Személyes vonatkozású dolgokról nem szoktam a szószéken megemlékezni. Ma pár percig kivételt teszek és a gyülekezet tudomására hozom, hogy Isten kegyelméből ez a századik rádiós szolgálatom. E pillanatban mi, a budapesti Kálvin-téri gyülekezet és pásztora, gondoljunk azokra az ismeretlen ismerős százezrekre, akik 1925 karácsony első napja óta velünk együtt hajoltak meg Isten igéjének igazsága és fensége előtt. Legyen áldott minden vigasztalás, minden megvilágosodás és minden jó szándék, mely az íge eme csodálatos közvetítéséből származott.
Az eleveelrendelésről szóló második beszédünkben azzal foglalkozunk, hogy mit tanít Istenről az eleveelrendelés?
Az eleveelrendelés tanításában csúcsosodik ki a református egyháznak az Isten felségéről, őseink kifejezése szerint: szuverénitásáról vallott tanítása. Ha azt kérdeznék tőlem, hogy mi az, ami a református hitet jellemzi, mint az egész belső stílusa, azt mondanám, hogy az Isten szuverénitásának gondolata. A református vallás nem abból indul ki, hogy nekem van fájó és nyugtalan szívem, tehát keresem azt a titokzatos Valakit, aki megnyugtatja; hanem abból, hogy van egy dicsőséges és felséges Isten, aki teremtette és kormányozza a világot, tehát bír annak parányi kis darabjával: az én szívemmel is. A református vallás nem abból indul ki, hogy az emberi elmének van egy csomó kérdése, amelyre nem tud máskép feleletet találni, csak ha Istent veszi fel minden titok végső megoldásául; hanem abból indul ki, hogy tetszett az élő Istennek magát kijelenteni, s az emberi ész minden gondolatát, kérdését és feleletét ehhez a kijelentéshez kell szabni. A református vallás nem arra való, hogy Istennel mint eszközzel éljen élete örök hiányainak kipótlására, hanem arra való, hogy Isten felségét és uraságát imádja, akinek tetszett az én életemet a maga dicsőségére eszközül felhasználni. Nem az emberből érti meg Istent, hanem az Istenből az embert; nem az emberből kiindulva érkezik el Istenhez, hanem Istenből kiindulva megy át az embernek nevezett parányi állomáson a határ felé, amely megint Isten dicsőségének kikutathatatlan óceánja. Isten a kezdet és a vég s a kettő között az ember csak egy felvillanó fény-híd. Ezt jelenti az Isten szuverénitásának gondolata.
Isten szuverénitásának gondolata az eleveelrendelés tanításában éri el csúcspontját. Az eleveelrendelés azért van, mert Isten felséges Úr.
Ez azt jelenti először, hogy a mi üdvösségünknek alapja és szerző oka Isten kikutathatatlan jótetszése. Az üdvösség okát sehol másutt megtalálni nem lehet, mint Isten időfeletti dekrétomában: «Könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek.» Ha az üdvösség az ember akaratától, érdemétől, minőségétől, magatartásától függene, Isten csak szemlélője lenne a mi munkánk kibontakozásának, vagy pedig csupán előre látná azt, hogy mi miként fogunk cselekedni. Mindkét esetben Isten magatartása attól függne és a szerint csapongana, hogy az ember megtalálja-e a helyes utat vagy pedig nem. Ezáltal Isten akarata és világkormányzása emberi akarattól feltételeztetnék, s ezzel megszűnnék szuverénitása és feltétlen dicsősége. Isten szuverénitásából az következik, hogy Ő a kezdet, az Ő akarata az előfeltétel, Ő benne jött létre időtlen idők előtt, jótetszésének kikutathatatlan mélységeiben, döntés a felől, hogy ki milyen lesz. Mielőtt mi gondolhattunk volna arra, hogy gyűlöljük-e vagy szeressük-e Őt, Ő már eldöntötte, hogy vonzódni fogunk hozzá, vagy elfordulunk tőle. Mielőtt egyáltalán válogathatnánk a rendelkezésünkre álló eszközök között, Ő már kiválasztott minket, s mielőtt hozzáláthattunk volna ahhoz, hogy kezdjünk hinni, szolgáljunk neki, térjünk hozzá, Ő már foglyul ejtett a maga számára, s mi hiszünk benne, szolgálunk neki és hozzá térünk. «Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.» Más szóval azt jelenti ez, hogy Isten üdvközlő munkája nem pedagógia, hanem teremtés. Nem tanácsra, jó szántunkból lépünk elő a bűn állapotából a kegyelem állapotába, hanem Isten teremtő és újjászülő munkája által. A megtérés és újjászületés, a megigazulás és kiengesztelődés nem a mi munkánk, hanem a Szentléleké. «Isten nem megtalálja az üdvözülendőket, hanem alkotja őket.» — mondja Kálvin.
Ez tanít arra, hogy nekünk nincs jogunk zúgolódni Isten ellen azért, mert ilyenek vagy olyanok vagyunk. «Avagy mondja-e a készítmény a készítőnek, miért csináltál engem így? Avagy nincs-e a fazekasnak hatalma az agyagon, hogy ugyanazon gyúradékból némely edényt tisztességre, némelyt pedig becstelenségre csináljon?» Egyáltalában, ki perelhet azért, hogy az egyik lény féreg és a másik sas? Lehet-e valaki oka annak, hogy a párduc miért lett párduc és miért nem őz? A teremtés ténye olyan szuverén Istent mutat, akivel nem lehet vitatkozni. Ki vehetné tőle számon, miért teremtette a mi naprendszerünket ide és nem amoda? Ki adhatna neki tanácsot, hogy a föld merre forogjon, s arany nyája a titokzatos égen hova járjon legelni? Nem kell-e tisztelettel és álmélkodással befejezett tényként, eldöntött perként fogadnunk el azt, ami a világban tény és valóság? Abban a tényben, hogy mi vagyunk s olyanok vagyunk, amilyenek, most születtünk és nem máskor, nincs-e egy olyan megfellebbezhetetlen ítélet, amellyel szemben hiábavaló minden okoskodás és minden lázadás? Az a tény, hogy hiszünk, magunkat Krisztushoz tartozóknak valljuk s eljutottunk az Ő ismeretére, Istennek teremtő ténye, amelyet hálával felismerünk. De éppen azért azt is felismertük, hogy mindezt ajándékba vettük; vele nem hivalkodunk, e miatt mást le nem nézünk, s ha valakiben hiányát sejtenők, testvéri szánalommal siratjuk, de gyermeki bizodalommal reméljük, hogy elválasztatásának dekrétoma ezentúl bontatik fel. Ha pedig valakiben nincs meg ez az élő reménység, az illető nem érkezett el az újjászületés magasabb létformájába, egy szóval, még nem a Szentlélektől született új teremtmény: nem támad benne irigység, nem érzi magát kifosztva és megcsalva. Nem hirdeti, hogy véres igazságtalanság történt vele, mert egyszerűen fogalma sincs a magasabb állapot dicsőségéről. A féreg nem irígyli a pacsirtát, mert nincs fogalma arról, hogy lehet a nap felé repülni és hymnust énekelni. A kristály nem zúgolódik azért, hogy ő kő és nem liliom, mert nem tudja mit jelent illatozni, tavaszi szélben hajladozni, nyári éjszakákon bimbóból kipattanni. A hitetlen ember nem tesz szemrehányást Istennek azért, hogy ő miért nem született hívőnek, mert nincs fogalma az újjászületett lélek boldogságáról, öröméról és békességéről. S ha volna is, nem tesz szemrehányást Istennek, azért, mert azt hiszi, hogy nincs Isten, már pedig annak, aki nincs, nem lehet szemrehányást tenni. Ezzel szemben, ha valakinek van fogalma az újjászületett lélek boldogságáról, azért van, mert Isten ilyenné teremtette, s ez jegye és biztosítéka annak, hogy Istenben való békességre van elhíva és mikor eljön az ő órája, végbemegy a Szentlélektől való újjászületése. Amikor a lélek szomjúhozik, mikor áhítja az Isten fiának békességét, mikor küzdelembe indul a názáreti Jézussal, ajka talán tagadja még, de a szíve vérzik utána: már az újjászületésének ama fájdalmas és dicsőséges folyamata kezdődött el, amelyet Isten minden kiválasztottján végrehajt, mert Isten szuverén Isten. Nemcsak örök bölcsesség, aki mindent előre tud, nemcsak szemlélő Isten, aki dicsőségében elrejtőzve figyeli az általa megteremtett és magára hagyatott világnak, mint egy fölséges gépezetnek a működését, hanem Akarat, aki minden pillanatban határoz és végrehajt, tervel és alakít, lát és cselekszik, s akinek éppen szuverénitásából következik, hogy múlt, jelen, jövő benne széjjel nem választható, s az örökkévalóság egyetlen teremtő pillanat. Az Ő akarata tehát nemcsak a kiválasztásban, az üdvösség előkészítésében, hanem annak végrehajtásában is szuverén, vagyis «akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az Ő fia ábrázatához hasonlatosak legyenek», vagy amint az Efézusi levél mondja, «kiválasztott minket, hogy legyünk szentek és feddhetetlenek Ő előtte». Isten művészi munkáját nem hiúsíthatom meg, mert akkor én volnék az erősebb. Szuverénitásából az következik, hogy akarata föltétlen érvényesüljön.
Éppen ezen az alapon mondhatjuk azt, hogy Isten nem személyválogató. Személyválogató akkor volna, ha ő köteles volna az ember minőségéhez alkalmazkodni, egy olyan minőséghez, mely tőle független, e helyett azonban kedve szerint, de a minőség ellenére adná az üdvöt, például a jó emberre kárhozatot mérne, s a rossznak üdvösséget adna. De miután Istentől nincs független jóság és rosszaság, az, hogy valaki kiválasztatott, azt jelenti, hogy meg is szenteltetett. Az pedig, hogy valaki nem került bele a kiválasztásba, azt jelenti, hogy benne maradt az egyetemes romlásban. Isten előtt nem személyválogatás az, hogy mi fehér embereknek születtünk és nem feketének, hogy mi embereknek születtünk és nem állatoknak, mint ahogy nem hátratétel reánk az, hogy mi csak embernek születtünk és nem angyalnak. Ő nem tőle független vonások szerint válogat, hanem teremti azokat a vonásokat, melyeket szeret és megítél: csak a predesztináció alapján lehet igazán vallani Istenről, hogy nem személyválogató.
Épp ily kevéssé lehet azt mondani, hogy az eleveelrendelés zsarnoki Istenről tanít. Zsarnoki csak az lehet, aki jogosulatlan akaratát a maga nyers erejével a mi jogosult akaratunkra rákényszeríti. Csak az eleveelrendelés tételével lehet kifejezni azt, hogy más akarat nincs sem égen, sem földön, mint egyedül az Úré, s vele szemben jogosult akaratot állítani, vagy ilyenre igényt tartani a legrettentőbb káromlás és az Ő felsége ellen való fellázadás volna. Éppen azért mert Ő Úr, csak egy méltóság és kiváltság van az emberre nézve; az engedelmesség.
Végül: Isten szuverénitása s az eleveelrendelés tana oldja meg és engeszteli ki igazságosságának és kegyelmének meghasonlását.
Isten az embert ártatlanságban teremtette. Szabadságot adott neki a jóra és a rosszra. Éppen úgy, mint ahogy az embernél magasabbrendű lényeket: angyalokat és szolgáló szellemeket is teremtett s azokat is teljes szabadsággal ruházta fel. De voltak angyalok, akik saját bűnökből elbuktak, és az ember is szabad akaratából, saját bűnéből elbukott. Olyan akart lenni, mint Isten. Engedelmesség és szolgálat helyett uralkodni kívánt s azt az öröktől fogva szerzett viszonyt, amely Istenhez kapcsolta, a maga felelősségére megbontotta. Ez olyan cselekedet volt, mintha egy naprendszerben valamelyik csillag más úton és más sebességgel akar mozogni, mint ahogy azt a nehézkedési törvény megparancsolja. Az elbukott ember és a bukott szellemek világa megtalálta egymást, egyik a másikat táplálta, ihlette, kölcsönös romlásukat tetézte és megszerveződött az Isten ellen való öntudatos lázadásnak sátáni impériuma. Az elbukott embertől elsokasodó Ádám-nemzetség az imperium korlátái között mindenestől a bűn martaléka lett. Egyre mélyebben süllyedt a vétekbe s az ezzel együtt járó nyomorba és szenvedésbe. Megromlott természete örökségképpen szállott maradékról-maradékra s ebből a törzsből születni annyit jelent, mint magunkkal hozni és megtetézni a romlott gyökér mérgét és átkát, akármilyen friss virágban és csábító gyümölcsben. Isten nem szerette volna az embert, ha megromlott természetében nem gyűlöli. Igazsága követelte felette az ítéletet s ez az ítélet az Ő dicsőségének zordon, de fölséges bizonyságtétele. Szuverénitása követelte meg, hogy perbe szálljon velünk és maga elé állítsa az embert mint vitatkozó felet, aki el akarta ragadni az ő isteni dicsőségét, aki maga határozatából saját felelősségére, a maga emberi erejéből akart megélni, magának akart csak engedelmeskedni, becsvágya az volt, hogy Isten legyen s e becsvágyból született a bűn. Nincs mélyebb, nincs teljesebb igazság, mint az, hogy ha mi, a magunk lábára állva, vállalva azt a sátáni ajánlatot, hogy olyanok legyünk mint Isten, jónak és rossznak tudói: így állunk meg Ő előtte, kárhozatot és halált érdemlünk csupán. Ebből az következett, hogy a teremtésre halálítélet várt: visszazuhogni abba a semmibe, amelyből Isten szavára elé állott. Isten teremtő szuverenitása így vált pusztító szuverenitássá.
De Isten szuverénitása nemcsak igaz, hanem kegyelmes is. «Kiválasztotta az irgalom edényeit s azokat eleve elkészítette a dicsőségre, hogy megismertesse az ö dicsőségének gazdagságát.» De ezek csak akkor élhetnek, ha megmenekülnek Isten igazságának halálos ítélete alól. E megmenekülés egyetlen módja az elégtétel. Az igazságnak elégtétel az anyja és leánya, kenyere és koronája. Itt nyílik meg előttünk mint a barlangba rejtett Mózes előtt az átvonuló Isten dicsősége, az a fölséges kijelentés, hogy Isten öröktől fogva, amikor elhatározta, hogy megengedi a szabad akaratból elbukó ember esetét, azt is megtette, hogy ez eset kárhozatos következményeiből némelyeket, akiket jó tetszése kiválasztott, kezdettől fogva a Szentháromság második személyének, az Ő Egyszülöttjének, a Fiúnak ajándékozott. A Fiú azért, hogy a kiválasztottakért eleget tegyen, testbe öltözött s a kereszten kínhalált szenvedett. Ezzel eleget tett Isten igazságának, mert ártatlanul szenvedett s kettős természeténél fogva szenvedése tökéletes egyenértéke volt e világ minden bűnének. Mindenki egyforma volt, senki meg nem érdemelte, s íme e váltsághalál érdeméért némelyek beleoltattak a titokzatos Szőlőtőkébe, fölvették az áldott és szent Olajfa erejét és zsírját, termik gyümölcsét. Így lett Isten szuverenitásából az eleveelrendelés, az eleveelrendelésből testtélétel, a kereszthalál nagy áldozata, egyszóval Krisztus váltságműve.
Nincs gondolat sem égen, sem földön, mi Isten igazságosságát és kegyelmét, a kettő meghasonlását és kiengesztelődését mélyebben és teljesebben tudná kifejezni, mint az eleveelrendelés tanítása.
Mindezeket nem emberi bölcsességből és elmélkedésből tudjuk, hanem Isten tulajdon kijelentéséből, mintegy az Ő szájából halljuk. Lehet, hogy az ember másképpen mondaná, lehet, hogy mást mondana, de Isten ezt látta jónak közölni velünk s így látta jónak közölni velünk. Ha mi ennél többet akarunk, vagy nyughatatlan kérdéseket teszünk és Istentől mintegy az okát kérdezzük, hogy mit miért cselekedett, szóval ha Istent önigazolásra akarjuk szólítani, hogy miért predesztinál: e vétkes kandiság ellen ott dörög az Ő figyelmeztetése: «Az én gondolataim nem a ti gondolataitok!» Akaratának titkából mindazt, amit üdvösségünkre hasznosnak talált, ígéjében nekünk kijelentette. Amit pedig elrejtett, rejtve hagyta úgy, hogy emberi szem e földi életben soha meg nem látja. De a hívő ember nem is erőlteti, mert aki megértette azt, amit Isten az eleveelrendelésben nekünk elmondott, annak a szíve olyan békés, olyan hálás, olyan boldog és olyan erős, hogy behúnyt szemmel is repeső szívvel megy a szemtől-szembelátás világa felé, tudván azt, hogyha minden titokról lehull is a lepel, szíve akkor sem lehet hálásabb és Isten akkor sem lehet fölségesebb. «Oh Isten gazdagságának, bölcseségének és tudományának mélysége! Mely igen kikutathatatlanok az Ő ítéletei és kinyomozhatatlanok az Ő utai! Mert kicsoda ismerte meg az Úr értelmét? Vagy kicsoda volt néki tanácsosa? Avagy kicsoda adott előbb néki, hogy annak visszafizesse azt? Mert Őtőle, Ő általa és Ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké!» Róm 11,33-36 Ámen.