Ma a Szentlélek vigasztaló erejéről beszélünk. Ki az közülünk, akinek nincs szüksége vigasztalásra? S ha volna olyan vidám és boldog lélek, aki azt mondja, nekem nincs: nem kérdezhetjük-e tőle, biztos vagy-e benne, hogy nem lesz soha szükséged rá? Mi az, ami téged ma boldoggá tesz; nem veszítheted-e el holnap? Hátha éppen azért vagy mondhatatlanul nyomorult, mert nem érzed szükségét a vigasztalásnak.
Mi történnék azzal az emberrel, aki kihirdetné: és minden megszomorodott szívet megvigasztalok! Elsöpörné a síró, panaszkodó jajgatók áradata, mintha egyetlen olajos korsó után egy éhező ezred nyujtaná ki kezét.
Aki próbált vigasztalni, tudja, hogy milyen nehéz; szinte lehetetlen. Emberileg a vigasztalás csak hazugság által lehetséges, természetesen ideig-óráig. Éppen ebben áll az emberi vigasztalás lehetetlensége. Megpróbáljuk áltatni az illetőt, olyan dolgokat ígérünk, amelyeket nem tudunk beváltani. Vagy a tényállást hamisítjuk meg, vagy hamis gyógyulást ígérünk. Például azt mondjuk a halálos betegnek, hogy egészen jelentéktelen a betegsége; hamis kórképet csinálunk, mert azt hisszük, hogy a hazugság meggyógyítja. Súlyos szervi szívbaját idegességnek mondjuk, a halálos kórról azt állítjuk, hogy múló zavar. Ennél még rosszabb az, amikor eltitkoljuk valaki elől a bajt. Ismertem egy családot, ahol az apa meghalt és a beteg anyának hónapokig nem mondták meg, hogy férje nem él, mert meg akarták óvni a rettentő rázkódtatástól. Micsoda hazugságrendszert kellett fölépíteni; mennyire össze kellett tanulniok, hány ellenmondásba keveredhettek, végül mint veszítették minden hitelüket s ki tudja, hogy ez az egész mesterkedés, főképpen a hazugságoknak összeomlása nem volt-e rettenetesebb és halálosabb a beteg asszonyra nézve, mint maga a tény?
És a hamis vigasztalásban mégis van egy igaz gondolat. Az tudniillik, hogy el akarja venni a fájó ténynek erejét. Azt akarja kimutatni, hogy az ok, ami miatt szenved valaki, nem olyan súlyos, nem olyan gyötrő, mint amilyennek a szenvedő érzi. Lásd meg, hogy nincs mi fájjon, nem is fáj nagyon, ami miatt sírsz; ezt a törekvést a világszerinti vigasztalás hamissággal próbálja elérni.
A másik fogása a hamis vigasztalásnak az, hogy a veszteséget valami világi jóval próbálja pótolni. Ez az anya sír beteg gyermeke miatt: adj neki reménységet, mondd, gyermeke meg fog gyógyulni. Ez az ember elveszítette vagyonát, vigasztald meg azzal, hogy még ennyit meg ennyit szerezhet. Elibéd áll valaki, akinek a becsülete lett oda, beszélj neki arról, hogy feled a világ és vannak vidékek, ahol ő ismeretlenül újra élni tud. E vigasztalásnak roppant nehézsége, hogy az, amit ígérünk semmit sem ér az elveszett értékhez képest. A holnapi túzokkal a mai veréb hiányát nem igen lehet kielégíteni.
Ezért nincs más vigasztaló, csak a Szentlélek Isten. Még pedig azért, mert a Szentlélek nemcsak nyujtja a vigasztalást hanem képessé tesz elfogadni azt.
Az a vigasztalás, amit a Szentlélek nyujt, az igazság. A halálra azt mondja, hogy halál, a bűnre azt mondja, hogy bűn. Ezért a Szentlélek vigasztalásának van egy gyötrő, égető, szinte azt mondanám, gyilkos bevezetése. Nem mondja, hogy nem fogsz meghalni; minden vigasztalásának első tétele: igen, te meg fogsz halni. Nem mondja azt, hogy nem vagy hibás, ártatlanul üldöznek, sérelem rád nézve az, ha rosszat mondanak rólad: beledörgi a lelkedbe úgy, hogy megreszketnek a csontjaid is belé, a porba bűnös, a vályuhoz, nyomorult!
De ez a Szentlélek vigasztalásának csak az első igazmondása. A második lépése hasonlít az emberi vigasztaláshoz; azt állítja, hogy a veszteség vagy a fájdalom, ami minket ért, nem olyan nagy, nem olyan halálos, nem olyan elviselhetetlen, mint amilyennek mi érezzük. Tévedésben vagyunk a fájdalom jelentősége felől, nem az övé az utolsó szó. Ez a Lélek vigasztalásának második nagy igazsága azért lehetséges, mert éppen a Léleknek s egyedül a Léleknek van igaza, amikor azt állítja, hogy nem az a legfőbb jó, amit elvesztünk, amiért sírunk, ami fáj, hanem az, ami még nem is volt a mienk s amit éppen most fogadhatunk el. Te elveszíted az életet, de tudd meg, nem ez a te legfőbb javad. Ennél sokkal dicsőségesebb dolgok vannak a világon. Csak a látható, csak az ideig való, csak a földi múlik el. A láthatatlan, az örökkévaló, a romolhatatlan éppen most születik meg és éppen így szabadul fel. Elveszítetted vagyonodat, a jólétnek, társadalmi rangnak javait. Mit használ, ha valaki az egész világot megnyeri, lelkében pedig kártvall? Van egy más kincs, más gazdagság, más öröm és más jólét, mint amelyik elbúcsúzott tőled, s ez mind a tied lehet. Te síró gyermek, szétfujtam kezedből a hamut, mert aranyat akarok helyébe adni. Vádol a lelkiismeret, porban és hamuban bánod bűneidet, nem akarsz vigasztalást bevenni, mert ónízűvé vált szádban az élet: nézd, van bocsánat, feléd hajlik az irgalom, kiemel a sárból és átvisz a dicsőségbe egy szabadító égi kar.
Ezt csak a Lélek mondhatja, mert maga a Lélek az a fölséges, új, magasabbrendű jó, amely veszteségünkért kárpótol.
Mi tehát az az igazság, amivel vigasztal a Szentlélek? Az, hogy van élő Isten, megváltó Krisztus, mert van Ő, a Lélek, mindkettőnek lelke, akarata, segítsége, ereje és valósága. A Léleknek ez a vigasztalása szakadatlanul bennünk van, velünk van abban, hogy mindig körülvesz; láthatatlan, de valóságos párázatában járunk. Sohasem szakadunk el tőle, benne fürdünk, mint a napsugárban a rom. Keresi lelkünk mélységeit, mint a fölkelő nap fénye a házak lefüggönyözött ablakait. Nem lehet azt mondani, hogy nincs fény és meleg, csak a függönyt kell félrehúzni, csak az ablakot kell kinyitni. Nem lehetünk olyan mélységekben, hogy egész ereje rendelkezésünkre ne álljon és nem lehetünk olyan magasságban, hogy túlhaladtunk volna rajta. Nincs szív, akit a Szentlélek meg ne vigasztalhatna, ha átadja magát neki.
Velünk van az ígében. Millió meg millió tanács, bizonyság körülvesz és szinte nevünkön szólít. Gondold el, hogy minden Íge neked szól, a te kérdéseidre felel. Mint ahogy a tengerparton sétáló arcát; ruháját, bőrét belepi és áthatja a szélben háborgó tenger sós párázata, úgy hatol át rajtunk, úgy lep be minket, gyógyít meg Istennek minden ígéje, amelynek fellegében járunk.
De velünk van különösképpen a látható Ígében, az úri szent vacsorában. Ezek a jegyek zálogai és pecsétei a lélek természetfeletti és láthatatlan valóságának. Vádol a bűn? Íme, itt az üzenet az irgalomról s bocsánatról. Megbántott a halál: íme, itta bizonyság az örökélet és a dicsőség felől. Elvesztettél mindent e világon: íme, itt vannak egy örökkévaló gazdagság beváltható jegyei. Ezek mind arról beszélnek, hogy van örökségünk, királyfiak vagyunk, hazafelé tartunk, egy titokzatos menyegzőnek meghívottjai vagyunk. Mindezt nem érti meg a világ és nem tudja bevenni.
De a Szentlélek vigasztalásának megvan még egy utolsó csodálatos vonása: a csalhatatlan hatékonysága. Minden lelkipásztor tapasztalta, hogy a legragyogóbb ékesszólás, legodaadóbb rábeszélés sem tud eredményt érni egy léleknél, amelyik Rákhel szerint nem akar vigasztalást bevenni. A Szentlélek vigasztalásának az a csodálatos ereje, hogy vigasztalódásra képessé teszi a lelket. Képzeljük el, hogy a napnak olyan ereje volna, hogy szemet tud vele teremteni, amelyik meglátja őt. Képzeljük el, hogy egy hangnak olyan hatalma van, hogy hallóvá teszi a siketet, akihez szól. A Szentléleknek olyan ereje van, hogy hívővé teszi azt, akit vigasztal. Olyanforma eset ez, mint amilyenről a lelkipásztori élmények is beszámolnak. Amíg érvelünk, a beteg csendesen ingatja a fejét. Ha tényekre mutatunk rá, ahol a vigasztalás bekövetkezett, azt mondják, az más volt, az nem az én esetem. De ha imádkozunk a szenvedőért, ha a csendesség veszi körül: megindul a lélek titokzatos munkája s betegünk mélyen fellélegzik. Arcára ráült valami kiengesztelődött és boldog nyugalom. Szívét eltölti értelemfeletti békesség, s boldogan távozik el, mert csoda történt vele: a Lélek erősebb volt, mint ő.
Ne volna erősebb ez a Lélek, mint te? Ez a Lélek, amelyik a teremtés hajnalán a vizek felett lebegett? Az a Lélek, amelytől Krisztus test szerint fogantaték, amikor beárnyékolta Máriát? Az a Lélek, amelyik újjáteremti a te szívedet? Hogyne tudna megvigasztalni, aki újjászül?