És néktek kenetetek van a Szenttől és mindent tudtok. Lehetetlen nem éreznem ezen a versen, hogy súgva, titkolózva mondja a szerző, szeme, arca, egész valója int hozzá és emlékeztet valamire, amit akkor mindenki tudott, de senki sem mert mondani, s ami egyszerre nagy világosságot gyújtott a lelkekben. Azért volt ez, mert el volt terjedve a világon egy titokzatos szekta, az ismerőknek, a tudóknak, a beavatottaknak a szektája. Ezek mindenféle titokzatos bölcsességet árultak a világ eredetéről, a lét titkáról, az élet értelméről. Csak rendre avatták be a jelölteket ezekbe a mindent megfejtő titkokba. A beavatás legmagasabb, végső szertartása aztán az volt, hogy hosszú önkínzás, lelki gyakorlat után, valószínűleg megrázó szertartások között megkenték szent olajjal a jelölt homlokát, fülét, szemhéját, hogy ezentúl lásson szemnemlátta s halljon fülnemhallota dolgokat és értsen értelemfeletti igazságokat. A gnosztikusoknak eme tévelygő tanításával és titkolózó szertartásával szemben mondja a patmosi apostol az ő kicsinyeinek és szerelmeseinek: hát elfelejtkeztetek róla, hogy tinektek is van kenetetek a Szenttől, a Krisztustól, és ez a kenet összehasonlíthatatlanul magasabb, boldogabb titkok és erők birtokosaivá tesz titeket, mint a gnosztikusok babonája.
Ez egyszerre nagy világosságot gyújtott a levél olvasóinak a lelkében. Ugyanis azok tudták, amit mi már elfelejtettünk, hogy a szent olaj az a jegy és eszköz, amellyel valami csodálatos erőt át lehet ruházni. Az olajjal való megkenés: kiválasztás és képesítés. Olyan nagyjelentőségű, mint például a mi világunkban a gyűrűváltás vagy a koronázás. Krisztus maga is szó szerint Felkent, a Messiás szó is felkentet jelent. Tudták azt is, hogy az ótestámentomban Isten háromféle emberét választja ki és hatalmazza fel a szent kenet által: a prófétát, akire üzenetét bízza, a főpapot, akit közbenjáróvá tesz maga és népe között és a királyt, akit a maga képében és a maga hatalmával állít az ő népe fölé. Amikor írták és olvasták e sorokat, ez a szó Krisztus, háromféle képet hívott elé minden lélekben, a próféta, a főpap és a király képét.
Nekünk kenetünk van a Szenttől. Ezzel azt mondja alapigénk, az első olvasók, a mindenkori hallgatók és az örök ember számára, hogy Krisztus felken minket, mint ahogy maga is Felkent.
Krisztus felken minket egy boldog ismeretre.
A tudás hatalom, mondotta az újkor hajnalán a híres angol filozófus. Egyszerű, de általános tapasztalást fejezett ki ezzel, azt tudniillik, hogy mi a világ felett a világ megismerésével győzedelmeskedünk. Egészen pontosan annyit jelent ez a tétel: az ismeretlen dolgoknak ki vagyunk szolgáltatva, amit megismertünk, azzal szemben tudunk védekezni, fel tudjuk használni, javunkra tudjuk fordítani. Micsoda óriási fegyver a támadóra, hogy ha ismeretlen tud maradni mindaddig, amíg megindíthatja a halál zuhatagját. Milyen roppant
védelem az üldözött vadra, ha felismerhetetlenül el tud tűnni bozótban, erdőben, zöld lombok között. Mennyire életkérdés, ha egy ismeretlen földre érkezem, hogy a bennszülöttek jó vagy rosszindulattal néznek-e reám, s életem hányszor függ attól, hogy tudjam, hol hajtom le a fejemet. A technika vívmányai abból származtak, hogy az ember megismerte a természet törvényeit. A betegségek ellen az egyetlen sikeres módja a védekezésnek felismerni a kór okozóját és a védekezés módszerét. Mit jelentene, ha a vezérek ismernék katonáikat vagy legalább is tábornokaikat. Mit jelentene, ha házastársak ismernék egymást, egymás családját, mielőtt egybekelnének. Mit tehetnél te mint szülő, ha ismernéd gyermekeidet, mit tehetnék én mint pásztor, más, mint nevelő, ha ismernénk a reánk bízott lelkeket. Egyenesen démoni hatalom az ismeret, amit az élet fája alatt a paradicsomi kísértés is kifejezett: olyanok lesztek, mint Isten, jónak és rossznak tudói.
Ez az ismeret lett az ember végzete. Mindent tudni akart és mindig újabb titkokra akadt. Azért olyan csodálatos biztatás alapígénknek a szava: Krisztus felken titeket boldog ismeretre, csodálatos titoklátásokra. Oh, nem új matematikai igazságokat ád, nem is filozófiára tanít meg, még csak életbölcseséggel sem tart jól, technikai és gazdasági ismereteket is igazán nem közöl, hanem ennél sokkal nagyobbat tesz, beavat abba a titokba, hogy az élő Isten a kezében tart. Feltárja előttünk ennek az élő Istennek kibeszélhetetlen szeretetét, hatalmát és dicsőségét. Megmutatja, mibe kerültünk neki mi és feltárul előttünk a kereszt kibeszélhetetlen mélysége. Elmondja nekünk, mi vár mireánk és reménységünk ezer tapadó szálával belefúródunk az Ő ígéreteinek kőszikláiba. Elmondja azt, hogy mi sok verebecskénél drágábbak vagyunk és az Ő szempillantása erősebb minden világegyetemnél és minden sorsnál. A férgecske embertől szinte szemrehányó szeretettel kérdi: ezek után csak nem félsz, nem aggodalmaskodol?
Mindezek fölséges és kibeszélhetetlen titkok. Egymás után tárulnak föl előttünk, s amint elsuhannak szemeink előtt, kiöntvén ölünkbe mondanivalóik aranyát, ezüstjét, mindegyik egy ígérettel búcsúzik: ez még csak a kezdet, ez csak a zálog; ami ezentúl jön, ami majd odaát következik, az a kibeszélhetetlenül nagy és dicsőséges. Még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk, de ha nyilvánvalóvá lesz, akkor hasonlóvá leszünk Ő hozzá.
Ugyanis a titoklátásra való felkenetésnek az a törvénye, hogy annyit ismerünk meg Krisztusból, amennyire hasonlókká tudunk lenni ő hozzá. Legtöbbet az ismer meg belőle, aki leginkább hasonlít Ő hozzá; egészen csak az ismeri, aki egy vele, mint ahogy az evangéliom ujjongása mondja: senki sem ismeri a fiút, csak az Atya és akiknek az Atya meg akarja jelenteni.
Az első kenet a titoklátásnak, titokhallásnak a kenete, a prófétaságnak a kenete, a hitnek a kenete. Másodszor: Krisztus felken áldozatra. Önnön főpapi tisztének kenetéből ad egy szemernyit a homlokunkra, csak annyit, amennyit egy csókkal, egy áldással lehet általvinni. De ez a csók, ez az áldás: sors; sors, mert halál és élet. A főpap tiszte az áldozat. A keresztyén ember főpapi tiszte szintén az áldozat. Óh, nem valami ceremónia, mert ezt elvetette és megátkozta Isten; gyűlölöm és megvetem ünnepeiteket, hárfáitok zöngésében nem gyönyörködöm, megvetem a ti étel- és illatáldozataitokat. Ez az áldozatnak külső, szertartásos formája. Van egy belső áldozat, amely éppen olyan véres, éppen olyan égő, de éppen olyan illatos és életadó, mint a külső és rituális áldozat. Ez pedig nem egyéb, mint a keresztyén embernek az a tiszte, hogy egész életét áldozza fel Isten dicsőségének szolgálatában. Áldozz, mondja egy felső hang az édesanyának, aki gyermeket szül, nevel s ennek szépségére és ifjúságára ráfizeti boldogan a maga szépségét és maga ifjúságát. Áldozz, szól egy belső hang a férfihoz, alapíts családot, s verítéked, hulló véred legyen kenyér, meleg ruha és békességes hajlék gyermekeid számára. Áldozz, szól egy hang a közéleti férfiúhoz, vagyonodat, egészségedet, családod békéjét, előmeneteledet dobd oda, hogy a sötétben ülők világosságot lássanak, hogy szebb legyen az álom a kemény nyoszolyán, s előbbre haladjon a fajtád, a néped. Áldozz, hangzik a kürtszó fiatal emberekhez, mikor a halál szérűjén csépel a szörnyű gép s embervérrel kell etetni, hogy kihulljon a szebb jövendő búzaszeme. Áldozz, szól mindnyájunkhoz, akiket naponként nem egyszer, hanem százszor döntés elé állít, hogy ne a magunk hasznát keressük, hanem a másokét, hogy szeressünk, szolgáljunk, életünket tékozoljuk el, egyszóval veszítsük el életünket, hogy megnyerjük azt.
Ezeknek az áldozóknak a homlokán ég a Krisztus főpapi kenetéből egy lehelletnyi. Csak egy csóknyi és mégis úgy sugárzik, mint egy korona. Átvilágít minden sötétségek éjszakáján, mikor egy-egy lélek ráeszmél, hogy egy nagy szertartásra érkezett ide e földre: a bölcsőtől a koporsóig egyetlen óriási áldozat az élet. Az ó ember megöldökölésének az áldozata az, s ha az illető Kálvin János, akkor ezt a vallást teszi: szívemet véres áldozatul felajánlom az Úrnak; ha egy egyszerű szolgálóleány, beteg gyermek, együgyű hívő, csak annyit sóhajt: itt a szívem, neked adom, Uram.
Krisztus felken egy főpapi szolgálatra, a szeretet nagy szolgálatára.
És végül Krisztus felken királyságra. A királyság szemléleténél bele kell illeszkednünk ennek a fogalomnak régies, bibliai jelentésébe. E szerint a király nem kényúr, nem államfő, nem első tisztviselő, hanem ősatya, akinek testéből és véréből származott a nép, pásztor, aki nem számadója, hanem tulajdonosa az ő nyájának, amelyet úgy tekint, mint a családját. Tehát minden katonája vele egy, s úgy viszonylanak egymáshoz, mint egy óriási fának a törzse és az ága. Mint ahogy az ág kicsiben és távolban maga a törzs, a katona kicsiben a maga helyén a király képmása.
Krisztus a király, így ken fel minket az Ő királyi tisztének részeseivé. Ebből két dolog következik. Először az, hogy amíg e földön élünk, addig nem szabad megszűnnünk a Krisztus zászlajáért való harcolástól. Mondd, hagyhatod-e te magára megcsúfolt, üldözött királyodat? Krisztus előtt nem hajt térdet ez a világ; Krisztus ellen háborog és lázad ez a világ; lehet-e ilyenkor alkalomszerűbb kiáltás, mint a genfi reformátoré: még az eb is vonít, ha bántják a gazdáját, s csak én hallgassak, amikor arculverik az én királyomat? Óh, valld be, hányszor voltál gyáva, hányszor árultad el, hányszor kötöttél különbékét, hányszor tetted le a fegyvert, s bíztad egy nyomorult, megalkuvó diplomáciára azt, amit csak bátor kiáltással, kockázattal, talán hősi halállal lehetett volna megmenteni. Gondoljuk el, mire kötelez minket az, hogy Krisztus szándéka, akarata, királyi törvénye távolabb áll a megvalósulástól, mint évszázadokkal ezelőtt. Mire kötelez minket az a megszervezett hitetlenség, amely az ifjúság lelkére veti magát és ki akarja irtani belőle Krisztusnak a képét. Mire kötelez minket ez a mostani gazdasági nyomorúság, amely megcsúfolása és arculverése a Krisztus törvényének; ha valaki kéri a te felsőruhádat, add oda az alsóruhádat is. Amelyik azt parancsolja, hogy az éhes egyék előbb, s azután a jóllakott. Lázárnak legyen előbb kenyere, s azután üljön a dús magarakott asztalához. Mire kötelez minket a mai békétlen, gyűlölködő, állati indulattal egymást hátba támadó emberek, csoportok, egyházak és nemzetek világában az a Krisztus, aki ilyen törvényt tett közzé: új parancsolatot adok nektek, hogy egymást szeressétek, arról ismernek meg, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretitek.
Bizony, ez a harc mindnyájunkra nézve a csitíthatatlan, megalkúvásnélküli harc, környezetünkben, családunkban, önmagunkkal szemben. Valami olyan állandó és véres vitézkedés, amilyennel a XVI. század magyar katonái éltek és haltak a végeken, ott, ahol az ősi ellenség, a roppant ellenséges birodalom, megmaradt hazájuk véres csonkjával érintkezett. Bizony, ez harc a keresztyén emberre nézve is, mert az Antikrisztus világa körülvette, bekerítette, darabokra osztotta, s utolsó csonkjaiban próbálja megvívni a Krisztus királyságát. Minden gyülekezet egy ilyen lelki véghely, ahol nem testi, hanem szellemi fegyverekkel vitézkedünk, s a Balassi Bálintok éneke helyett más ének zeng az ajkunkon: «Erős várunk nekünk az Isten», vagy «Perelj Uram perlőimmel».
Amíg tart az élet, tart a harc. Odafenn azonban vár a béke és a dicsőség. Ott is részesek leszünk Krisztus királyi tisztének kenetében, csakhogy ott immár nem kérdezünk, nem tükör és homályos beszéd által látunk, nem véres és égő áldozatban emésztetünk és nem rettentő harcokban viaskodunk. Ott fenn Krisztussal együtt uralkodunk. Átjár az Ő békessége, feltárul előttünk egész dicsősége s betölti valónkat, mint az üdvösség gyökere és virága egy minden öntudatnál fényesebb tudás és élőbb bizonyosság: Isten Úr és egyedül csak Ő az Úr. Akkor a mi uralkodásunk egyszerre a legforróbb és a leghőbb hódolattá válik és a 24 vén között, az üdvözült lelkek seregében, leesünk Az előtt, aki a királyi székben ül, imádjuk Azt, aki örökkön örökké él, s koronáinkat az Ő királyi széke elé téve, mondjuk, méltó vagy Uram, hogy végy dicsőséget, tisztességet és erőt, mert te teremtettél mindent és minden a te akaratodért van és azért teremtetett.