Lehet-e újat mondani egy pünkösdi prédikációban? Újat nem is szabad; mindig a régi és örök igazságot kell hirdetni. De mindig, mást mond az, aki az örök igazságokat újból átéli. Képzeljétek el, ha valakinek minden évben beszélnie kellene a tavaszról vagy a csillagos égről, vagy a szerelemről. Mindig ugyanarról a végtelenül nagy dologról beszélne, de azért mindig mást mondana róla. Hiszen éppen abból áll a szellem igazi ihletettsége, hogy régi dolgokról újat mondjunk a helyett, hogy új dolgokról régi énekeket énekelnénk.
Ma például a Szentlélekről akarván beszélni, az foglalkoztat, hogy a Szentlélek az életnek a lelke. Életet ad, sőt azt mondhatnám, hogy a Szentlélek maga az élet, mégpedig az igazi, az örökkévaló Élet, a legnagyobb jó, ami Isten kegyelméből részünkre jut.
I.
Ez látszik először a mi személyes életünkben.
Az élet örök titok. Mindenki tudja mit értünk alatta, de senki sem tudja megmagyarázni, sőt talán meghatározni sem. Az az egysejtű lény, amelyik táplálkozik, ketté oszlik, s ezt a munkát a végtelenségig folytatja, szerkezet dolgában tökéletesen azonos önmaga hullájával, csak az a lényeges különbség van kettőjük között, hogy a halott amőba nem táplálkozik és nem szaporodik, sőt széthull vegyi alkatrészeire. Az élő virág és a halott virág között alig lehet különbséget tenni, annyira egyformák; az egyik azonban olyat művel, amire a másik képtelen: nő, kivirul, gyümölcsöt hoz. Akár egy pillangó, akár egy elefánt, ha él, fenntartja önmagát az egész világmindenséggel szemben, még ha ellenségesen fordul is az feléje; ha pedig elszállt belőlük az élet, százezer papnak az imádsága, milliós lóerős villanygépek, tudósok és klinikák erőfeszítése nem képes megakadályozni, hogy feloszló hullájuk kisebb vagy rövidebb idő alatt el ne tűnjék a körülöttük levő világba. Amőbának, búzakalásznak, katicabogárnak vagy oroszlánnak az élete mégis csak valami megfoghatatlan lelki valóság, amelyet tényként kell elfogadnunk, hatásaiban csodálnunk, törvényeiből megismernünk, de soha rejtelmes magvát és kikutathatatlan titkát meg nem ragadhatjuk.
Ezért van az, hogy az emberi gondolkozás kezdettől fogva az élet és a lélek fogalmát összekapcsolta és ilyen vagy olyan egyenletbe állította. Ősi emberi szemlélet szerint az élet lelke valahol a vérben van és a lélek olyan mint a vér: sűrűsége, hőfoka, keveréke szabályozza a lelket. Ez az élet ott lesz a legmagasabbrendű, ahol a lényegét alkotó lélek tud önmagáról, törvényt ad önmagának, megbecsüli önmagát és öntudatos cselekvéssel fenntartja önmagát. Igen, az emberi élet magvát is a lélek alkotja; a mai természettudomány ezt az igazságot egyetemlegesen vallja. Léleknek nevezi azt az életerőt, amelyik az ember egész mivoltában, a testét alkotó vegyi folyamatok változásaiban épp úgy, mint a belső elválasztású mirigyek működésében, a reflex mozgásoktól kezdve fel az öntudatos jellem és az ihletett szellem legmagasabb tevékenységéig, minden nyilvánulásnak kikutathatatlan, megfoghatatlan alanya. Hajlandó elismerni azt is, hogy ennek a léleknek van olyan nyilvánulása, amelyik nincsen hozzákötve a testhez, s immár nem vitatkozik azokkal, akik azt állítják, hogy a mi életünknek testünkhöz kapcsolódó változásain túl csodálatos és megmagyarázhatatlan lehetőségei vannak. Ezért egész lényünk mindenestől fogva ettől a belső lelki alanytól függ, amit személyiségünk magvának is nevezhetünk, s testi-lelki nyilvánulásaink beláthatatlan változásait ez tartja össze, ez szervezi, ez fejleszti és ez valósítja meg.
Mindennél fontosabb kérdés tehát minden emberre nézve, hogy ennek a titokzatos belső erőnek szervező, uralkodó feje feltétlenül érvényesüljön külső és belső világunk felett, mert különben belső meghasonlások, széthullások, erjedések indulnak meg, szétmállik lelki világunk s utána elnyomorodik és semmivé lesz testi életünk is. És az emberi nyomorúságnak nincsen kiáltóbb próbája és megrendítőbb ítélete, mint az az egyetemes tapasztalás, hogy a lélek magunkból nem futja. Az emberi lélek nem elegendő az emberi világ összetartására, megmentésére és felmagasztalására. Széthulló világok, omladozó műremekek, feloszló szervezetek vagyunk mindnyájan, akik egy magasabbrendű lélek szervező munkája, újjászülő ereje után vágyakozunk.
II.
A lélek élet, ez látszik másodszor a közösségeknek az életében. Minden közösséget lélek szervez meg és minden közösség lélek híjján bomlik fel. A közösséget szervező lélek munkáját úgy végzi el, hogy egyik embernek megmutatja a másik embert mint ajándékot, értéket, legfőbb pótlékot, aki nélkül élete elégtelen és hiányos volna, s ezzel a két ember élete összeszövődik. Semmi se bizonyítja ezt olyan világosan, mint a család élete. A szerelmes ifjúnak a párja az egész mindenség legfontosabb, legsürgősebb és legértékesebb darabja; mindent elhagy és mindenről elfeledkezik, csak ezt az egyet bírja. Az anyára, sőt az apára is a gyermek: saját életének megújulása és kivirágzása, s azt az ösztönös érzést kelti fel a szülőkben, ami a valóságnak is megfelel, hogy életük célja és koronája a gyermek. A hadvezérre a sereg drágább mint a saját jobbkarja és a seregre a hadvezér fontosabb, mint a tulajdon szíve vagy feje. Mind e közösségek között egyike a legcsodálatosabbaknak a nemzet, amely olyan létformát jelent a mai ember számára, mint a sóra nézve a kockás kristályalak. Igazán ebben virul ki emberisége és e nélkül önmagához méltatlan halmazállapotban van. És az egész emberiséget semmi más nem tudja összefogni és egységes, egyetlen élő lénnyé szervezni, nem születhetik meg addig e földön az emberiség, mint élő lény, amíg egyetlenegy óriási lélek át nem járja és egységgé nem szervezi.
És most meg kell állapítanunk, hogy a közösségeket nem tudja fenntartani az a lélek, amelyik létrehozta. Ezt így is mondhatom: az emberi közösségek önmagukból nem tudnak megélni: lassankint szétomolnak. A szétomlás első jele: meggyengül a lélek, amelyik az illető közösséget létrehozta. Ezért olyan mély és szép alapígénknek a képe, amely szerint a lélek munkája az, hogy a tagokat testté szervezi, a test életét tagok életére ágaztatja el. A család rögtön elpusztul, mihelyt az élettárs nem a legdrágább lény és a gyermek nem az élet koronája. A nemzet beteg lesz, fája penészedik, levelei hullanak, ha minden tagja nem éppen nemzeti mivoltában találja meg saját lényének legmagasabb kivirágzását és ennek a nemzeti létnek javáért magát bármikor feláldozni vonakodik.
És most azt is megállapíthatjuk, hogy ez a veszedelem nemcsak fenyeget, hanem ugyancsak bekövetkezett. Kell-e bizonyíték a családi élet széthullására? Kell-e tényeket sorolnom fel, hogy a nemzeti öntudat homályos, megnyilvánulásai ferdék, balogok, tisztátalanok? Férjnek és feleségnek, szülőnek és gyermeknek tökéletesen mássá lett a viszonya ahhoz képest, ahogy Isten ígéjéből tanultuk. Az igazi magyarság jelentésére nézve tökéletes ellentétek uralkodnak közöttünk, és ez a pusztító zürzavar egész közéletünket megbénítja. Itt is azt a tapasztalást kell tennünk, hogy a család nem képes önmagából megújulni, a nemzet maga nem tud tiszta törvényt adni, s minden arra utal, hogy egy magasabbrendű életnek és léleknek kell elkövetkeznie, különben ezzel a mi mostani nyomorult életünkkel veszedelembe és kárhozatba jutunk.
III.
Ezért olyan nagy vigasztalás a pünkösdi evangéliom. Az, hogy van Szentlélek, amely Istennek a lelke, s éppen ezért van olyan élet, amelyik Istennek az élete. Élet, amelyik mindenekfölött örökkévaló, amelyik tiszta és tökéletes, lélek, amelyik életet teremt és ezt az életet örökre meg is tartja.
Jelentkezik mindenekfelett azzal, hogy megragadja és újjászüli személyiségünk legbensőbb magvát. Nem úgy, hogy más emberek leszünk, s elvész az, ami bennünk egyéni és jellemző, hanem úgy, hogy egy új életelvet plántál mibelénk beolt minket a Krisztus életével. E beoltásnak az eredménye az, hogy személyiségünk jellemző vonásai megmaradnak, de átnemesednek; önmagunk leszünk, de Krisztushoz hasonlítunk. Új ismeretek villannak fel előttünk, és ennek látásából új öröm származik és az új öröm ihletésére új, áldott cselekedetek következnek. Belevonja a lélek egész testi életünket és megszenteli azt is, mint ahogy egy oltáron égő láng bevonja világossággal a templom falát. De nincs kötve ehhez a testi élethez, mint ahogy a láng nincs kötve a templom falához, ha az lehull is, a láng tovább él és hozza a maga illattételét. Támasztja bennünk azt a nagy és boldog reménységet, hogy igazában akkor lesz teljes, akadálytalan és győzedelmes, amikor a test börtönéből végképp kiszabadul. A Lélek ilyen módon szervez bennem egy új embert, s ez azon mértékben nő, ahogy a régi megöldököltetik; s ennek az új embernek rendeltetése, érdeklődése, berendezkedése egy olyan más világban megy végbe, melyet éppen ez érdeklődés és berendezkedés által ragad meg s tesz élete boldog alkotórészévé.
De ez a lélek újjáteremti a közösségi viszonylatokat is. Férfi és asszony között az eset óta elrontott, megmételyezett és megátkozott viszonyt megszenteli és helyreállítja. Szülők és gyermekek, az egymást felváltó nemzedékek ellentétét kiegyenlíti s aranyhidat ver az egymás után következő emberöltők között. Biztosít egy új folytonosságot, megcsinál egy láthatatlan történelmet, s mindebből felépít egy dicsőséges lelki országot. Megszenteli a csókot, fénnyel hinti be a bölcsőt, sugárzóvá teszi szívünkben édesapánk és édesanyánk arcát. A nemzetnek megadja igazi méltóságát, amikor Isten szolgálatába állítja. Valósággá teszi fiai között az összefüggést, a felelősséget és a szolgálatot, amikor a nemzethez való tartozást csak a felebaráti szeretet és testvéri szolgálat útján tartja megvalósíthatónak. Közelebb hozza az emberiség egységének a megvalósulását és ígéretben annak áldásait már előre bírja. Bármily távol vagyunk még tőle, de a jóakarat és a reménység soha el nem fárad és soha el nem csügged. Mindezt azzal eszközli az Isten lelke, hogy a megváltott embert győzelemre segíti a bűn elleni harcban, s ezzel Isten dicsőséges élete beköltözik és elhelyezkedik a látható világba is, mint ahogy a napfény belehatol a harmatcseppbe, míg azt egészen átdicsőíti s mint párát új szolgálatokra, új esősorsra küldi.
Mindezekből nyilvánvaló, hogy itt közöttünk és bennünk Istennek a lelke úgy munkálkodik, mint ahogy a tavasz munkálkodik a természeti világban. Ha láttál ibolyát, fűszálat, rügyet, s észrevetted, hogy milyen lelkendező sietséggel és mily tökéletes engedelmességgel adják át magukat hódítójuknak és titokzatos királyuknak, a tavasznak, akkor azt is tudod, mit kell neked csinálnod ezzel a világot megszentelő, új és mennyei életet támasztó erővel, az Isten Szentlelkével szemben. És ha láttál avarlevelet, száraz ágat, halott madarat, leégett erdőt és fagyforrázta barackvirágot, azt is tudod, mi sors várja azt a lényt, amelyik kiszakad az ébredő, alkotó és teremtő tavasz nagy közösségéből, és mi sors várja azt az egyént, azt a családot, azt a nemzetet, amelyik kiszakad az Isten lelkének örökkévaló, élettámasztó, teremtő tavaszából.
Nagy sietséggel, teljes átadással, boldog hálaadással tegyünk róla, hogy itattassunk meg Szentlélekkel s kereszteltessünk egy testté, a Krisztus dicsőséges testévé!