Nyilvánvaló, hogy a két felolvasott Ige ellenmond egymásnak. Egyik azt állítja, hogy zárt ajtók mögött, egymagunkban imádhatjuk Istent igazán; másik pedig az, hogy Krisztussal csak a közösségben találkozunk. Azok, akik a Szentírást törvénykönyvnek vélik, hajlandók egyik vagy másik parancs mellett dönteni, s azt betű szerint megtartani. Így jutnak az emberek két különböző következtetésre: egyik szerint Istent igazán csak otthon lehet imádni, a másik szerint pedig Istent csak a gyülekezetben lehet imádni.
Ha azonban közelebbről megnézzük a dolgot, kiderül, hogy itt valami hiba van. Ha a kétféle imádkozási módot szétválasztjuk egymástól és szembeállítjuk egymással, Krisztust elveszítjük; Krisztust csak akkor bírjuk igazán, ha külön is, közösen is imádjuk.
I.
Tehát: csak egyik, annyi mint egyik sem. Ha valaki csak külön akar Krisztussal találkozni, vagy csak a közösségben keresi, nem fog vele találkozni soha.
Vannak emberek, akik a titkos kamrácskában való imádkozás jogcíme alatt elhanyagolják a gyülekezeti istentiszteletet. Ezek az úgynevezett zárkózottvallásosságú lelkek. Könnyen szembetűnik, hogy ez a zárkózottság veszedelmekkel és kísértésekkel jár. Elszigetel ugyan a külső világtól és ezzel biztosítja számunkra a csendet, a zavartalanságot, kivesz az élet zürzavarából és huzavonájából, de egy csomó új csábításnak és kísértésnek dob zsákmányául és meggátol egy csomó ismeretlen segítést, elzár sok apró erőforrást. A magában álló ember mindig nagy kockázatot hordoz, a saját elégtelenségének kockázatát. Már a Szentírás első lapján elhangzik az Úr komoly figyelmeztetése, nem jó az embernek egyedül lenni. Isten közösségek számára teremtett, s a Robinson-élet lelki vonatkozásban is, legfeljebb nevelői ábránd. Magányunkban derül ki minden gyengeségünk. Ezt bizonyítja az a kétségtelen tapasztalat, hogy a szétszórtságban, ismeretlen világban magukra hagyatottan élő emberek sokkal könnyebben megtántorodnak és eltévelyednek, mint otthon, az ellenőrző, segítő és támogató közösségben. A falun sok ember becsületesnek marad, mert mindenki mindig látja. Ha feljő nagy városba, hamar megszédül ifjú és leány. Külföldön járó emberek vagy kivándorolt magyarok sokkal hamarább buknak el vagy kallódnak el, mint odahaza, azért, mert nincs meg a közösségi élet, amely nevel, ellenőriz és segít. Így vagyunk a vallásos élettel is. Mihelyt valaki kellemetlenül érzi magát a gyülekezetben, valami fogyatkozás van a lelkében; vagy a hite beteg, vagy a szeretete nem gyakorlati és nem áldozatos. Aki nem érzi azt, hogy más emberek imádsága mennyire emel, a közösségben kifejezett hit milyen átmelegítő és megtartó hatalom, annak a lelkében valami hiba van. Ezért nem helytelen megfigyelés, hogy elbúvó magányos emberek önvédelemből keresik a magányt, meg akarnak őrizni valamit, amit az emberek kiváncsisága fenyeget, néha csak valami kedvenc különc szokást, legtöbbször azonban valami titkolni való hibát vagy bűnt.
Így történik aztán meg, hogy azok az emberek, akik a titkos kamrában való imádkozás jogcímén maradnak el a gyülekezetből, lassanként megüresednek; csöndes óráikban mind kevesebb a lélek, mind több az ábránd. A csendes órák ideje is fogy, párolog az egész lelki gyakorlat. Gondolatkészletük hamar elfogy és mások bizonyságtétele nem segít rajtuk. Nincs mihez mérniök magukat s észre sem veszik, hogy úgy kiszárad a hitük, mint a tintatartóból a tinta. Az egyháztörténelem is azt bizonyítja, hogy a remeték a vallást terméketlen miszticizmussá és üres elmélkedéssé vékonyították, s a reform mindig olyan részről jött, aki hirdette a szeretet gyakorlását testvéri közösség keretei között. Ezt tették Jézus példázatai a zsidó írástudókkal szemben, a János bűnbánati prédikációja az esszénus rajongókkal szemben, s Luther gyakorlati életszentsége a terméketlen szerzetesi vallásossággal szemben.
Azonban az úgynevezett társas vagy közös vallásosságnak is megvan a maga veszedelme és ha nem kapcsolódik magányos, titkos, benső vallásossággal, önmagában véve ez is elsorvad. Veszedelem először az, hogy benne minduntalan mások hitével találkozunk, s ez előttünk áll mint tárgy, történelem és ezzel együtt örök idegenség. Mások hitéből épült a templom, mások hite zeng a zsoltárban, mások hite szárnyai az imádságban, s az ígehirdetésből csak én nem veszem ki a részemet. Így vagy abba a tévedésbe esünk, hogy a mások hite a mi hitünk és akkor áltatjuk magunkat, vagy pedig rosszul számítunk, mert hitet várunk attól a gyülekezeti közösségtől, amelybe mi magunk hitet nem viszünk. Nem gondolunk arra, hogy más is lehet olyan mint mi, azaz üres kézzel megy a szeretetvendégségbe, ahol éppen azért semmit sem lehet kapni, mert senki sem vitt magával semmit. Ily módon a közösségnek az ereje elvész, s valami csendes kihülés érezhető meg benne. Mind unalmasabbá válik a prédikáció és mind távolabbi dologról beszél. Mind nagyobb erőfeszítés kell ahhoz, hogy templomba menjünk és ott kiüljük a megszabott időt. Mindinkább szokássá válik az, ami életszükség kellene hogy legyen, s a végén olyasmi lesz belőle, mint amikor a rossz étvágyú ember fanyalogva és kelletlenül eszik, mert szokás, vagy muszáj. Azután ott van az a veszedelem is, hogy a templomba menetelt éppen azért, mert nehéz, már magában véve érdemszerző cselekedetnek tartjuk. Szeretnők felvenni mindjárt a jelenléti díjat valami titokzatos mennyei valutában. Bizonyos ingerlékenység, kényeskedő igényesség lesz úrrá ilyenkor rajtunk, s roppant élesen kritizáljuk az istentisztelet külsőségeit, a lelkipásztor modorát, mozdulatait, és szeretnők megkapni azt a hibát, amelyiket felelőssé tehetünk azért az ösztönös érzésünkért, hogy az egész istentisztelet nem épít, hanem fáraszt. A helyett hogy imádkozással, megbocsátó szeretettel s nagy szomjúsággal segítenők az ígehirdetőt, hogy emberi fogyatkozásai ellenére is a tiszta Igének közvetítője és hordozója legyen, vagy mesterségesen megbotránkozunk a Igehirdetés emberi fogyatkozásain, vagy pedig elfelejtkezve arról, hogy vallásos igazságokat, az örökéletnek a beszédét keressük, esztétikai élvezetet hajhászunk a beszédben, s csak akkor nyugszunk meg, ha ilyesmit megtalálni vélünk. Ez éppen olyan, mintha valaki attól a cifra papirostól remélné a gyógyulást, amibe az orvosságot becsomagolták.
Ha nem találjuk meg saját hibánk miatt a kívánt közösséget a gyülekezeti istentiszteletben, nyughatatlan és újításra sóvárgó szellemünk egyházon kívüli közösségeket keres és ott próbálja éhségét csillapítani. Különböző divatok, áramlatok keletkeznek, amelyek mind közösségeket gyüjtenek egybe, mindegyik azt vallja, hogy csak ő hozza az üdvösséget és az életet és mindegyik tovább siet a nélkül, hogy meggyógyított és helyreállított volna.
II.
Egészséges keresztyén élet csak ott lehet, ahol a lélek egyedül is találkozik Istennel és a közösségben is. Ezt így fejezhetjük ki: sem nem csak külön, sem nem csak közösen, hanem együtt, mind a két módon lehet Krisztust megtalálni. Csak az van otthon a templomi gyülekezetben, aki otthonában is meghajtja térdét az élő Isten előtt és otthonában csak az tud szeretteivel együtt vagy külön is imádkozni, aki a gyülekezeti közösség nagy áldásaival állandóan táplálkozik és boldog tapasztalást tett arról, hogy mi a szenteknek az egyessége.
Minden vallásnak Istennel való négyszemközti beszélgetésnek kell lennie. Az a lényege, hogy én a halhatatlan lélek szembeállok Istennel az örökkévaló Úrral és azt mondom neki: Te. Azért nincs olyan vallásos élet, amelynek egyedülvaló és titkos tápláltatása ne volna az Istennel való négyszemközti találkozás. Minden közösségi vallásosságnak előfeltétele, gyümölcse s egyszersmind mértéke is az, mennyire tudok egyedül is imádkozni, csendes órát tartani, családi életemet is Isten oltárává tenni. Ezért olyan nagyjelentőségű dolog a naponkénti csendes óra bevezetése. Reggel, amikor még legfrissebb az ember, amikor még ezer gond és baj nem szedte szét a figyelmét, olvassuk el a Szentírás néhány versét, álljunk Isten elé és hallgassuk meg, mit üzen nekünk arra a napra, vigyük napi feladatainkat az Ő orcája elé, tárjuk elébe, miféle kérdéseinkben kell határoznunk, mit kell végbevinnünk, mit kell elhordoznunk és mit kell megbocsátanunk. Ha lelkünket így indítottuk fel és elég alázatosak és elég engedelmesek vagyunk, Isten nem hagy üzenet nélkül minket, s amit ilyenkor üzen, arra rábízhatjuk magunkat, nem hagy cserben, ha neki fogadunk szót. Megtapasztaljuk, hogy Ő titkon néz minket. Mikor elébe állunk, az egész nagy mindenség mintha egy óriási szem volna. Isten szemének a világossága jár át, jósága és melege olvaszt, hevít, tüze gyujt, ítélete éget és helybenhagyása betakar. Titkon néz, de nyilván megfizet, azaz tanácsa, parancsa, ítélete és ihletése olyan következményekkel jár, amelyekhez az egész világnak hozzá kell igazodnia, s amelynek fensége és dicsősége előtt elhalványulnak még a csillagok is. Titkon nézi az erőtelent, de nyilván megmutatja erejét, titkon nézi a sírót, de nyilván önti rá a fejére a vigasztalás olaját, titkon nézi az elesettet és megriadtat, de nyilván koszorúzza meg a győzedelmest, titkon nézi a gőgöst és felfuvalkodottat, de nyilván alázza porba a konok fejét.
De a lélek tapasztalására még ez sem elég. Mi nemcsak egyének vagyunk, hanem egy élő közösségnek a tagja. Krisztus megígérte, hogy a gyülekezetben építi meg az Ő dicsőséges testét. A gyülekezetnek a gyakorlása éppen azért jótétemény, mert mindenki áldássá válik reánk és mi áldássá válunk mindenki számára. Ha szívből megrendültél, ha tudtál imádkozni, nemcsak magad jártál jól, hanem jótétemény voltál sok ismeretlen testvéred számára is. Ha szívből énekelsz, másoknak a lelke is zeng tőle és ha sugárzik a lelked itten, fényt kapnak tőled mások is. Itt felveheted másoknak a keresztjét, segítesz rajtuk, ha imádkozol érettük. Itt sokan emelik a te keresztedet is, mert szeretettel könyörögnek éretted. Beleszövődünk gondolatainkkal, érzéseinkkel, azzal, amit adtunk és azzal, amit vettünk, egy élő lelki szervezetbe, a Krisztus dicsőséges testébe. Jézus végrendelete így szól: tegyetek tanítványokká minden népet és én ti veletek vagyok a világ végezetéig. Krisztus velünk van a gyülekezetben nemcsak az Ő ígéjével és sákramentomával, hanem halálának érdemével, váltságának gyümölcsével, belőle sugárzó világosságával, főpapi áldozatának egyszersmindenkori erejével és királyi hatalmának győzelmes erejével. Nem az a fontos, hány emberből áll ez a közösség, mert Krisztus nem tömegekben van jelen, hanem a gyülekezetben. Két-három ember elég, hogy ott legyen közöttük, s nem hagyja bizonytalanságban híveit a felől, hogy Ő csakugyan közöttük van. Nem külső díszben áll az Ő dicsősége, ha ő jelen van egy kis imaházban, a barokk templomok minden ékessége is csak olcsó cicoma az Ő királyi dicsőségéhez képest. Nem papi méltóságokban, koronás személyekben van jelen, hanem bűnös emberek áhítatában, kegyelmet nyert emberi szívek életujjongásában, akár beszélő, akár hallgató az illető s minden emberi hatalom és pompa torzkép az Ő szentsége, tisztasága, dicsősége mellett. Jelen van kezességével, közbenjárásának érvényével, megváltó szerelmének egész sikerével és dicsőségével…
Jelen van azért, hogy mi vele lehessünk, míglen eljő az az idő, hogy soha el nem szakadunk tőle.