Atyánk, köszönjük, hogy előtted nem kell szégyellnünk magunkat amiatt, hogy sokszor a kisgyereknél is tehetetlenebbé válunk. Bocsásd meg, hogy éppen ennek az őszinte beismerése hiányzik belőlünk sokszor. Próbálunk erőlködni akkor, amikor már nincs erőnk. Elkezdünk okoskodni ott, ahol nincs bölcsességünk. Ígérgetünk mindenfélét, amikor magunk is tudjuk, hogy nem fogjuk tudni megtartani. Bocsásd meg, hogy sokszor csak magunkra nézünk, és úgy érezzük, magunkra vagyunk utalva és magunkra vagyunk hagyatva. Segíts el ebből az állapotból hozzád!
Köszönjük, hogy aki elesik, te azt felemeled. Köszönjük, hogy az erőtlennek erejét megsokasítod. Köszönjük, hogy adsz felülről való bölcsességet helyes döntésekhez. Köszönjük, hogy reménytelen helyzetekben is adsz reményt és szabadulást. Dicsőítünk téged, akinek minden lehetséges, az is, ami az embereknek lehetetlen.
Bocsásd meg, hogy sokszor tiltakoztunk szenvedéseink ellen, vagy talán még téged is gyaláztunk szenvedéseink közepette. Könyörülj rajtunk, hogy legyen kipróbált hitünk. Formálj bennünk erős jellemet a te szelíd igéddel, s ha szükségesnek látod, a próbákkal is. Segíts, hogy bármit el tudjunk engedni, csak téged soha ne engedjük el. Hadd tudjunk ragaszkodni hozzád, hadd tudjunk egyre jobban megismerni téged. Tedd rendíthetetlenné bennünk a bizonyosságot, hogy szeretsz minket, jó vagy, ismered a teherbírásunkat, nem azt akarod, hogy összeroppanjunk a próbák alatt, hanem hogy megedződjünk, újra és újra csodálhassuk a te szabadításodat. Add nekünk ezt a kipróbált hitet!
Könyörgünk azokért, akik különösen nagy szenvedések között vannak. Légy közel hozzájuk.
Köszönjük, Jézus Krisztus, hogy te is megkísértettél mindenben hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt, és ezért tudsz könyörülni azokon, akik különféle kísértésekben vannak.
Könyörgünk hozzád gyászoló testvéreinkért. Kérünk, hogy az űrt, ami életükön támadt, önmagaddal töltsd ki. Engedd, hogy túllássanak a könnyeiken. Adj nekik feloldozást mulasztásaikra. Adj békességet a szívükbe. Add, hogy elfogadják a te vigasztalásodat, hiszen megvigasztalni minket egyedül te tudsz.
Köszönjük, hogy rád bízhatjuk mindnyájan a terheinket. Köszönjük, Jézus Krisztus, hogy ma is azokat hívod magadhoz, akik megfáradtak és terheket hordoznak. Bocsásd meg, hogy sokszor éppen hozzád nem jövünk, csak háborgunk és kesergünk. Taníts minket ezen a héten is sokkal hűségesebben ragaszkodni hozzád, egyszerű gyermeki hittel imádkozni napközben is. Sokkal következetesebben engedelmeskedni. Hadd derüljön ki, Urunk, mi van a szívünkben. Adj minden sötétség helyére mennyei gazdag tartalmat. Olyan kincseket, amik nem romlanak el. Segíts, hogy ezekkel tudjuk egymást is gazdagítani.
Köszönjük, hogy meghallgatsz minket jobban, mint ahogy azt elképzelni tudjuk. Segíts így folytatni az imádságot.
Ámen.
Istenünk, dicsőítünk téged és valljuk, hogy minden magacsinálta, emberkitalálta úgynevezett isten felett egyedül te vagy valóban élő és uralkodó, teremtő, gondviselő, megváltó, megszentelő Isten. Hódolunk előtted, hiszen egyedül téged illet minden dicséret, dicsőség és hálaadás.
Bocsásd meg, hogy sokszor nem ez van a szívünkben, vagy ha ott ez van is, nem válik gyakorlattá. Bocsásd meg, ha az elmúlt héten is dicsekedtünk azzal, amiért téged kellett volna dicsőítenünk. Bocsásd meg, ha szégyelltünk téged, és a te szeretetedről szóló örömhírt mások előtt. Bocsásd meg, ha nem látszott meg rajtunk, hogy oly sok mindent kaptunk már tőled és szeretnénk úgy élni, mint a te gyermekeid.
Köszönjük türelmedet! Köszönjük, hogy ma még újra adsz lehetőséget arra, hogy téged szemlélve elváltozzunk a te Lelkedtől, hogy formálódjék a gondolkozásunk, a jellemünk, és változzék a gyakorlatunk is. Segíts, hogy ez így legyen!
Segíts, hogy ne hiába legyünk itt! Könyörülj meg rajtunk. Add nekünk a nagy ajándékot, a te életünket formáló teremtő igédet. Kérünk, hogy ami itt elhangzik, hadd legyen olyan ige, ami végső soron a te szádból származik, és így cselekedje meg azt, amit te akarsz.
Könyörülj meg rajtam is, és a te Szentlelked juttassa eszembe mindazt, amire tanítottál, amivel meg akarsz ajándékozni mindnyájunkat, akik itt vagyunk.
Köszönjük, hogy ismered a helyzetünket: terheinket, erőtlenségünket. Köszönjük, hogy tudsz bűneinkről, a bennünk levő keserűségről, és így jöhetünk hozzád, amint vagyunk, de egészen másként mehetünk el.
Kérjünk, hogy ez a változás hadd következzék be mindannyiunk életében! Itt állunk előtted, megvallva hitünket és hitetlenségünket, a kettőnek a keveredését, és alázatosan kérünk téged: hiszünk, Urunk, segíts hitetlenségünkben. Szólj hozzánk igéddel. Minket pedig segíts, hogy annak ne csak hallgatói, hanem megtartói legyünk.
Ámen.
Két héttel ezelőtt arra a kérdésre kerestük a Szentírás válaszát, hogy miért van olyan sok nyomorúság és szenvedés a földön. Miért engedi és nézi Isten mindezt? Láttuk, hogy semmi alapunk nincs Őt felelősségre vonni ezért, hiszen mindez a sok baj, a mi ellene való lázadásunk egyenes következménye. Mi hagytuk ott Őt, és így Őnélküle csak ilyen világot tudunk létrehozni, amelyikben folyik a könny és a vér. Amelyikben az egyik ember a másik farkasává válhat. Mi magunk vagyunk az oka annak a sok bajnak, ami megkeseríti az életünket.
Éppen azon kezdtünk el csodálkozni, hogy Isten hatalma és irántunk való szeretete viszont olyan nagy, hogy még ezt a sok bajt is kezébe tudja venni, és javunkra tudja fordítani. Sokféle értelemben igaz az, amit József a testvéreinek mondott, akik eladták őt rabszolgának, sőt el akarták pusztítani: ti gonoszt gondoltatok ellenem, az Isten azonban jóra gondolta azt fordítani. Ő annyira Isten, hogy képes jóra fordítani még a gonoszságot is, ami miattunk jött be ebbe a világba. Nem Ő akarta a szenvedést, de a szenvedés is eszköz lehet az Ő kezében a mi javunkra.
Éppen ezért ha bármi rossz történik velünk, a hívő ember első kérdése: Uram, mi a célod ezzel, mit akarsz elérni így az életemben?
Ma erre az egyetlen kérdésre keressünk választ a Bibliából: mi mindenre használja fel Isten a szenvedéseket az életünkben. Négy olyan egyszerű tényt szeretnék említeni, amikről szól a Szentírás is, és amikkel találkozunk a hétköznapi gyakorlatunkban is.
1. Az első, amiről alapigénk is szól, hogy Isten a szenvedések során leplezi le leginkább, hogy mi lakik a szívünkben. Hogy kicsoda valójában egy ember, az mindig akkor derül ki a legegyértelműbben, amikor valami méltánytalanság érte, amikor megalázták, amikor valami fizikai vagy lelki fájdalmat kell elviselnie, vagy váratlanul egy nagy veszteségről kell értesülnie. Kicsit közönségesen nyugodtan mondhatjuk: hogy mi van a szívemben, az akkor derül ki, ha rálépnek a tyúkszememre.
Ezt ennél sokkal szebben így olvastuk alapigénkben: „Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr, már negyven esztendeje a pusztában, hogy megsanyargatva és próbára téve téged, megtudja, mi van a szívedben…”
Isten a pusztába viszi olykor az Ő népét. Kietlen, mostoha körülmények között kell járniuk Isten gyermekeinek, hogy kiderüljön: mi van valójában a szívükben? Mert olyan technikára tettünk szert a képmutatás terén, olyan sok álarcot függesztünk fel az előszobai fogasra, és a szükségnek megfelelően rakjuk azokat magunkra, hogy ha valóban el akarunk jutni igazi önismeretre, akkor ezeknek az álarcoknak le kell hullaniuk. Az igazi arca egy-egy megrázkódtatás során derül ki minden embernek. Az vagyok-e valójában, aki a szenvedéseim közepette vagyok. A szív mélyéről akkor jönnek fel az indulatok, amikor valami ütés éri az embert. Valóban úgy van: a mézes üvegből, ha összetörik is, édes méz folyik, mert az volt benne. Vajon mi folyik belőlünk, amikor törögetnek vagy összetör bennünket valami?
A lelki fejlődésünk miatt fontos tudnunk, mi van a szívünkben. Csak akkor tud továbblépni valaki, ha tudja, hol áll és miért áll még csak ott. Igaza van Jeremiásnak: csalárdabb a szív mindennél, kicsoda ismerheti meg azt? Mi sem ismerjük igazában a saját szívünket, de egy-egy megpróbáltatás felszínre hozza a rejtett vagy rejtegetett dolgokat is. Megszoktuk, hogy látszani akarunk, Isten pedig az akarja: legyünk. Először azok, akik valójában vagyunk, s váljunk egyre inkább olyanokká, akikké Ő akar formálni bennünket. A szenvedések tehát leleplezik, hogy mi van a szí-vünkben, és ez nagyon fontos.
Amikor az Úr asztalához készülünk jó lenne, ha ott lenne mindannyiunk szívében ez az imádság: Uram, igédben megígérted, hogy világosságra hozod a sötétség dolgait és megjelented a szívnek tanácsait. Hozd világosságra bennem is mindazt, ami még sötétben van, s segíts világosságban járni, sőt másoknak is világítani. Ha ez csak próbatételek árán megy, még akkor is.
2. A másik haszna a szenvedésnek az, hogy ilyenkor éli át az ember igazán, mennyire rászorulunk Istenre. Amikor viszonylag jól megy a dolgunk, nagy a kísértése annak, hogy elbizakodunk. Sok mindent természetesnek, magától értetődőnek tekintünk, vagy magunknak tulajdonítjuk azokat a dolgokat is, amik pedig Isten naponkénti ajándékai, amiket nem érdemlünk meg, de Ő mégis adja szeretetéből.
Az ember hozzászokik ahhoz, hogy tulajdonképpen viszonylag ügyes vagyok, jól használom a képességeimet, s eszünkbe sem jut: mindezt Istentől kaptuk ajándékba. Megszervezzük az életünket, még eredményeket is érünk el. Bírjuk a munkát, olykor má-sokat is meg tudunk előzni. Bizonyos előrehaladás, fejlődés, anyagi vagy egyéb növekedés van az életünkben. Megy itt minden a maga módján.
S elég egy kicsi baleset, vagy egy magas lázzal járó betegség, vagy az, hogy egy megszokott mozdulatnál becsípődik egy idegszál, és a magabiztos felnőtt olyan lesz, mint egy tehetetlen kisgyerek, aki még egy pohár vizet sem tud hozni magának, sőt még meginni sem tudja segítség nélkül.
A szenvedés mindig megaláz, kicsivé tesz, pontosabban: tudatosítja bennünk, milyen kicsik vagyunk. Milyen az, ha a nagy Isten megvonja tőlünk az Ő ajándékait, amiket nem tekintünk ajándéknak, hanem természetesnek vesszük. Ha csak átmenetileg vagy részlegesen is megvonja az egészséget, a fizikai erőt, a szellemi frissesé-get, vagy a mozgásunkban megszokott szabadságot. Kell ez nekünk, hogy lássuk, mennyire rá vagyunk utalva Istenünkre, hogy tudjunk egyre jobban benne bízni, és annak lássuk Őt is, aki, aki a világmindenség ura, aki a mi ajándékozó Atyánk és törődik velünk személy szerint külön-külön. Így tanuljuk meg, hogy erősen és egészségesen is tudjuk Őt dicsőíteni, és a nyomorúságban is tudjuk Őt dicsőíteni. Nem azért, mert nyomorúságot adott ránk, hanem azért, mert Ő attól függetlenül, hogy mi milyen helyzetben vagyunk, ugyanaz. Tanuljunk meg bízni benne, egyedül tőle várni, és egyedül neki megköszönni mindent.
A szenvedés tehát tudatosítja ezt a rászorultságunkat, és ennek sok haszna van.
3. A harmadik, ami egészen nyilvánvaló: a szenvedéseinknek jellemformáló erejük is van. Sokszor elfelejtjük, hogy a sorsunk sok tekintetben a jellemünktől függ. Az igazi gazdagsága egy embernek, ha megedződött, egyértelművé vált, tiszta, s folyamatosan izmosodó jellem. Lehet valakinek sokféle gazdagsága — az élet kritikus helyzeteiben esetleg az egésszel együttvéve sem megy semmire, ha nincs ilyen jelleme. Márpedig ez a jellem a nehézségek legyőzése által, és a mostoha körülményekben megmutatkozó kitartás, állhatatosság által erősödik. Aki tud tűrni, várni, lemondani, annak van igazi lelki gazdagsága.
Szomorú, hogy ez a minket körülvevő társadalom világszerte egyre inkább direkt küzd a jellemformáló hatások ellen. Megdöbbentem azon, hogy még az egyházakban is a fiatalok védve vannak sok olyan hatástól, ami igazán erős jellemű emberekké alakítaná őket. Olyan eszement módon felértékeltük a kényelem, a komfort-érzés értékét, hogy alárendelünk ezeknek mindent. Így nő fel aztán lelkileg, szellemileg kiskorú nemzedék, amelyik nem bírja a terhelést, amelynek tagjai könnyen feladják a harcot, megrémülnek a legkisebb kényelmetlenségtől is. Összeroppannak, ha egy közepes veszteség éri őket, és képtelenek tartósan terheket hordozni, egy bizonyos célért áldozatot hozni. Természetessé válik, hogy most akarom jól érezni magamat. Én akarom jól érezni magamat. Az ilyen emberek, ha egy kis kudarc éri is őket, vagy szerelmi csalódást kell megismerniük, vagy váratlan betegség jön, vagy történik a családban egy gyászeset — ahogy mondani szokták — padlóra kerülnek, megreccsennek, kiborulnak, sőt: az öngyilkosság gondolatával foglalkoznak. Nincs belső tartás, nincs edzett jellem. Nincsenek olyan értékek, amiknek alárendelnék mindazt, ami kiborítja őket.
Isten éppen a szenvedésekkel akarja az övéit ilyen edzett jellemű, teherbíró emberekké formálni, akik nemcsak a maguk terheit bírják derűsen, hanem mások terhét is képesek hordozni.
4. Végül azt szeretném megemlíteni, amit a másik, az elején olvasott igénk hozott elénk. Van abban egy csodálatos jelzős szerkezet. Azt írja Péter apostol a sokat szenvedő keresztyéneknek: titeket Isten hatalma őriz és most, ha megszomorodtatok is különféle kísértések, próbatételek között, a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor is méltónak bizonyul a dicséretre.
Lépten, nyomon látom, hogy a sokat szenvedett keresztyéneknek van kipróbált hitük. Sokféle hitről tud a Szentírás. Ez, hogy hiszek Istenben, még jóformán semmit nem jelent. Mert tisztázni kell ilyenkor, mit ért hiten az illető, ki az az Isten, akiben hisz. Tényleg az-e, aki nekünk magát kijelenti, és mi következik abból, hogy hisz Istenben. Ez nem elmélet, ez gyakorlat. A Szentírás beszél az úgynevezett észhitről, amikor valaki sok mindent tud, nagy feje van, de a szívéig nem szivárogtak le ezek a hitigazságok. Ezek csak elméleti igazságok, és semmit nem jelentenek a számára az élet kritikus helyzeteiben.
Jézus részletesen szól az ideig való hitről, amit hasonlít ahhoz a maghoz, amelyik a földbe hull, kikel, de nem tud gyökeret ereszteni, mert a pici humuszréteg alatt mindjárt kövek vannak, és elsül. Azt mondja: ezek azok, akik az igét hallgatják, — eljönnek ilyen helyekre, mint mi is mindnyájan, ahol hangzik az ige, még a Bibliát is előveszik néha —, örömmel fogadják, de nincs bennük maradandó helye, mert amikor megpróbáltatást kell szenvedni az igéért, elfordulnak. Egy ideig hisznek — olvassuk —, s megpróbáltatás idején elfordulnak. Van ideig való hit.
De van kipróbált hit is. Mi jellemzi ezt a kipróbált hitet? Az jellemzi, hogy soha semmi nem tudja elszakítani Istentől az ilyen embert. Soha semmi nem fordíthatja őt szembe szerető Istenével. Maga az Ördög sem tudja szembefordítani Istennel. Jóbbal megpróbálkozott az Ördög, és nem sikerült neki, mert kipróbált hite volt. Az ilyen ember minden körülmények között ragaszkodik ahhoz az Istenhez, akit már megismert. Ezért fontos az, amiről két héttel ezelőtt szó volt, hogy igaz, hiteles, helyes Isten-ismeret nélkül nincs olyan hit, amelyik az embernek egy életen át erőt ad és áldássá teszi mások számára is. Ismernünk kell Istent!
Nos, akik igazán megismerték Őt, azok tudják, hogy Isten szeretetének a bizonyítéka nem az lenne, ha a hívőket megőrizné minden bajtól. Mert ugye e mögött a keserűség mögött: hogyan engedheti ezt meg Isten, ez van. Isten szeretetének a bizonyítéka az, hogy elküldte hozzánk Jézust és meghalt helyettünk Jézus a kereszten. Ez egy életre meggyőzően bizonyítja a hívőnek, hogy Isten szeret minket.
Csak két mondatot hadd olvassak a Szentírásból ennek a szemléltetésére: „Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.” (Róm 5,8) „Abban nyilvánul meg az Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk általa.” (Jn 1. lev. 4,9)
Az, hogy Jézus eljött és a kereszthalált helyettünk elszenvedte, bizonyítja, hogy Isten szeret. Aki ebben bizonyos, az nem esik kétségbe akkor sem, amikor a szenvedések viharai megrázzák az életét. Lehet, hogy sokszor nem érti ő sem, miért kell szenvednie, hogy miért akkora veszteséget elszenvednie, miért éppen ő, miért éppen így, miért éppen akkor, és miért ennyire, és nyüszít a hívő is szenvedései között, és kiált Istenhez szabadulásért. Egy dologban azonban nem lehet megingatni a kipróbált hitű embert: meg van győződve arról, hogy Isten szeret, Isten jó, Isten tudja, hogy mit csinál, Isten tudja, milyen nehéz nekem a szenvedések között, Isten ismeri a teherbíró képességemet, és nála már készen van a szabadítás.
Ezt jelenti a kipróbált hit.
Aki nem így tudja a szenvedéseit hordozni és ebben a világban a temérdek nyomorúságot nézni és amin lehet, azon segíteni, annak még nincs kipróbált hite. Viszont Isten éppen szenvedéseink során edzi és tisztítja hitünket, hogy egyre inkább ilyenné váljék.
A kipróbált hitű ember egészen bizonyos abban, amiről Pál apostol így ír: „Hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb próbálni, mint elszenvedhetitek, sőt a megpróbáltatással együtt a szabadulást is elkészítette, hogy elszenvedhessétek.” (1Kor 10,13)
Miközben a nyomorúság közepén vagyok és szenvedek, tudhatom, hogy ennek Isten már a végét is időzítette, nála készen van a szabadítás. Nem az Isten háta mögött szenvedek. Megvan a célja ennek, és jó várni, és megadással lenni az Úr szabadításáig. És mi lesz az Ő szabadítása? Nem tudom. És mikor következik be? Nem tudom. És hogyan fogja végrehajtani? Nem tudom. Akkor mit tudok? Azt tudom: hű az Isten. Szá-míthatok rá. A kipróbált hívőnek ez elég.
Érdemes mérlegre tenni a hitünket. Így tudjuk-e fogadni azokat a próbákat, amik érnek minket? Így tudjuk-e erősíteni egymást családon belül, ismeretségi körön belül? Így tudunk-e erőt közvetíteni szenvedő testvéreinknek? Az ilyen ember élete dicsőíti Istent. Mint ahogy Jóbnak, a nagy szenvedőnek is így dicsőítette. Az ilyeneket tudja Isten használni mások erősítésére is.
Pál apostolnak megígérte Jézus, hogy Rómában is hirdetni fogja a róla szóló örömhírt. Az a hajó, amelyiken fogolyként viszik az apostolt Rómába, viharba kerül, és minden jele megvan annak, hogy ott lelik halálukat az emberek a hullámsírban. Napok óta már nem is esznek, hiszen a halála előtt minek egyék az ember. S akkor Pál egy reggel előáll, és azt mondja: ide figyeljetek, hamarosan zátonyra futunk, és úgy kell kiúsznunk. Ehhez erő kell, úgyhogy egyetek. Jó példát adva mindjárt megtöri a kenyeret és ott a szemük láttára eszik. Elmondja, honnan veszi ezt. Az éjszaka mellém állt az Istennek egy angyala, akinek én szolgálok, és azt mondta: ne félj, Pál, neked Rómába kell jutnod, és teéretted mind a kétszázhetvenhat embert megmentem. A hajó összetörik, de ti életben maradtok, és előbb-utóbb megérkeztek oda. Ehhez tartsátok magatokat.
Egy ember, aki bilincsbe van verve, mégis ő a legszabadabb ott, mert ragaszkodik Istenéhez, mert ismeri Őt, érti Őt, beszédes kapcsolatban van vele, szereti azokat, akikkel össze van zárva, a halálukra készülnek, és tartja a lelket bennük. Az ilyeneket tudja használni Isten.
A 91. zsoltárban ennek a feltételét is elmondja a mi Urunk. Azt mondja: „Mivel ragaszkodik hozzám, megmentem őt, oltalmazom, mert ismeri nevemet. Ha kiált hozzám, meghallgatom, vele leszek a nyomorúságban, kiragadom onnan, és megdicsőítem őt. Megelégítem hosszú élettel, gyönyörködhet szabadításomban.” Mindezeknek az ígéreteknek a világos feltétele ez: ha ragaszkodik hozzám. S mivel ragaszkodik hozzám, ezért vele vagyok a nyomorúságban, kimentem abból, megdicsőítem magamat és megszabadítom őt.
Jó lenne, ha így néznénk ezentúl a bennünket ért mindenféle rosszra. Isten azokról tud, és fel akarja használni a mi lelki erősödésünkre.
Szabad imádkoznunk azért, hogy minél előbb érjen véget minden megpróbáltatás, de el ne felejtsük, hogy Isten a próbák között leplezi le igazán, mi van a szívünkben. A próbák között éljük át, mennyire rá vagyunk utalva az Ő kegyelmére, és mennyire nem természetes az a sok jó, amit ad nekünk folyamatosan. A próbák között edzi a jellemünket, hogy legyen elvehetetlen kincsünk, ami túlél és kibír mindenféle megpróbáltatást és változást. A próbák során lesz kipróbálttá a hitünk. Nem csak hiszékenység, meg hiedelem, meg olyan általános Isten-hit, ami semmit nem segít rajtunk, amiről senkinek sem merünk és tudunk bizonyságot tenni, senkit sem vezetünk Őhozzá, hanem kipróbált hit, amikor valaki elmondhatja: tudom, kinek hittem, és ezt meg is tudom fogalmazni és odaállok a nyomorúságban levők mellé és tartom bennük a lelket, Isten általam, vagy — mint Pál esetében — érettem másokat is megszabadít.
Ha a szenvedések hasznáról van szó, akkor semmiképpen nem feledkezhetünk el arról, aki itt járt ezen a földön, egyedül összehasonlíthatatlanul többet szenvedett, mint mi mindnyájan együttvéve. Mert vállalta mindannyiunk, minden Isten elleni lázadásának az igazságos büntetését, és testében-lelkében elszenvedte Istennek a bűn elleni igazságos haragját. Akit összevertek és keresztre szögeztek, de még ott a kereszten is azokat mentegette (minket), akik odajuttattuk.
Nem feledkezhetünk el Jézus Krisztus szenvedéséről annál is inkább, mert a megterített úrasztala is az Úrnak halálát hirdeti. Az Ő szenvedésének van ezen a világon a legnagyobb haszna. Mindannyian élhetünk ennek a gyümölcseiből.
Szeretném kérni, hogy vegyük elő még ma az Ézsaiás könyve 53. részét és nyugodtan olvassuk végig. Egy-két mondatot gyakran idézünk ebből. Jézus szenvedésének a hasznáról szól ez. Olvassuk el úgy, hogy minden szónál megállunk. Minden szót a maga udvarával együtt próbálunk megérteni, közben imádkozva azért, hogy a Szentlélek világosítsa meg az értelmünket. Mi is a haszna a mi Megváltónk szenvedésének. Mert a mi betegségeinket hordozta, és a mi fájdalmainkat viselte. A mi bűneinkért adatott halálra. Az Ő haláláért nyílt meg előttünk újra a mennyország kapuja. Egyedül az Ő halálos szenvedéséért kaphatunk minden bűnünkre bocsánatot és minden büntetés alól feloldozást. Egyedül az Ő szenvedése volt elég ahhoz, hogy Isten kiszabadítson minket a kárhozatból, és megajándékozzon az örök élettel. Az Ő szenvedésének a haszna bátorítson minket arra, hogy a mi ehhez képest sokkal kisebb szenvedéseinknek is van hasznuk. Engedjük, hogy Isten hasznunkra fordítsa azt.
Van egy szép énekünk, amelynek a szerzője nem beletörődik a szenvedéseibe, hanem ezzel a reménységgel fogadja el azokat Istentől, és kéri, fordítsa hasznára mindazt.
Mint Isten akarja, legyen, Szent az ő végezése.
Kész segítségükre megyen, Kik benne bíznak végre.
Inségekből, Kegyelméből Megsegít, sújt mértékkel:
Ki benne bízik, nem esik szégyenbe, és nem vész el.
Az Úr vígságom s reményem, Bizodalmam s életem,
Mint akarja, mind úgy légyen. Megnyugszik abban hitem.
Igaz szava: hajam szála Nála számba vétetett,
Vigyáz, őriz, sem tűz, sem víz Nékem hát kárt nem tehet.
(271,1-2)