Keleti lakodalmaknál volt egy különös tisztség: a vőlegény barátja. Körülbelül a násznagy és a vőfély együttes szerepét töltötte be. Ő kérte meg a menyasszonyt, ő vitte és mutatta be a lányos háznál a vőlegényt, ő vezette a lakodalmi ünnepélyeket, egyáltalában ő volt a fő ember mindaddig, míg a vőlegényt a menyasszony ágyasházába nem vezette és akkor észrevétlenül eltűnt. Mikor Keresztelő Jánosnak azt a döntő kérdést teszik fel, hogy milyen viszonyban áll Jézus Krisztussal, erre a képre bízza rá mélyértelmű mondanivalóinak a kinyilatkoztatását. Ezzel nemcsak azt mondja el, hogy milyen közel áll a vőlegényhez, mégis milyen óriási különbség van köztük, nemcsak az, hogy egy boldog lakodalomnak a részese, vagy egy alázatos eltűnésnek a hőse, mindenekelőtt azt fejezi ki, hogy az alászállásával Krisztusnak növekednie kell.
Ha 1937 első reggelén egy mondatban össze akarom foglalni, hogy mit lehet tőlünk várni, mit ígérhetünk mi és mi az a legnagyobb jó, ami velünk megtörténhetik: ehhez a képhez nyúlok vissza és azt mondom: Krisztusnak növekednie kell és nekünk alá kell szállanunk.
Ezt a tételt azonban kétféleképpen lehet értelmezni.
Lehet úgy, mint egy olyan tényt, amely ellenünkre megy végbe, vagy pedig egy olyan követelményt, amely általunk valósul meg. Neki növekednie kell és nekünk alászállanunk. Ennek a tételnek mind a két ága egy olyan tényt jelent, amely, akár akarjuk, akár nem, ellenünkre is kegyetlenül megvalósul.
Nézd meg, nem valósul-e meg az a nagy törvény, hogy neked alá kell szállani, valósággal a szemed láttára? Ez azt jelenti, hogy minden nappal fogy az életünkből egy darab és közelebb jutunk a véghez, a befejezéshez, a sírhoz. Lehet, hogy külsőleg még növekedni fogunk, előrehaladunk rangban, anyagi előnyökben, egyszóval a világszerinti állapotban, de ez nem változtat azon a tényen, hogy 1937 december 31-én kevesebb lesz hátra az életünkből, mint amennyi most van. A kidőlt fa is meg szokta hozni a maga virágjait, vagy rügyeit felpattintja, de gyümölcs már nem terem rajta. Sőt, az is megtörténik, hogy éppen ebben az évben fogy el életünk gyertyája, s nekünk csakugyan alá kell szállanunk most már a szó nyers és hétköznapi értelmében, oda, ahova koporsónkat bocsátják le. De ha nem következik is be ez a legutolsó eset, elkövetkezik az, hogy betegségek, nyomorúságok és szenvedések mélységeibe kell alászállanunk. Elveszítünk valakit, akit nagyon szeretünk; csalódunk valamiben, amire félig-meddig az életünket tettük fel; összeomlik, amit eddig építettünk, s újra kell kezdeni még az alapvetést is. Bizony, ezek nagy, keserű alászállások. De jöhet más módja is az alászállásnak. Megtörténhetik az, hogy ez a rettentő világfeszültség kirobban, s a mi nemzedékünk megint mérhetetlenül sokat veszít legdrágább kincseiből, s állhatunk úgy az év végén, mint a szedett szőlőág és lombjafosztott erdő.
És még nem is ez a legkeservesebb módja az alászállásnak. Van még egy másik, sokkal bizonyosabb és sokkal sötétebb módja. Figyelj csak ide. Van a szívedben valami bizonytalanság és nyugtalanság, amely a hitnek hiányából ered; eddig nem tulajdonítottál nagy jelentőséget neki, mert nem volt életszükséged a hit, de ez esztendő alatt felfokozódhatik ez a bizonytalanság a végső kétségbeesésig, s téged valami szörnyű belső szakadékokba visz. Van a szívedben egy eltűnni nem akaró vágy valami tilalmas dolog iránt; parányi kis rőzseláng, szinte tetszik neked, úgy, hogy ki nem oltanád, sőt, lehelleteddel szítod; ez megnőhet olyan pusztító szenvedéllyé, amely felégeti családi boldogságod tűzhelyét és egész életedet. Van valami jóvá nem tett mulasztásod vagy bűnöd, amely mint egy mélyen elrejtett seb gyüjti, gyüjti maga mérgét. Mosolyoghatsz és járhatsz, kelhetsz egészséges emberként, de az a titkos seb ott evesedik mélyen. Ez még kifakadhat olyan kelevényként, ami miatt úgy fognak kerülni az emberek, mintha poklos volnál. Minden becsületes ember kénytelen megvallani minden bűnnel szemben, hogy nem azért nem követte el eddig is, mintha elvileg képtelen volna rá, hanem azért, mert nem került nagyon erős ilyen irányú kísértésbe. A kísértő pedig körüljár, keresvén, akit elnyeljen, mondja Péter apostol, s előttünk megjelenik egy szegény, nyomorult ember, te vagy én, aki ül egy kövön, amelyre fel van írva: 1937, s körülötte morogva, vérszomjas mosollyal jár körbe egy roppant sárga oroszlán, a bűn. Mi lesz ennek a vége?
Igen, nekünk alá kell szállanunk. Ez tény, éppen olyan tény, mint hogy Krisztus növekedni fog, akár akarjuk, akár nem. Krisztus azért Krisztus, hogy alakja emberi szemek előtt szakadatlanul nőjjön. Ő akkor is nő, amikor megcsúfolják, elfelejtik, megtagadják, nő haragjának fenségében, igazságszolgáltató ítéletének fenyegető dicsőségében. Hogy is képzeled el, te ostoba és nyomorult ember, hogy el van intézve az a Krisztus, akit megcsúfoltál, akit elárultál, akit számba sem vettél? Nem jut eszedbe sok gyermekkori történet az álruhában szertejáró jó királyról, akit nem ismernek fel alattvalói, s az egyik megcsúfolja, s a másik arcul üti? Mit gondolsz, ez az ügy el volt ezzel intézve? Eldobta-e az a király a maga hatalmát azért, mert szolgafiúnak öltözött? Nem tér-e vissza palotájába, nem ül-e trónusára, hogy igazságos ítéletet tegyen, s nem hívja-e maga elé mindazokat, akikkel útonjártában találkozott, hogy megjutalmazza a jókat és megbüntesse a gonoszokat? Ki ne érezné azt, hogy a levegőben feszül a végső ítéletek előzetes csendje. A csillagokig ér a bűn halmaza, amit el kell intéznie az igazságos Bírónak. Mártírok vére kiált az égre és hívja segítségül az Urat; az eget söpri a tagadás és a napkorongnál gomolyog a szentek imádságának a füstje; mit gondolsz, nem nő-e Krisztus, az igaz Bíró a maga félelmetes igazságában, végső ítéletének fellebbezhetetlen dicsőségében? Az alázatos, szenvedő szolgából csillagkoronás bíró lett és szava úgy zeng, mintha az egek zuhannának a földre: «Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögöknek és az ő angyalainak készíttetett !»
És akkor mit teszel te nyomorult ember és kihez fordulsz irgalomért, ha a te közbenjáród vet el és kárhoztat téged?!
Milyen drága és édes vigasztalás, hogy itt nemcsak egy tényről beszélünk, ami ellenünkre végbemegy, hanem egy nagy követelményről, amely általunk és bennünk valósulhat meg. Más szóval: nekem úgy kell alászállanom, hogy éppen ez alászállással növekedjék Krisztus az Ő dicsőségében.
Mi más ez, mint a Krisztus szolgálatába állítása az én életemnek? Igen, én tudom, hogy az én napjaim elfogynak, de milyen csodálatos ajándék, hogy az Ó szolgálatában fogyhatnak el. Én tudom, hogy terhem alatt lassanként elfáradok és végül elhanyatlom, de milyen nagy kiváltság, hogy ez a teher lehet az Ő igája, az Ő kicsinyeinek a gondja. Én tudom, hogy fáradt katona vagyok, aki egyszer a harcmezőn fogok elhanyatlani; de milyen boldogság, hogy én az Ő zászlaja alatt vitézkedem, s az Ő háromszor szent nevét kiálthatom el, amikor az utolsó rohamra indulok. Hát te nem tudod azt, hogy az ifjúságodnak el kell fogynia; ne is féltsd; de rajta légy, hogy a hulló rózsalevelekből teremjen kenyérdarab, gyógyító ír és a szolgálat alázatos csókja, amit az Ő nevében osztogatsz széjjel. S ha tudod azt, hogy ennek a világnak annyi öröméről, szépségéről és dicsőségéről kell lemondani, akár férfi, akár asszony, akár gyermek, akár öreg vagy, tégy úgy, hogy minden lemondásoddal nyerj valamit az Ő helybenhagyásából, minden megszegényedéseddel gyarapodj meg az Ő lelkének szépségével, s amily mértékben leszesz mezítelenné e világ szerint, öltözködj fel az Ő szolgálatának királyi öltözetébe.
Mindez alászállással növekedjék Jézus. Növekedjék kívül az én világomban, legyen több krisztusi élet a családomban, a környezetemben, a műhelyemben, az irodámban, a boltomban, a szalónomban és a padlásszobámban. Legyen több keresztyén, élet az én gyülekezetemben, itt a Kálvin-téri gyülekezetben, ahol én akár egyszerű hívő vagyok, akár felelős szolgálatot végzek, mégis csak a magam életével és áldozatával, ennek a gyülekezetnek láthatatlan testét növelem, amely nem egyéb, mint a Krisztus dicsőséges teste. De növekedjék Ő az én alászállásommal, főképpen én bennem. Ideérve, egyszerre megvilágosodik előttem, hogy tulajdonképpen a Krisztus növekedésének legnagyobb akadálya én vagyok. Az a legnagyobb akadálya, hogy én útjába állok az Ő királyságának; nem teszek elég határozott bizonyságot Ő róla, nem áldozom fel magam elég odaadóan és elég tékozlóan az Ő szolgálatában. Nem küzdök a Sátán és a bűn ellen az Ő nevének dicsőségéért elég bátran és elég kitartással. Egyszóval, az a baj, hogy nem vagyok részese az Ő felkenetésének, nem veszek részt az Ő életében, ó emberem áll útjában ennek.
Azért tehát a kérdés oda csúcsosodik ki, hogy az Ő növekedése és az én alászállásom nem egyéb, mint amit a Szentírás ó emberünk levetkezésének és új emberünk felöltözésének nevez. Amennyit nőtt én bennem az új ember, annyit növekedett Krisztus, de annyit szállott alá az én ó emberem, s vele együtt én is.
A vőlegény barátja ott áll a lakodalomban. Körülveszi a boldog nász dicsősége. Ő tudja legjobban, hogy milyen mérhetetlenül szereti a vőlegény a menyasszonyt s a menyasszony milyen boldogan fogadja el ezt a szerelmet és adja oda magát neki. Legrégibb és legszebb képe a keresztyén misztikának az, amelyik Jézus Krisztust mennyei vőlegénynek nevezi, aki kibeszélhetetlen szerelemmel sóvárog az dicsőséges arája, az anyaszentegyház iránt. Mi a vőlegény barátja vagyunk annyiból, hogy tudunk erről a kibeszélhetetlen égi szerelemről, s álmélkodva és megszédülve gondolunk annak tisztaságára, forróságára, mélységére, vérből és áldozatból kisugárzó erejére. Amint azonban ennek tanúi vagyunk, átalvitetünk a mennyei menyasszony, az anyaszentegyház dicsőséges testébe, s most már mint annak tagja, mi magunk is részesülünk a Krisztus megváltó szerelmében, s viszonozzuk azt lelkünk odaadásával és boldog engedelmességgel. Körülfog minket a Bárány menyegzőjének hangulata, s az Énekek Éneke muzsikája zendül meg ajkunkon: «csókoljon meg engem az ő szájának csókjával, mert a te szerelmeid jobbak a bornál. A te neved kiöntött drága kenet.»
Óh, vajha 1937 az az esztendő volna, amelyikben mindnyájan ismételhetnénk alapígénk boldog sóhajtását: az én örömöm íme betelt.