Gondoljunk arra a kibeszélhetetlen örömre, mellyel Ádám fogadhatta feléje közeledő Évát, midőn paradicsomi árvasága megtört borújából elébelép az Örök Társ, a Másik, aki nélkül nem élet az élet. Gondoljunk arra az örömre, amellyel Ábrabám és Sára köszöntötték öregségük legnagyobb ajándékát: Izsákot, a mosolygás gyermekét. És valljuk meg, hogy emberre nézve legnagyobb ajándék egy másik ember, akit szeret.
Most gondoljunk Kainra, aki nem tud szabadulni Ábeltől akkor sem, mikor már agyonütötte. Gondoljunk Tolsztoj elbeszélésére, ahol a gyilkos hátára kötözik az áldozat hulláját, s úgy kergetik ki a világba: szabadulj meg tőle, ha tudsz! Gondoljunk az egymás mellé láncolt gályarabokra, akik annyira útálják egymást, hogy veszett ebként egymás húsába harapnak; gondoljunk két testvérre, férjre vagy feleségre, akik engesztelhetetlenül gyűlölik egymást és megszabadulni nem tudnak egymástól. S valljuk meg, hogy emberre nézve legnagyobb csapás egy másik ember, akit gyűlöl, s magától mégsem távoztathat el.
Megszerezni azt, akit szeretünk, megszabadulni attól, akit gyűlölünk: ebből a két indulatból meg lehet szerkeszteni minden tragédiát, minden hőskölteményt, minden bohózatot, egyszóval az életet magát.
Ez a két világnézet azonban egy ponton összeér. Mint ahogy a delejes patkó közepén van egy pont, ahol a két ellentétes erő megszünteti egymást, úgy az önző szeretet és a vak gyűlölet két véglete között ott áll a magasságban sugározva egy isteni törvény, amelyet éppen most a szentírásból olvastam fel. Szenvedjük el egymást a szeretetben, ez a keresztyén világ egyik legnagyobb törvénye. Szenvedjük el azt, akit szeretünk és szeressük azt, akit szenvednünk kell.
Meg kell látnunk azt a törvényt, hogy mi már a puszta létünkkel is egymásnak terhére vagyunk. Terhére vagyunk azért, mert minden élet önmagáért van, tehát gyökerében minden életnek ellentétes az érdeke, mint a másik életnek. Az erdő fái tudják, hogy minden más fa, minden új gally és rügy ellenségük, s úgy kell majd a többiek elől kicsikarni a napot, a vizet, mintha állandó kézitusát vívnának egymással. Ha pedig egyik élet a másikra mint előfeltételre épül, ez az ellentét még élesebb; a puma elpusztítja az őzet, a sáska a vetést, mert belőle él. Két ikertestvér élete ellentétet mutat: meg kell osztozniok az anyai emlőn, atyai örökségen. Anya és gyermeke élete ellentétet mutat: a gyermek feléli az anyját testileg is és lelkileg is. Vagy fosztogatók vagy áldozatok vagyunk, más eshetőség nincs az élet nyers, állati szemléleténél. Nem lehet e gondolat ellen azzal védekezni, hogy ugyanakkor egyik életre nézve legnagyobb segítség a másik élet. Igaz, hogy némely virág csak a dongóméh közbejöttével képes megtermékenyülni, de nem tudjuk-e azt, hogy éppen a haszonérték teszi unalmassá azt, aminek már hasznátvettük? Milyen kellemetlen volna, ha a dadánk egész életünkön át velünk akarna maradni azon a jogcímen, hogy volt idő, amikor nélkülözhetetlennek találtuk.
De ez még csak általános tétel. Maga a színes, ezerváltozatú élet még élesebb példák rengetegét adja. Beleszól az ügybe az Eset nagy ténye, az, hogy senki sem tökéletes, éppen az eredendő bűnnél fogva. Minden jellemnek van valami törése, hátránya, tehertétele, s e miatt a leggyöngédebb körben is soksok türelmet és elnézést emészt fel. Egyik fecseg, a másik hallgatag, egyik duhaj, a másik érzékeny, egyik bátortalan, a másik vakmerő, egyik csak magát látja, a másik magát sohasem látja. Egyik panaszkodni szokott, a másik dicsekedni. Vegyük ehhez azt, hogy az embereknek mennyire különböző a mértékegységük. Egyik mérhetetlen nagy eredménynek tartja azt, ha 10 kg súlyt felemel, a másik 100 kilót hordozva azon tűnődik, miért nem bír el ötszázat? Nem mindenkin látszanak meg ezek a hibák első pillantásra, de egy időn túl mindenkiből kiütköznek. Ezért mondja a magyar példaszó: lakva ismerik az emberek meg egymást. Nem ismersz-e embereket, akik bűbájosak idegen társaságban, de otthon elviselhetetlenek? Nem ismersz-e embert, aki felfelé nyájas, szolgálatkész, lefelé rideg gőg? Némely ember jókedvűen elbírhatatlan. Más a szomorúságával míveli azt, amit a tintahal a napsütötte kék vizekkel, befecskendezi fekete lével azt a darabka helyet, amerre elmegy.
Azután jön egy nagy ismeretlen sorstényező: a helyzet. Az egyik ember éhes akkor, amikor a másik jóllakott. Ez éppen nyert, amaz éppen veszített és így találkoznak. Ez most hozza a kosarat, amaz viszi a karikagyűrűt. Miért van az, hogy bizonyos uraknak vagy hölgyeknek bármely vonaton, bármely járműben kellemetlenségük támad, hol utitársaikkal, hol a kalauzzal? S miért van az, hogy bizonyos kalauzoknak tízszer több utassal támad összeütközésük, mint másoknak? Ez a feszültség nő a zsúfoltsággal; tömeglakásban, fogolytáborban elviselhetetlenné válik.
Ez csak apróságnak látszik, de nagy-nagy tragédiák nőhetnek ki belőle. Ebből támadnak a válóperek és a szakítások, innen ered a testvérharc és a felbontott barátság, ennyi elég, hogy egy gyülekezet véres darabokra szakadozzék. A Montecchi és Capulet viszályaiból városok pusztulása támad; Etele és Buda meghasonlása, az egész niebelungi tragikum alig több ennél, s hány világháború támadt már azért, mert diplomaták megsértették egymást és versengő asszonyok nem tudtak egymásra nézni.
És ha nagy tragédiák nem is származnak, sok kicsiny bánat innen ered, amely végül is heggyé nő, mint a sókristály vagy a csillámpala. Édesanyád nagyon sok könnyet azért sír, gyermeked arcán az a szomorú árnyék innen ered, pályád azért tört ketté, s hullanak le fanyaran életfád meg nem érett gyümölcsei, mert vagy téged nem szenvedtek el mások, vagy te nem tudtál másokat elszenvedni.
Elszenvedvén egymást szeretetben. Ez a nagy megoldás; a mindennapi kérdések nagy és áldott megoldása. Olaj nélkül minden gép előbb-utóbb felemésztené magát, minél finomabb, annál hamarabb. Az egymást elszenvedő szeretet az az olajcsepp, amely az emberiség gépezetét igazgatja és megkönnyíti.
Igenis, mindenki tudja és lássa meg, hogy benne sok az elszenvedni való, azért legyen kész sokat elszenvedni másokban. A legtűrhetetlenebb ember az volna, aki másokban nem akar semmit sem eltűrni. Tűrni kell a barátnak a barátot, a hitvesnek a társát, a testvérnek a testvért, szülőnek a gyermeket, a gyermeknek a szülőt; tűrni kell a szomszédot, az ismerőst, a vendéget és a házigazdát, a hivatalfőnököt és az alantasunkat. Tűrni kell osztályokat, köröket, nemzeteket, fajokat. Mennyire kell tűrni az öregnek a fiatalt, a fiatalnak az öreget, fehérnek a színest, horogkeresztesnek a zsidót, zsidónak az antiszemitát! Mindenkit tűrnünk kell azért, mert eddig minket is eltűrtek. Azt hiszem, életünkben az a legnagyobb csoda, hogy eddig is megtűrtek. Megtűrtek eddig nemcsak az emberek, hanem megtűrt Isten és Krisztus. Tudod-e, hogy milyen nehéz volt Krisztusnak minket megtűrni? Nézz a keresztre; az Ecce Homo véres sebe, végül halott arca arról beszélt, hogy valaki egyszer mindenkit elhordozott a szeretetben. Magára vette mindenki bűnét, terhét, azt, ami az emberekben istenileg szenvedhetetlen volt. S íme, az a kereszt az eredmény.
Szenvedjétek el egymást a szeretetben! Mindenki arra gondoljon, jaj, milyen nehéz volt engem elszenvedni, s milyen könnyű lesz téged elszenvedni. Eddig minden nehéz, sőt lehetetlen volt, de most dereng a világosság. A világosság ebből a szóból ered: egymást. Nehogy az történjék, hogy más szenvedjen engem, én pedig nem szenvedhetek mást. A világ egyik legszebb regénye a Kis Dorrit. Mutatja, hogy egy csupa jóság, drága kis teremtést hogyan tud felélni egy csomó önző ember, a nélkül, hogy észrevennék azt a terhet, amellyel e hű szívre nehezednek. Egymás terhét hordozzátok. Ez azt jelenti, mindég másokat szenvedni, mert az a millió más ember is egyet szenvedett: téged.
Ezt a nagy, kölcsönös elszenvedést csak a szeretetben lehet megcsinálni. Nem lehet megcsinálni érdekből, haszonból, belátásból, jog alapján, egyedül szeretetből, abban az uralkodó szenvedélyben, amely szakadatlanul könnyebbé tesz engem másokra nézve, hogy mások egészen reám nehezedhessenek. Minél kevésbbé vagyunk valakinek a terhére, annál inkább tudunk szeretni másokat, minél inkább szeretünk másokat, annál kevésbbé vagyunk a terhére. Csak az a szeretet nehezedik rá a társára, amelyik üres, s amelyik önmagát szereti és saját örömét szolgálja, s akit szeret, eszközül használja a szeretet örömére, mint valami önző játékra vagy szórakozásra.
Szeretetben. Ez azt jelenti: a Krisztus keresztjében. Mindenkinek meg kell fognunk a kezét s oda kell állanunk a Krisztus keresztje alá, hogy megkönnyítsük azt a terhet, mellyel egymás életére nehezedünk.
Néha könnyezve ölelkezz össze a keresztfa alatt mindenkivel, akivel dolgod van, családod tagjaival, főnököddel, kaszinó társaiddal, az útszéli koldussal, cselédeiddel, ellenségeiddel, rossz szomszédaiddal és jó barátaiddal, hogy elszenvedhessétek egymást a szeretetben. Ennek az elszenvedésnek van egy bizonyos ismertető jele, akkor sikerült, ha örömet találok annak a lényében, akit el kellett szenvednem. Ezért ez a tűrő szeretet csodálatos hatalma: könnyűvé teszi azt, ami nehéz, jóvá, ami rossz, széppé, ami csúnya, testvérré az ellenséget és áldássá az átkot. Ezt teszi az édesanya a gyermekeivel, ezt teszi a hős nemzetével, ezt tette Krisztus a világgal, mert Isten egyebet sem tesz, csak hordozza teremtményeit a szeretetben.