A gyülekezet tagjai közül sokan említették, hogy a református egyház legfőbb tanításáról, a predesztinációról, magyarul: eleveelrendelésről szeretnének az Ígehirdetésben hallani. A rádió révén hozzám kapcsolódó láthatatlan sereg köréből is érkezett ilyen kívánság. Ezért Isten segítségével négy prédikációban szólok az eleveelrendelés tanáról, a következő címek alatt: Kinek a számára adatott ez a tanítás? Milyennek mutatja ez a tanítás Istent, milyennek mutatja az embert és végül milyennek kell mutatnia önmagát?
Ma az első tétellel foglalkozunk: kinek adatott ez a tanítás? A felelet reá ez: hívő emberek számára adatott, de azok számára szükségképpen adatott!
Mindenekelőtt állapítsuk meg, hogy a II. Helvét Hitvallás Isten eleveelrendeléséről ezt mondja: «Isten öröktől fogva, szabadon és ingyen kegyelemből, személyválogatás nélkül eleve elrendelte, vagyis elválasztotta a szenteket, akiket Krisztusban idvezíteni akar». Ez az eleveelrendelés gyökérgondolata. Ebből az is látszik, hogy az eleveelrendelés hívő emberek tapasztalata. Ha tehát valakinek aggodalma vagy kételye van Vele szemben, sok esetben azért van, mert hite nem elég mély és erős arra, hogy az eleveelrendelés tényét megtapasztalja. Az eleveelrendelés nem olyan törvény, mint a gravitáció vagy az okság törvénye, vagy valamely históriai megismerés, hogy t. i. egyszerű értelmi munkával mindenki meggyőződhetik róla. Az eleveelrendelés éppen olyan misztikus hitigazság, mint a Szentháromságnak vagy a Krisztus kettős természetének a tana. Jaj volna annak, aki logikai feltételekből elvetné a Szentháromságot, vagy elvetné a Krisztus istenségét azért, mert az emberi és isteni természet elválaszthatatlan és elegyítetlen egységét nehéz ésszel fölérni.
Az eleveelrendelés tehát hívő embereknek szóló tudomány. Hívő embereknek szól nemcsak azért, mert benne van a Szentírásban, hanem azért is, mert a Szentírásban is a hit ismeri fel az Isten Igéjét, ennélfogva a hit képes arra, hogy az eleveelrendelésben az isteni kijelentésnek egyik nagy és mély tanítását alázatosan szívébe fogadja. Isten a maga kijelentésében sohasem teszi fel azt a kérdést, hogy tetszett-e ez a mi természetes gondolkodásunknak vagy pedig nem; a kijelentés nem azért támadt, hogy észigazságokká tegyen Isten mélységeiben elrejtett titkokat; a kijelentés akkor is Isten beszéde, ha az emberi értelem minden szava ellen fellázad és ha a világnak minden bölcse és hittudósa külön véleményt jelent is be vele szemben. Az, amit Isten mond, rejtelmes is és világos is, észszerű és észfeletti, bölcsesség és bolondság egyszersmind, de mindenekfelett maga az igazság, mert a kijelentés nemcsak Isten gondolata és beszéde, hanem maga a beszélő Isten. Ha tehát azt látjuk, hogy a Szentírás nyilvánvalóan tanítja az eleveelrendelést, — már pedig, hogy milyen világosan tanítja a Szentírás az eleveelrendelést, annak megtapasztalására elég a Római levél 8-9. részének s az Efézusi levél bevezetésének elolvasása — akkor hívő emberek számára már ezzel el van döntve a kérdés, mert a hívő embert az jellemzi, hogy nem Isten gondolatait akarja a maga értelméhez szabni, hanem a maga értelmét akarja Isten gondolatához szabni. Milyen kicsi, milyen nyomorult, milyen nevetséges és sajnálatra méltó minden emberi erőfeszítés, amelyik azt akarja cáfolni és homályba állítani, amit maga Isten tanított és közölt!
A hívő ember számára szól az eleveelrendelés tana, mert ezt még minden nagy hitvalló — Pál, Szent Ágoston, Luther, Kálvin — saját tapasztalata után, a tények súlya alatt vallotta meg. Nem úgy volt, hogy valaki elébb megismerte, hogy van eleveelrendelés, s azután ismerte meg Krisztust, hanem éppen megfordítva történt: megismerte a Krisztusban Istent és megtudta, hogy van predesztináció. A hit magában véve a kiválasztottság tudata, s az eleveelrendelés arról tesz vallást, hogy Isten kiválasztott. A hit megismerése annak, hogy Isten különös jót tett velünk: kiemelt ebből a világból és a maga számára jegyzett el. Izráel legnagyobb tapasztalása az volt, hogy Isten megfogta a kezét, száz meg száz nép közül kiválasztotta és vele szövetséget kötött. Ábrahám legmélyebb tapasztalása az volt, hogy Isten őt kiválasztotta, vele és maradékaival szövetséget kötött. Krisztus mindvégig érezte, hogy őt Isten öröktől fogva szerette és kiválasztotta és mindig hirdette, hogy Isten öröktől fogva neki adta az ő választottjait. A predesztináció tehát össze nem hasonlítható a fátummal, a végzettel. Nemcsak azért, mert a fátum egy vak és értelmetlen végzet, az eleveelrendelés pedig kiválasztó, könyörülő és teremtő Istenről beszél; nemcsak azért, mert a fátum csak a sorsot írja elő, az egyén minőségét nem érinti, míg a predesztináló Isten teremti az egyéni minőséget; hanem főképpen azért, mert az eleveelrendelés főképpen egy dologra vonatkozik, arra: ki vagyunk-e választva a Krisztusban, vagy nem; míg a fátum minden egyébre vonatkozik, csak éppen erre nem. Az, hogy én ki vagyok, mit teszek, mikor élek és mikor halok meg, a mindenható Istennek teremtő és gondviselő munkája alá tartozik és szintén az ő Terve szerint igazodik; eleveelrendelő, azaz predesztináló munkája csak arra vonatkozik: beoltatom-e a Krisztusba, vagy kívül maradok rajta?
Itt dönti el Krisztus a kérdést: nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.
Ebből nemcsak az látszik, hogy az eleveelrendelés a hívő ember számára szóló tanítás, hanem az is, hogy a hívő ember számára szükségképpen szóló tanítás. Ez pedig azt jelenti, hogy amint mélyül és erősödik a hit, szükségképpen jut el az eleveelrendelésig. Amíg nem érkezett el odáig, még mindig nem élő, nem mély, nem győzedelmes és nem igazi hit. Mire igazi lesz, már kivirult belőle az eleveelrendelés tanítása.
Ugyanis a hitnek az az életösztöne, hogy önmagának igazsága felől teljesen bizonyos legyen. Ez az üdvbizonyosságnak a nagy érdeke. Ez a legfontosabb kérdés, ebből indul ki a reformáció, ezt veti fel az apostolok előtt a filippibeli börtönőrtől kezdve minden hívő: mit cselekedjem, hogy az örökéletet elnyerjem? Hogyan jutok Isten kegyelméhez?
Erre a kérdésre a legegyügyűbb és legpogányabb felelet, amikor valaki azt hiszi, ki tudja kényszeríteni Istentől a maga üdvösségét. A fétisimádó cirógatja, csókolja, imádja azt a tárgyat, amelynek révén Istent tartja hatalmában, s ha nem tudja vele elérni azt, amit akar, megveri, beszennyezi és eldobja fétisét. Ezen a vonalon mozog az a keresztyén is, aki azt hiszi, hogy valamely szertartásnak a végrehajtásával, egy szent cselekménynek az igéző erejénél fogva Istentől kikényszeríthet olyasvalamit, amit e nélkül sohasem nyerhetne meg. Ez az örök emberi pogányság, amit mágiának vagy theurgiának neveznek. Nem sokkal áll felette az a másik gondolat, amely szintén a keresztyénségen kívül támadt és hatalmasodott el, de azért benne rejlik sok megkeresztelt pogány gondolkozásában, s ez a gondolat az, hogy az üdvösséget Istentől meg lehet vásárolni, ki lehet érdemelni. El kell mondani egynéhány megszabott imádságot, s ezzel már megvan a bűnbocsánat. Be kell tartani bizonyos erkölcsi törvényeket, ezzel érdemet szereztünk Isten előtt, s ez érdem alapján jogunk van Istentől elvárni azt az üdvösséget, amellyel tartozik. Gyermekded, számító vallásosság ez, amelynek rögtön szét kell foszlania, mihelyt a hit annyira erősödik, hogy felismeri a felséges Istent, akivel szemben a bűnös embernek sem hatalma, sem joga, sem érdeme nem lehet. Isten az üdvösséget ingyen adja az Ő nagy és kibeszélhetetlen kegyelméből. És nekünk egyéb tennivalónk nincs, mint hogy hitünkkel mint erre rendeltetett orgánummal elfogadjuk ezt a felénk nyújtott kegyelmet.
Még itt is kísért az emberi fogyatékosság és az Isten felségéből való lealkuvás, mikor arra gondol valaki, hogy Isten a hitért magáért ajándékoz nekem kegyelmet. A hit nem szerző oka a kegyelemnek, hanem elfogadó szerve. Nem azért van nap az égen, mert nekem szemem van, nem azért van harmónia a világon, mert nekem fülem van; a fény és a zene előbb volt mint én, akkor is lesz, amikor én nem leszek: az én szemem csupán felfogja a fényt, az én fülem csupán meghallja a zenét, s ezáltal azt eszközli, hogy betelik a lelkem világossággal és harmóniával.
A hit növekedése azonban itt sem áll meg. Felveti azt a kérdést, hogy történt, hogy én hiszek? Úgy történt-e, hogy én ezt nagyon okosnak, gyakorlatinak, előnyösnek láttam és elhatároztam, hogy hinni fogok? Úgy történt-e, hogy mások okosnak, hasznosnak nézték reám nézve a hitet, s ezért azt belém nevelték? Úgy történt az, hogy én sokáig gondolkoztam, bölcselkedtem és mint végső bölcseleti tételhez jutottam hozzá, következtetés útján? Úgy történt-e, hogy én nagyon akartam és ez az akarat bennem létrehozta a hitet? Úgy történt-e, hogy elváslalt és kilúgozott már e világnak annyi kételye, ellenmondása, tévelygése, és lelkem sajátságos alkatából következett be az a végső menedék, hogy én velem a hitnek nevezett boldog illúzió játszik? Nem, ha a hit teljes, mély, akkor csak egy feleletet adhat reá, s amíg ezt a feleletet nem adja, addig nem teljes, nem mély és nem igazi a hit, s ez a felelet az: hitemet nem én csináltam, léte nem az én érdemem, nem akaratomnak a műve, nem velem játszó káprázat, hanem Istennek teremtő ténye bennem, aki napja számára teremti a szemet, az örök harmóniák számára teremti a fület és az Ő örökkévaló kegyelme számára teremti magát a hitet.
De Isten ilyenné nem tegnap és nem ma tett. Eleitől fogva olyannak tervezett és úgy formált anyám méhétől, hogy énbennem kigyúljon a láng és elhangozzék a nagy vallomás: hiszek Uram benned!
Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Nem ti keltetek útra, hanem én rendeltelek titeket, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek. Az, hogy én hiszek vagy te hiszesz most, nem a pillanatnak a dolga, hanem idői következménye olyan határozásoknak, rendeléseknek, egyszóval dekrétumnak, amely már akkor elpecsételtetett, amikor még ég és föld nem volt formálva. Az én hitem olyan teremtő ténye Istennek és éppúgy beletartozik az Ő világába, mint a csillagok vagy az atomok szerkezete, a Krisztus érdeme, vagy a Szentlélek munkája.
Krisztusban választ el és hív el Isten. De nem úgy, hogy azért választana el, mert Krisztus elhívott, meghódított és foglyul ejtett, hanem azért hódít meg és ejt foglyul a Krisztus, mert Isten öröktől fogva elhívott. Krisztus nem oka vagy előfeltétele, hanem eszköze a Szent Háromság, egy örök Isten eleveelrendelésének. Az eleveelrendelés szól először a gyülekezetnek, melyet «Isten fia a világ kezdetétől annak végéig az egész emberi nemzetségből Szent Lelke és Igéje által az igazi hit egységében magának kiválasztott és egybegyüjtött, hogy oltalmazza és megtartsa»; másodszor az egyes hívőnek, nekem és neked, akik hisszük, hogy «a kiválasztottak eme gyülekezetének, az eklézsiának élő tagjai vagyunk és örökre azok maradunk». Képtelen még gondolatnak is, hogy valaki így kiáltson fel: lehetek akármilyen hitetlen vagy gonosz, mert Isten úgyis kiválasztott, egy másik pedig így jajgasson: hiszek a Jézus Krisztusban és szentül élek s mégis el fogok kárhozni! Éppen a hitetlenség jegye annak, hogy az előbbi nincs kiválasztva és éppen a hit és a szent élet zálog arra, hogy az kiválasztatott. A hit a felismerése és a jótett a megpecsételése a kiválasztottságnak mint tárgyi valóságnak.
Az eleveelrendelés Krisztusban megy végbe, öröktől fogva támadott, áthúzódik az időn és beletorkollik a dicsőségbe. E pályán egységes, kibontakozó terv és megvalósuló akarat: «Akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy az Ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, akiket eleve elrendelt, azokat el is hívta és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, meg is dicsőítette». «Kicsoda szakaszthat el minket a Krisztus szerelmétől? Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhség, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyyer-é? Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.» (Róm 8,29-30; 35. 38-39.)