3. MEGHITT KAPCSOLAT

Tegnap kezdtük el olvasni bibliaolvasó kalauzunk szerint Pál apostolnak Timótheushoz írott második levelét. Ha Isten segít minket, együtt tanulmányozzuk majd ezt a rövid levelet a következő istentiszteleteken. Az apostolnak ez az utolsó levele, amit nagyon nagy nyomorúságból írt. Annál szembetűnőbb, hogy sok nyomorúsága között is milyen élő reménység van a szívében. A megalapozott, boldog reménység szép hitvallása ez a levél, miközben kiderül belőle az a sok nehézség is, amiben része volt.
Akárhova nézünk, nyomorúság vesz most körül bennünket. Nagy szükségünk van arra, hogy Istentől kapjunk reménységet. Hogy ne illúziók játsszanak velünk, hanem legyen megalapozott, Isten kijelentésére, ígéreteire épülő reménységünk. Bárcsak mindannyian ajándékba kapnánk ezt majd a következő időkben!
Ma három szempontból vizsgáljuk ezt a levelet, pontosabban a most felolvasott bevezető részét. Kiderül ebből: ki írta, kinek írta, és hogyan próbálja bátorítani Timótheust, aki szintén nehéz körülmények között vívta harcait.
1) Ki írta ezt a levelet? Az a Pál, aki ismét fogságban van. Már másodszor volt Rómában fogoly. Egymást követték a vallatások és tárgyalások, ahol bizony keserű csalódások is érték az apostolt. Ezt olvassuk: „Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, mindenki elhagyott.” (2Tim 4,16)
A csalódottság, elhagyatottság, a magánynak a terhe is rászakad még az egyébként is fogoly apostolra. Olyan helyzetben van, amelyikből nem tud kiszabadulni. Frusztrált helyzetbe került. Nem azt teszi, amit akar, amit szükségesnek látna, és amit még bírna. Gáncsolják, akadályozzák. Ráadásul igazságtalanság történt vele, és nem tudja az igazát bebizonyítani.
Meggyötri itt a börtönben a magány. Ugyanakkor az is nyilvánvaló számára, hogy nem sok van hátra az életéből. Ezt olvassuk a levél vége felé: „Nemsokára feláldoztatom, és elérkezett az én elköltözésem ideje.” (2Tim 4,6) Emberileg egyedül van, erőtlen, kiszolgáltatott. Csalódások is érik, vágyakozik valaki után, akitől emberi szót, testvéri szeretetet, meleget kaphatna. Ezért írja Timótheusnak: „Igyekezz minél előbb hozzám jönni...” (2Tim 4,9) Minél előbb, mert nem tudjuk, meddig van rá lehetőség. Sok mindent elárul egy-egy mellékesnek tűnő megjegyzés: Ha jössz, hozd magaddal a köpenyemet is, amit itt és itt hagytam.
A római nyirkos, penészes börtönben jó lenne az öreg, beteg embernek takaró gyanánt is az a bizonyos köpeny. Hogy aztán megérkezik-e és idejében érkezik-e meg, azt csak Isten tudja. Mindenesetre az utolsó mondat még egyszer így hangzik: „Igyekezz megjönni hozzám, ha lehet, a tél beállta előtt.”
Ugye milyen őszinte könyv a Biblia? Nem az derül ki belőle, hogy Pál apostolnak nincsenek problémái csak azért, mert keresztyén. Neki is vannak. Sőt, akik elkötelezett tanítványai Jézusnak, azoknak többrétű és súlyosabb problémái szoktak lenni. Azok még a mások problémáit is magukra vállalják mint megoldandó feladatot. De ebből a nyomorúságból is vigasztalást és bátorítást tud küldeni valaki másnak. Kinek?
2) A levél címzettje Timótheus. Azt tudjuk róla a Cselekedetek könyvéből, hogy Listrában élt, a mai Törökország közepe táján feküdt ez a városka, ahova Pál apostol első missziói útján ment először, és hirdette ott a Krisztusban kapott váltságot. Ez a fiatalember, akinek pogány görög apja és hívő zsidó édesanyja volt, hitt az evangéliumnak. Bekapcsolódott a kis gyülekezet életébe, és amikor pár év múlva ismét arra járt Pál apostol, a gyülekezet tagjai nem győzték dicsérni a fiatal Timótheus hitét és elkötelezettségét. Úgy hogy Pál arra gondolt, magával viszi és munkatársává képzi ki. Így lett Timótheus Pál apostol munkatársa egész fiatalon.
Azért is nagyon alkalmas volt neki, mert az apja pogány volt, az édesanyja zsidó, és így mindkét társaság számára, akiknek az apostol a Krisztusban kapott váltságot hirdette, elfogadhatóbb volt. Mivel nem volt körülmetélve, mert az apja pogány volt, Pál ezt is megtette, hogy azok a zsidók, akik szigorúan ragaszkodtak a törvény előírásaihoz, hiteles embernek fogadják el. Ettől kezdve Timótheus Pál apostollal együtt járta a világot és hirdették az evangéliumot. Nem is akárhogyan.
Olyan megbízható és hűséges ember vált Timótheusból, hogy amikor később a filippi gyülekezethez egy fontos küldetéssel küldi az apostol, akkor így ír róla: „Remé-lem az Úr Jézusban, hogy Timótheust hamarosan elküldhetem hozzátok, hogy én is megnyugodjam, miután megtudtam, mi van veletek. Mert nincs mellettem hozzá hasonló lelkületű, aki olyan őszintén törődne ügyeitekkel; mert mindenki a maga hasznát keresi, a maga dolgával törődik, nem pedig a Krisztus Jézuséval. De ti is tudjátok, hogy kipróbált ember ő, és mint apjával a gyermek, úgy szolgált velem az evangéliumért.” (Fil 2,19-22)
Mindenki a maga hasznát keresi - úgy látszik, ez nem csak ma van így, akkor is így volt, és ritka, mint a fehér holló az, aki a más hasznát keresi, még ritkább, aki a másiknak a lelki hasznát, a lelki üdvét is keresi. Még ritkább, aki Krisztusért mindenre kész. Az életét is kész odaadni. Lemond a kényelméről, a maga sikereiről, anyagi hasznáról, erkölcsi elismerésről, vállalja a gyalázatot is, minden áldozatot azért a Krisztusért, aki minden áldozatot vállalt miértünk, és megszabadított minket. Timótheus ilyen elkötelezett, odaszánt életű keresztyén, Krisztus-tanítvány volt. Így aztán Pál őt küldi Korinthusba, Filippibe, Thessalonikába nehéz feladatok megoldására, és hosszabb ideig pásztorolta Timótheus az efézusi gyülekezetet.
Most pedig a halál küszöbén állva magához hívja Rómába. És hogy szólítja meg? Érdekes lenne egy borítékon egyszer ilyet látni: Timótheusnak, az én szeretett fiamnak. Timótheusnak neve is nagyon szép, azt jelenti: istenfélő. Valóban istenfélő ember volt, aki önzetlenül szolgált az evangélium ügyében.
Most azonban baj van vele - és ez derül ki ebből a levélből. Ha röviden és a mai szójárással mondanánk: Timótheus a padlón van. Fel akarja adni a harcot. Fogytán van az ereje, és úgy érzi, nem bírja tovább ezt a szolgálatot. Több oka is lehetett ennek, mint kiderül a hozzá írott két levélből.
Az egyik oka az lehetett, hogy fiatal volt és nem mindenki vette komolyan. Nem azt figyelték mit mond, és nem azt, milyen hitelesen képviseli az evangélium ügyét, hanem hogy milyen ifjú. Ezért is írja az apostol a gyülekezetnek: vigyázzatok, hogy az ő ifjúsága miatt meg ne vessétek.
Aztán kiderül az is, hogy elég gyenge fizikumú, beteges fiatalember volt. Nem volt harcias alkat sem. Befelé forduló, csendes, szemlélődő ember volt inkább. Azokban a gyülekezetekben pedig kemény harcot kellett vívni, s vívta ő, csak úgy látszik, most elfogyott az ereje. Súlyos támadások érték kívülről is, a gyülekezeten belülről is, és mindig az a nehezebb. Egymást érték a tévtanítók a maguk ostobaságaival, és felzavarták a gyülekezetek nyugalmát. Timótheus nem bírja tovább a harcot.
Megint csak örvendezve mondom: milyen jó, hogy ilyen a Biblia. Hogy ilyen őszintén bemutatja nekünk a nagyokat is, az igazán hűségeseket, az odaszántakat. Azt hiszem, mindannyiunkkal előfordul vagy előfordulhat az, hogy annyira összejön minden, hogy egy ponton azt mondjuk: nem bírom tovább vagy nem akarom csinálni tovább. Éppen az ilyen embereknek jelenthet ennek a levélnek sok gazdag üzenete bátorítást és biztatást. Nem kell amiatt elkeserednünk, hogy ha a padlóra kerülünk, nem kell botránkoznunk, ha hívő ismerőseinkről kiderül: még ővelük is megeshet ez, de nem szabad ott maradni. Ez a levél ehhez ad bátorságot és erőt.
3) Éppen ezért a harmadik pontunkról kicsit részletesebben szóljunk. Hogyan bátorítja Pál Timótheust? Az egyik nyomorúságban levő a másik nyomorúságban levőt.
Egy dolgot szeretnék most kiemelni a felolvasott néhány vers alapján. Azt írja Pál Timótheusnak: nagyon vigyázzon a meghitt, az intim kapcsolataira. Ebben az elesett állapotában most azokra összpontosítson. Amelyikkel baj van, hozza helyre, amelyikkel nincs baj, azt tudatosítsa magában, hogy vannak ilyen kapcsolatai, mert ez sokat jelent a nehézségek idején, és építse, erő-sítse, tartsa karban ezeket a legbensőbb, legszemélyesebb kapcsolatait. Három ilyet említ: a Krisztussal való közösségét, a Pálhoz fűződő barátságát és az őseire, a családjára való emlékezést, ahonnan származik.
a) Mindenekelőtt Krisztust említi. Az első két mondatban háromszor olvassuk Jézus Krisztus szent nevét. Szinte odateszi a kezét a csüggedt Timótheus álla alá, és felemeli a fejét. Ne ezt nézd, ami itt lenn van! Ez tényleg borzasztó, ez kétségbeejtő. Nem bírod ezt a harcot, - majd erről még beszélünk később, hogy nem is a magad erejével kell, - de oda fel nézzél: nézvén a hitnek elkezdőjére és bevégzőjére, Krisztusra, félretéve minden csüggesztő, lehúzó, megnyomorító körülményt. Nem azt jelenti, hogy nem akarjuk látni a valóságot. Ez pontosan azt jelenti, hogy a teljes valóságot akarjuk látni. Nemcsak azt, ami itt szemlélhető, hanem azt is, ami csak a hit számára valóság, de ami ugyanolyan realitás, mint az itt levő sok nyomorúság. Ennek a világnak az Urát is komolyan akarjuk venni, nemcsak az ellenségét és az általa okozott bajokat.
Timótheus, csőlátásod van, csak a bajokra nézel. Csak a tévtanítók, csak az ellenség, csak a magad gyengesége, ebbe bele lehet dilizni. Felfelé nézzél, aki a világot uralja, akié minden hatalom mennyen és földön, aki téged elhívott - és itt a következő versekben, ha még tovább olvastam volna, szinte minden mondattal erre bátorítja Pál Timótheust: mert Ő szabadított meg minket, tudniillik Jézus. Ő hívott el szent hívással. Nem a cselekedeteink alapján, hanem a saját végzése és kegyelme szerint örök időknek kezdete előtt. Te még meg sem voltál, és Jézus már elhívott téged erre a szolgálatra, és mindent elkészített, amire szükséged van.
Én megértem - mondja Pál -, hogy most kétségbe vagy esve, és még jobban kétségbe leszel, ha csak lefelé nézel. De légy szíves a teljes valóságot figyelembe venni. A legvalóságosabb valóságot: a való világ Teremtőjét és Alkotóját mindenekelőtt. S utána mindennek más lesz a súlya és a jelentősége. És sok mindenre, ami most elviselhetetlennek tűnik, derűsen legyinteni fogsz. A Jézussal való kapcsolatodat erősítsed, Timótheus. Ő hívott el minket, Ő a közvetlen főnökünk - mondja Pál. Ő a mi munkaadó gazdánk, Ő fog megjutalmazni a munkánkért. Az Ő kezében vagyunk, Ő ennél sokkal több nehézséget elszenvedett, a vele való bensőséges közösséged erősödjék napról-napra, akkor mindent kibírsz.
És ehhez kíván Timótheusnak minden jót. De nem csak általánosságban minden jót, hanem egész konkrétan. Azt mond- ja: Kegyelem, irgalom, békesség Istentől, a mi Atyánktól és a Krisztus Jézustól, a mi Urunktól.
Kegyelem, irgalom és békesség. Mi a különbség a kegyelem és az irgalom között? A kegyelem az, amikor kap valamit, amit nem érdemelt meg. Például: bűnbocsánatot, örök életet, üdvösséget, Isten Szentlelkét. Kap valamit, amit nem érdemelt meg. Az irgalom az, amikor nem kapja meg azt, amit megérdemelt volna. Például, hogy a pokolra jusson. Erre rászolgáltunk, de Isten az Ő irgalmával nem úgy bánik velünk, ahogy megérdemelnénk, hanem kegyelmes, és sok olyan kincset ad, amit nem érdemeltünk meg.
Ha ezt lelkigondozói szemmel nézzük, Pál apostol két oldalról is támogatja Timó-theust. Egyszerre két mankót is ad neki, mivel roskadozik. El ne felejtsd, hogy mi mindent kaptál, amit nem érdemeltél meg Istentől. Abból élsz. És azért azt se felejtsd el, hogy mi mindent nem kell elszenvedned, amit megérdemeltél volna. Ilyen jóságos az Isten.
A békesség pedig azt jelenti: a magunkfajta porszem ember a mindenható Istennel egészen közvetlen közösségre juthat Jézus érdeméért. Erre emlékezteti az apostol a gondok és nyomorúságok között szenvedő fiát, lelki gyermekét, Timótheust. Ez az első intim kapcsolat és minden hívő ember életében ez a legfontosabb. Aki még nincs ilyen közösségben Istennel, itt kell kezdenie, hogy békességre jusson vele, hogy Jézus által igazi közössége legyen, hogy aki Jézust befogadja, Isten gyermekévé váljék. Az összes többiről hiába beszélünk e nélkül. Csak erre épülhet fel a többi. b) De azért nem rest az apostol másodszor megemlíteni a kettőjük közti mély barátságot sem: „Hálát adok Istennek, amikor szüntelenül éjjel és nappal emlékezem rád könyörgéseimben, és könnyeidre emlékezve látni kívánlak, hogy öröm töltsön be téged.” Miről beszél itt? Arról, hogy Timó-theus, te nagyon fontos vagy nekem. Minket mély barátság köt össze. A közös Úr, a közös küldetés, a közös múlt, az együtt átélt csodák, az együtt elszenvedett nyomorúságok: bennem - mondja Pál - mély nyomott hagytak. Nekem te igen fontos és kedves ember vagy. És Pál ezt nemcsak érzi és őszintén gondolja, hanem meg is írja neki, hadd tudja Timótheus, miközben ugyanúgy küszködik a magány, a csalódottság, az erőtlenség nyomorúságaival, mint Pál, hadd tudja, hogy egy öregedő ember ott a római börtönben szüntelenül, éjjel és nappal imádkozik érte, szeretettel gondol rá, és nagyon fontos neki, hogy van az a fiatal, és mit csinál.
És három konkrétumban mutatkozik meg ez. Először azt mondja: hálát adok érted, és ezt megint nemcsak gyakorolja, hanem Timótheusnak is megírja. Hadd tudja Timótheus, hogy Pál hálát ad érte.
Arra gondoltam, milyen ritkán gyakoroljuk ezt. Hadd kérdezzem meg: mikor mondtátok meg a gyerekeiteknek utoljára, mondjuk egy vasárnapi ebéd közben, hogy ma is hálát adok az Istennek azért, hogy adott titeket nekünk? Pedig milyen sokat jelentene az, ha valaki a párjának egyszer azt mondaná: úgy örülök, hogy éppen te lettél a feleségem vagy a férjem. 40 éve volt az esküvőjük, és még ma is örül. Na de ha igaz, akkor miért titkolja a párja előtt? Ha nem igaz, ne mondja. Az nagy baj, ha nem igaz, de nem szabad a bajt tetézni, hogy még hazudik is. De ha igaz ... Azután megpuszilja a homlokát, és többet ér, mintha akármilyen ajándékot hozott volna haza.
Mert ezek erősítik igazán az összetartozás tudatát ebben a világban, amelyik igyekszik szétrázni házasságokat, nemzedékeket, családokat, nemzetet, gyülekezetet, mindent ... Nekünk tudatosan erősítenünk kell az összetartozás tudatát, főleg a viharok idején. Milyen sokat jelenthetett ennek a fiatalembernek, aki otthagyta apját, anyját, családját, szülővárosát, mindent a Krisztusért, a gyülekezetben szidják, nem veszik igazán komolyan a kora miatt, nem veszik komolyan az evangéliumot, mert Isten mást mond, mint amit ők akarnak és ők gondolnak, tévtanítók kívül, tévtanítók belül, lelki és fizikai erőtlenség őbenne, s egyszer csak jön egy levél, és azt mondja a nagy Pál: te nagyon fontos vagy nekem. Éjjel és nappal gondolok rád, imádkozom érted. Kivirul az ember az ilyentől, s azt mondja: érdemes mégis tovább harcolni.
A másik, amit máris érintettem: imádkozik érte, és ezt sem titkolja előtte. Hadd tudja Timótheus, hogy Pál éjjel-nappal imádkozik érte. Ott a börtönben ezt különösen is feladatának tekinti: azokért, akik kinn a fronton még harcolhatnak, komolyan könyörögni. Az imádság háttérszolgálata ez.
Harmadszor pedig kiderül: nagyon szereti. Azt mondja: emlékszem arra, hogy amikor utoljára elbúcsúztunk, te sírtál. Ezért is szeretném, hogy újra találkozzunk, hogy örömöt szerezzek neked. Ugye mennyire félreismerik Pált, akik azt mondják: hideg észlény volt! Volt neki esze! Aki a római levelet elolvassa, láthatja azt az éles logikát és magasan szárnyaló intellektust, ami az ő gondolatmeneteiből tükröződik. De ugyanakkor meleg szíve is van, és ezt ki is nyitja. Hadd áradjon a melegség még oda messzire, Efézusba is, ahol ez a szegény fiatalember harcolja a hitnek a harcát és küzd másokért. Pál teljesen megérti, hogy most fogytán van az ereje. Új erőt fog neki adni az, hogy szeretet sugárzik feléje.
Hálás érte, imádkozik érte, és nem restelli, hogy szereti.
Az első bensőséges kapcsolat, amit említ a Krisztussal való lelki hitbeli közösség, a másik, bármilyen nagy távolság van is közöttük, ez a mély összetartozás, egy nagyon tartalmas, tiszta barátság, amelyikben semmi ferde hajlam nincs, - mert ferde gondolkozásunk minden ilyen bibliai jelenetet ezzel gyanúsít meg. Ez krisztusi tiszta szeretet, ez bajtársiasság, amire nagy szükségünk lenne. c) A harmadik: ne felejtsd el azt, hogy milyen családból származol. Téged az Isten megajándékozott hívő édesanyával és imádkozó nagyanyával, és ők alapozták meg a hitedet, aztán arra épült Pálnak a prédikálása Listrában, aztán arra épült az, amit Jézus Krisztus közvetlenül végzett már el az életében Timótheusnak, - na de ez otthon kezdődött, csecsszopó korában.
”Eszembe jut a benned élő képmutatás nélküli hit, amely először nagyanyádban, Loisban és anyádban, Eunikében lakott, de meg vagyok győződve arról, hogy benned is megvan.” Honnan tudja ő ezt? Később is visszatér rá, amikor azt mondja: „gyermekségedtől fogva ismered a szent írásokat, amelyek bölccsé tehetnek téged az üdvösségre a Krisztus Jézusba vetett hit által.” (3,15).
Meghökkentő megállapítás ám, hogy gyermekségétől fogva ismeri a szent írásokat, és ezt összeköti az édesanyja és nagyanyja nevének az említésével. Abban az időben nem volt otthon a családnál Biblia, hanem volt néhány bibliai tekercs a helyi zsinagógában, ahova eljártak a gyerekek, felolvasták nekik, és ők megjegyezték. De úgy látszik, Timótheuséknál otthon is szó volt a Szentírásról. Oda is eljárt talán, de otthon is hallott igét. Hallotta Isten tetteit. Úgy látszik, meghatározta a családjukban a beszélgetést is, az egész légkört a Szentírásnak az ismerete. Ez volt az a biztos alap, amire aztán később a többi épülhetett Timótheus életében.
Pedig - és itt minden adatra jó ám figyelni - Timótheus édesapja pogány ember volt. Annyira pogány, hogy Timótheust sem metéltette körül. Ma így mondanánk: nem volt megkeresztelve. De ez nem akadálya annak, hogy a hívő édesanya megtanítsa őt Isten tetteire: a Biblia tartalmára, és a hívő nagyanya szakadatlanul imádkozzék a kis unokáért. Ez a tanítás fogékony szívbe hullott, és ez az imádság a mennyben meghallgattatott. És kiformálódott egy sokak számára hasznos, Isten kezében használható áldott eszköz: Timótheus.
Végezzük-e mi ezt a szolgálatot odahaza, testvérek? A gyermekek lelki nevelését mind az Ó- mind az Újszövetség az apa feladatává teszi. Ezt Isten minden édesapán számon kéri. Megtanítottuk-e és tanítjuk-e a gyermekeinket az Isten nagy tetteire? Mindennapos olvasmány és téma-e otthon a Szentírás? És ha az édesapa nem alkalmas rá, mint Timótheuséknál, mert ő pogány volt, akkor csendesen előlép az édesanya, és tőle ismeri meg a szent írásokat. És nemcsak az, hogy olvassuk otthon együtt és beszélünk róla, hanem megtanulunk igeszerűen gondolkozni.
Két fontos és nagyon gyakorlati dolog derül ki itt Timótheussal kapcsolatban: mit hallott otthon, és mit látott otthon. Mit hallott? Hallotta a szent írásokat és hallotta, hogy azoknak a szellemében értékelik ki az eseményeket és készítik a terveiket. Igeszerűen gondolkoztak. Ezek a jelzők, amik itt Loisról és Eunikéről olvashatók, mind erre utalnak.
Így van-e ez nálunk, otthon? Mit hallanak a gyerekeink? Tőlünk is ugyanazt a panaszt, zúgolódást, vádaskodást, mint kinn a világban, vagy pedig Isten igéje szerint értékeljük ki a napi eseményeket? Az ő életük eseményeit is, a mi munkahelyi gondjainkat is, az aggodalmainkat, szorongásainkat, a szükségeinket, az örömeinket és sikereinket is. Természetes-e, hogy Istennek adunk dicsőséget minden áldásért és eredményért, természetes-e, hogy Istennek mondjuk el minden gondunkat és félelmünket, aggodalmaskodásunkat? Egyáltalán jelen van-e az élő Isten mint legfőbb személy a családban? Ez rajtunk múlik, akik vasárnaponként el szoktunk ide jönni. Óriási lehetőség ezt otthon megvalósítani és nagy felelősség, ha valaki elmulasztja.
Hadd kérdezzek valamit ilyen élesen: Hol vannak most a gyerekeid, ha nincsenek itt? S miért nincsenek itt? Miért nincsenek itt az unokáid? Nem sikerült olyan életet élni otthon, hogy megkívánták volna azt a derűs, viharok közt is kiegyensúlyozott, nyomorúságokkal küzdve is Istenbe kapaszkodó életet, amit tőlünk láttak, és azt mondták volna: nem kell nekem semmi más csak ez mindenekelőtt.
A megterített úrasztala ezekben a kérdésekben is bánbánatra indít minket, és új kezdést tesz lehetővé. Mától kezdve mást hallhatnak otthon a mieink. Ha vannak gyermekeink, unokáink, ők is, vagy akikkel naponta találkozunk. Mert ebben a világban, testvérek, ami a hazugság és az álcázott hazugságok világa, a legtöbbet az adja a gyermekeinek, aki biztos iránytűt ad a kezükbe. És ez Isten igéje. Aki olyan mérleget ad nekik, amire rátehetik azokat a sokszor ravaszul félrefogalmazott állításokat és csalétkeket, amikkel naponta kínálják őket, ráteszik az ige mérlegére, és azonnal érzékelik: ez igaz, ez hamis, ez meg féligazság, vagyis az is hamis. És tudnak különbséget tenni.
„Te gyermekségedtől fogva ismered a szent írásokat, amelyek bölccsé tehetnek téged...” A bölcs kifejezés a Bibliában azt jelenti: tud különbséget tenni, disztingválni tud. Ez igaz, ez hamis, ez sürgős, amit most kell megoldani, ez halasztást tűrhet, ezt meg egyáltalán nem kell megoldani, nem szabad vele foglalkozni. Amikor tájékozódni tudnak a gyerekeink. Nem tudnák őket könnyen félrevezetni, nem lehetne őket manipulálni. Lenne tartásuk, mert tudják, mihez tartsák magukat: Isten kijelentett, igaz beszédéhez. Életszükséglet az, hogy otthon hangozzék ige, hogy igeszerűen gondolkozzunk, és erre tanítsuk őket is.
De az sem volt mindegy, hogy mit látott otthon Timótheus. S az a nagyszerű, hogy ugyanazt látta, amit hallott. Ezért írja Pál: „Eszembe jutott a benned levő képmutatás nélküli hit, ami nagyanyádban és anyádban is lakozott.” Ez azt jelenti, hogy ugyanazt csinálták, amit mondtak. Nemcsak a kis Timótheustól vártak el bizonyos dolgokat, ők azt előbb már cselekedték, és utána tanították neki is, hogy így érdemes élni. Gyere, csináld velünk! Gyere, jöjj utánunk! Mi előtted megyünk ezen az úton és nem küldünk téged: menj, és mi nézzük az út széléről vagy egész másfelé indulunk el. Olyan sok kárt teszünk a gyermekeinkben a képmutatással. Amikor csak a szöveg megy, de nincs mögötte fedezet. Amikor szakadék van a szavaink, az egyébként igaz és jó tanításunk, meg az életgyakorlatunk között. Amikor tiltunk nekik valamit, amit mi gyakorolunk. Amikor biztatjuk valamire, amit mi nem csinálunk. Ezzel nagyon sok kárt teszünk. De van a képmutatásnak egy olyan formája, amire ma keserűen szeretnék külön hangsúllyal rámutatni. Amikor szülők úgy küldik a gyülekezetbe, Istenhez a gyermekeiket, hogy ha azok esetleg csakugyan odatalálnak Istenhez, akkor megijednek. Megsokallják. Menjél, a vallásnak ma is van értéke. Ismerd meg a Bibliát, mert hozzátartozik az általános emberi műveltséghez. Tanulj egy kis erkölcsöt, mert akkor nekem is könnyebb lesz nevelnem téged. De ha ez a gyerek közben találkozik Jézus Krisztussal, és úgy, mint Timótheus, az életét alárendeli Krisztus uralmának, sőt elkezd benne élni Krisztus a hit által, akkor az ilyen szülők megijednek. Nem ezt kértük, kérem! Mi csak egy kis erkölcsre akartuk, hogy tanítsák, és teljesen megváltozott az élete!
Ilyenkor sok szülő rálép a fékre. Hogy-hogy minden vasárnap templomba akar menni? Akkor is, ha szép idő van, akkor is, ha zuhog az eső? Hogyhogy minden vasárnap kétszer is ott akar lenni? Meghibbant ez a gyerek! Nem elég, hogy ott tanulmányozzák a Bibliát, még otthon is olvassa, hát meg sem érti! Mindennap olvassa? Idegorvoshoz kell vinni. - Ezt nem én találom ki, ezek idézetek. Vallásos szülők szájából származó idézetek. Ismerek néhány olyan tizenévest, aki komolyan elindult a hit útján, ez leleplezte az otthoni képmutatást, és sikerült a szülőknek addig taposni a féket, amíg megállították a gyermeküket az üdvösségre vezető úton.
Nem tudom, hogy lehet minősíteni az ilyen bűnt. Ahelyett, hogy örülnénk annak, hogy Isten belép egy család életébe akárkinek a megtérésén, és követnénk őt az életre vezető úton, ehelyett félvén a „túlzásoktól”, vagyis attól, hogy valaki odaszánja engedelmesen az életét Jézusnak, - általában a tanulmányi eredményük javul ezeknek a gyerekeknek, attól sem kell félni, - de utána nyúlnak az aggódó szülői kezek, és visszafogják.
Nem véletlenül mondta azt Jézus: „engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket.” Úgy látszik, akkor is, ma is voltak és vannak olyanok, akik tiltják Jézustól a gyermekeiket. Nos, ezért világító példa máig nekünk ez az édesanya, Euniké, és ez a nagymama, Lois, akik a kis Timótheust minden módon segítették egyre közelebb Istenhez. Timó-theus is akkor jár jól, meg az egész család is akkor jár jól, ha minél teljesebben átadja az életét az őt szerető Istennek, az őérte is meghalt Jézus Krisztusnak. Erre is emlékezteti Pál a most már felnőtt Timótheust.
Arra gondoltam, ahogy újra és újra elolvastam ezeket a mondatokat: de sok mai család hasonlít Timótheusék családjához. Az is lehet, hogy élt még az édesapja, akkor ez a hasonlóság, hogy hitbeli szempontból vegyes a házasság: az egyik pogány, a másik hívő. Így is meg lehet valósítani, hogy a gyermek Isten gyermekévé váljék. Az is lehet, hogy meghalt az édesapja, lehet arra következtetni a megállapításokból, akkor meg csonka család voltak. De sok ilyen van ma is! Ott sem lehetetlen, hogy Isten legyen az Úr, és egészséges, harmonikus személyiséggé növekedjék a gyermek. És hány olyan család van, ahol nincs Euniké és Lois, ahol mindenki hitetlen, és olyan sokakat elhív Isten onnan is. Van Őneki számtalan útja és módja arra, hogy megszólítson embereket, akik nem hallhattak az édesanyjuktól meg a nagyanyjuktól az élő Isten szeretetéről, hallanak mástól. És ők fogják azt másnak meggyőződéssel továbbadni. Isten előtt nincs lehetetlen.
Ha arra gondolunk, hogy néha mi is padlóra kerülhetünk, akkor el ne felejtsük, hogy ezeknek a kapcsolatoknak az erősítése segít. Ha a Krisztussal való hitbeli kapcsolata megújul, napról-napra erősödik az embernek, ha van vagy vannak olyan meghitt barátai, akikkel mély közösségben lehet - és mindnyájunknak lehetnek ilyenek, akinek nincs, annak ő is oka, nemcsak az összes többi, aki nem hajlandó barátságot kötni vele. Ezt el lehet kérni Istentől, és lemondva sokféle büszkeségünkről, meg hiúságunkról, alázatosan lehet közeledni másokhoz és Isten elkészíthet ilyen barátságokat. Akinek pedig megadatik, hogy a családjában is vannak hívők, ápolja velük is a kapcsolatot, és ezek új erőt adnak a küzdelmekhez.
És mivel az utolsó üzenet arról szól, hogy mindnyájan felelősek vagyunk a felnövekvő nemzedékért, még akkor is, ha nincsenek vér szerinti gyerekeink és unokáink, énekeljük a 78. zsoltár 2. versét.