
Az sincs reám bízva, hogy ítéletet mondjak, ki mikor gyökerezik elegendő mélyen a Krisztusban. Sokan vannak, akik egész életükön át nem tettek bizonyságot Krisztus mellett, talán nem is ismerték Krisztust, mégis azt kell hinnünk, hogy közülük nem egy üdvösségre hívatott el és ígéret szerint bírta azt, ami egykor Krisztus által öröksége lesz. A testtélétel előtti szent hajdankornak kegyes lelkei is kiválasztattak s mint ilyenek Krisztus örökös társai, holott előbb hányták le szemeiket, mielőtt Krisztus megjelenhetett volna a földön. Épp így lehet valaki a Krisztus szerezte javaknak részese a nélkül, hogy egyik vagy másik látható gyülekezet tagjai közé számoltatnék. A lelkeknek kapcsolata merőben titokzatos és kívül esik a földi élet kategóriáin. Jaj volna nekünk, ha mi akarnánk eldönteni azt, hogy ki és miként tartozik Krisztushoz! Éppen az eleveelrendelés tanítja, hogy ez életben nem mi döntünk, sőt nem dönt a látható anyaszentegyház sem, egyedül Istennek a Krisztusban elvégzett és a Szentlélek által keresztülvitt eleveelrendelése. Ha tehát hívő embert látsz, ujjongj és adj hálát érette. Ha hitetlen embert látsz, imádkozz érette és tégy bizonyságot előtte, mindenekfelett pedig imádd azt az örök kegyelmet, amelynek semmi sem lehetetlen, mert nem ismeri az elveszített csatát. Még a koporsó mellett is úgy kell megállanunk, mint akik különösképpen érzik, hogy az Isten gondolatai nem a mi gondolataink s amit mi lehetetlennek látunk, az Isten előtt lehetséges és természetes.
Harmadszor az eleveelrendelés új fényt vet a keresztyén erkölcstan legtöbbet vitatott kérdésére: a jótett értékére. Kiirtja még a gondolatát is annak, hogy jócselekedettel ki lehet érdemelni a kegyelmet, és megmutatja, hogy ez a gondolat rontja meg igazában a jócselekedet értékét, mert számítássá teszi s ezáltal devalválja; megrontja az Isten szuverénitásának gondolatát, mert azt meri állítani, hogy a romlott ember beszennyezett jócselekedetei a szent és igaz Isten előtt érdemszerző erővel bírnának, ezáltal reá kényszerítő erővel hatnának; áltat azzal, hogy az egyetemes bűnösség világában lehetséges magában véve jónak mondható cselekedet. Ellenben reá mutat arra, hogy a jócselekedet is ajándék, melyet előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk. Az, hogy mi jót tehetünk, Isten kegyelmének a jele, mely kiválasztottságunk felől nyújt zálogot s mint ilyen Istennek ingyen ajándéka. Tehát az, ami a mi cselekedetünkben jó, Istennek az érdeme, Istennek a cselekedete, ezért dicséret, dicsőség egyedül Őt illeti. Éppen az a csodálatos és mélységes hálára buzdító, hogy Istennek ezt a kegyelmét nem tudja megrontani a mi született bűnösségünk és romlott természetünk. Mi sárt és iszapot adunk, Isten aranyat és gyémántot, s mégis korona és diadém lesz belőle, mert az Ő keze dolgozott rajta. Minden letörölt könny megmaradó világszépség, minden vigasztalás és simogatás, gyógyítás és szolgálat eleveelrendelt planétája egy láthatatlan lelki mindenségnek, amelyben a csillag több, mint a tejútban s fölségesebb az Isten dicsősége, mint a ködfoltok változásaiban. Az igazi jóság Isten művészete emberi kezeken keresztül; mi csak a remegő kezet adjuk: a tervet, a mintát, az aranyfonalat Isten adja, s amíg mi látszunk szőni: az Isten láthatatlan keze alkotja a szőnyeget. Gondoljunk tehát arra, mennyi minden jócselekedetet készített az Isten számunkra, hogy mi azokban járhassunk. Királyfi a legkoldusabb ember is, mert lelki kincstára tele van ilyen elkészített ékszerekkel, amelyekbe felöltözködhetik, ha megtalálja e kincstárnak a kulcsát. Ez az aranykulcs az Ő igéje. A szeretet minden szolgálatát Istentől vegyük, mint egy koronát, s ha idelenn véres, boldog homlokunkon hordoztuk, rakjuk majd odafenn lábai zsámolyára.
Végül az eleveelrendelés adja meg az egész emberi életnek, az ember erkölcsi minőségének, különös jellemét és értékét, midőn azt mondja, hogy az életünk műtárgy és az életünk szerszám. Műtárgy az életünk, amelyen a nagy világművész, maga a boldog Isten dolgozik. Az örökkévalóságban született leleményét hajtja rajta végre egy olyan kéz, amelyiknek nincs lehetetlenség, s amelyik nem hibázhat a kivitelben. Lehet, hogy ez az élet sáros, bűnös, szomorú, nyomorult, de át van szőve dicsőséggel, szépséggel, igazsággal és kegyelemmel. Nem kisebb a művész azért, ha anyaga romlandó, sőt ihlete és dicsősége annál nagyobb, minél kisebb az anyag. A legkisebb anyagból: a földi emberi életből a legnagyobb művész: maga Isten alkotja azokat a műtárgyakat, amelyek megismétlik, összefoglalják, továbbviszik a világteremtés nagy műalkotását.
De nemcsak műtárgy az én életem, hanem szerszám is.
Szerszám, amellyel Isten alkot egy nálamnál százszor nagyobb művet: történelmet, korszakot, nemzetet, anyaszent-egyházat, emberi művelődést, világmindenséget. Egészen különös művészi feladatokra formált, s e feladatokat csak énvelem oldja meg. Micsoda méltóság az ilyen kézben lenni szerszámnak! Micsoda dicsőség az ilyen alkotásból nyerni részt; micsoda kárhozat az, ha eldob a művész keze, mert alkalmatlanná váltam! De micsoda hatékonyság és képesség megyen által rajtam, ha általam Isten dolgozik a korszak arculatán! Az emberi élet eredményességének, célszerűségének nincs magasabb formájú szemlélete, mint amidőn az eleveelrendelés azt tanítja, hogy az ember élete szerszám az Isten kezében.
Műtárgyat és szerszámot egy közös vonás kapcsol össze: mindkettő azáltal lesz azzá, amivé lennie kell, ha tökéletesen engedelmeskedik. Az eleveelrendelés elve a hitből indul el, de az engedelmességhez érkezik. A hit és az engedelmesség ikerpárok, egytestvérek, egy léleknek kétarcú teste. A hit a meglelkesült engedelmesség és az engedelmesség a megtestesült hit. A hit is és az engedelmesség is alapjában véve üres és passzív. Amaz Isten kegyelmével telik meg, emez Isten törvényével. így lesz mindakettő a legmagasabb aktivitás: a kegyelem szuverén ténye és Isten személyes akaratának teremtő munkája.
Mikor az eleveelrendelés Istenről való tanítását néztük, azt találtuk, hogy a kegyelmes Istennek és a hívő léleknek viszonyát ez a tanítás fejezi ki legteljesebben. Most, hogy az eleveelrendelésnek az emberről szóló tanítását vizsgáltuk, úgy találjuk, hogy a parancsoló Istennek és az engedelmeskedő embernek viszonyát ez a tanítás fejezi ki a legteljesebben. A református ember készsége, öröme, ereje és kiváltsága ebben az igében fejeződik ki: «szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád». Ámen.