Sokan azt hitték, hogy a felolvasott íge két különböző zsoltártöredékből áll; egyik a kegyelemről beszél, másik a gyermekáldást dícséri s csak véletlenül forrott össze ez a két zsoltárdarab. Pedig ugyancsak egy darabból való az egész zsoltár s az egészet egy élő gondolat szerves ereje tartja össze. Ez a gondolat azt mondja meg: hogyan épül a világ? Úgy, ahogy egy élő szervezet épül: minden porcikája, amit egyszer Isten megteremt, részt kér a teremtés további munkájából. Ami meglett, beáll az alkotó munka nagy együttesébe. Ahogy megszületett a nap, átvett egy csomó teremtő munkát, mint ahogy az ész átvesz egy csomó életalakító munkát és lassankint belenő hivatásába. Ezzel tölti be rendeltetését.
A világ tehát nem kész mű. Téves szemlélet volt az Ember Tragédiája írójától:
Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen.
Nem; a világteremtés állandó folyamat, a neve: élet. Ebben a folyamatban azáltal veszünk részt, hogy egy darabját végrehajtjuk. Mi kell, hogy végrehajtsuk, s mégis a mű maga: Isten világalkotása. Semmi sem mutatja ezt jobban, mint az építés példája, melyet alapígénk is említ. A várost Isten építi: Ő formálja a hegyet, a folyót, a lapályt; Ő civilizál és Ő a műveltség szerzője; övé a terv, az erő, az anyag; de emberi kezek nélkül várost építeni Ő maga sem tud. Isten egyedül, hat nap alatt megteremtette a világmindenséget; de egy fecskefészekhez egy egész nyárra s két füstös, szárnyas inzsellérre: a fecskepárra van szüksége.
Tehát Isten világalkotó, életalakító munkájának, titokzatos építő munkájának ez az alaptörvénye: Istentől van, emberek által!
Istentől – általunk.
Mennyi baj származik abból, ha ezt valaki nem látja s a nagy törvény valamelyik részét elhagyja.
Torz és hamis szemlélet az, amelyik nem számol Istennel. Ezeknek szól az első lecke: Ha az Úr nem építi a várost, hiába dolgoznak az építők; ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző. Ezer példa tolul elénk e tétel ábrázolására, szinte fuldoklunk tőle. Ugy-e, senki sem rakta úgy a garast félre mint te, s mikor azt hitted: elég, — füst és hamu, papír és polyva lett aranyhegyed. Ugy-e, nem szerette és nem művelte a földet úgy senki, mint te s mikor jött volna az aratás: tövist és bogáncskórót termett a részedre. Ugy-e, nem szerette senki az élettársát úgy mint te: meg tudtad-e hosszabbítani életét csak egy negyedórával? Ugy-e, nem tudott vigyázni senki ügy a gyermekére, mint te, s nem hihető, hogy gyermek olyan drága lett volna, mint ez a tied: hogyan került e fehér, aranyos koporsóba?
Nemzetek vannak, amelyek mindennel bírnak: pénzük, hatalmuk, dicsőségük garmadával; de nem születik gyermek: mi lesz a vég? Családok vannak, ország, világ irígyli címerök ősi fényét, felhalmozott javaikat és műkincseiket, de nehézfejű vagy könnyű erkölcsű az utolsó sarj, amiket pedig felgyüjtött századok szorgalma és szerencséje — kiéi lesznek ?
Közben a Mózes bölcseje ott ring a sás között, ahová kitették, Arany, Petőfi kis falusi iskolákban tanulják a betűvetést, Carnegie újságot árul, Epiktetos rabszolga s egy ifjú, Nagy Sándor, mire harmincéves lett, évezredekre eldöntötte Európa és Ázsia sorsát. Új családok, új nemzetek támadnak s az öreg Rákóczy György még az ágyúira is ráönteti: Non est currentis, neque volentis, sed miserentis Dei. Az Úr annak, akit szeret: ingyen ad eleget. «Szerelmesének álmában ad eleget.» Az élet legnagyobb értékei nem a mi érdemünk, a mi sikerünk, a mi eredményünk: egyszerűen felülről vett, ingyen kapott, felfoghatatlan és meghálálhatatlan ajándék.
De éppen olyan beteg és balga szemlélet azt vallani, hogy az élet nem függ tőlünk. Az életnek nem szenvedő alanyai, hanem cselekvő hősei vagyunk. Az élet bennünk és általunk megy végbe és olyan, amilyenné bennünk lesz.
Alapígénk elveti tehát azt a felfogást, hogy mi csak szemlélői vagyunk az élet nagy drámájának. Lehet, hogy sokan csak néma statiszták: de hős nélkül nincs dráma s nem dráma az, ahol nem cselekszenek. A fatalizmus bágyaszt, ellankaszt s lassankint valami lelki tengődésre vezet: nézzük, hogy minden mindegy és nem törődünk vele. Minden lelki betegség között, mely akár nemzetet, akár egyént elfoghat, legnagyobb a tehetetlenség, az akarattalanság, a hamleti abúlia, amely mindent eltűr, semmin sem segít s nyomorult eszközül odaadja magát annak, aki akarni tud. Az ilyen nemzet rendesen kalandorok vagy ostobák prédája lesz s meg is érdemli, hogy az legyen.
Az egyéni életben is rettentő elnyomorodást okoz ez a felfogás. Aki azt hiszi, hogy tusa nélkül győz, erő nélkül fegyelmezheti magát vagy másokat, félelem és rettegés nélkül harcát megharcolhatja: téved és önmagát ítéli el. A kegyelem felénk nyúl, de minden izmunknak meg kell feszülnie, derekunknak meg kell roppannia és tenyerünknek fel kell vérzenie, mert magunknak kell megragadnunk azt. A hívő ember a legaktívabb, legbátrabb és legnagyobb erőfeszítéseket végző ember. Igen, a vetés nő, míg mi alszunk, de hogy nőjjön: orcánk verítékével kellett feltörni az ugart és elvetni a magot.
Ha tehát Isten ajándékul adja az életet, a képességeket, de megkívánja az erők teljes kifejtését: akkor a világalakítás döntő munkája a nevelés. «Íme, az Úrnak öröksége a fiak; az anyaméh gyümölcse: jutalom. Mint a nyilak a hősnek kezében, olyanok a serdülő fiak. Boldog ember, aki ilyenekkel tölti meg tegzét; nem szégyenülnek meg, ha ellenséggel szólnak a kapuban.»
Igen, nekünk szavunk van az ellenséggel a kapuban. Kettős értelme van ennek a képnek. Eredetileg a zsoltáríró egy nagy pörre gondolt, amely életre-halálra ment a kapuban, ahol a vének a törvényszéket tartották. Itt nagy segedelem volt a sok szép fiú, mert ez a vádlott ember istenfélő, igaz voltát bizonyította. De lehet arra is gondolnunk, hogy Isten népe egy ostromlott várban védekezik. Az ellenség roppant erővel támad s minden percben hajszálon függ a vár sorsa. Minden azon dől el, van-e katonánk, milyen katonánk van?
Ezért ajándék minden gyermek; ezért az Úr öröksége a gyermek, ezért ajándék és jutalom az anyaméh áldott gyümölcse. Minden rajtuk fordul meg, minden bennük valósul meg, ifjú kezükben a holnap aranykulcsa. Szeptemberben érezzük át ezt egész jelentőségében és hevítsen át a gyermek után szomjazó életösztön.
Látnunk kell, hogy csakugyan az élet és halál kérdése, ha tegzünk tele van nyilakkal. Ez az erőnek, harcképességnek, készenlétnek, a jól felfegyverezettségnek képe. Jelenti a testi erőt — elég egészséges-e a magyar ifjúság, nem vétkezik-e teste ellen; nem vétkezünk mi ellene azzal, hogy nem adunk elég kenyeret? Ez jelenti a tudást — vajjon a mi közoktatásunk elég bölcs, elég eredményes-e? - jelenti az erkölcsöt: vajjon az új nemzedék elég tiszta, elég nemes gondolkozású, elég hősies-e? Ez jelenti a lelki erőket: vajjon a mi ifjúságunk elég hívő, elég krisztusi-e?
Itt értünk az alapíge csúcspontjához. «Mint a nyilak a hősnek kezében, olyanok a serdülő fiak.» Az tehát a legfontosabb kérdés: kinek a kezében van az ifjúság ?
Nem elég, ha az öregek kezében van; ha nem lesznek különbek, mint mi, elbuktunk a kapuban. Ne legyen a világ kezében: elvesztegeti őket, vagy Isten ellen használja fel.
Legyen a Krisztus kezében. Neki engedelmeskedjék, az fegyvere, szerszáma váljék a magyar ifjúból, Krisztus célja felé röpüljön s az Ő akaratának legyen a követe, mert Krisztus az igazi hős.
Akkor nem szégyenülünk meg, ha ellenséggel kell szólni a kapuban, sem mint emberek, sem mint magyarok.
Lekció
1Kor 3,9-14