Ezen a mai vasárnapon, amikor az országban mindenütt, de szerte a világon is, nagyon sokfelé a munka ünnepét tartják, emlékezzünk mi is a mi mindennapi munkánkra úgy, ahogy az Isten igéje tanít rá bennünket. Olyan kérdésről lesz tehát szó, amivel az életünk túlnyomó részét töltjük. Minden kinek meg kell dolgozni azért, hogy egyáltalán megélhessen. Szinte az egész életünk egyetlen szakadatlan, sokszor bizony fáradságos munka. Hogyan lássuk hát az Isten igéjének fényében a magunk mindennap megújuló munkáját? Erről szeretnék most beszélni.
Mindenekelőtt egy általános félreértést szeretnék tisztázni, nem először már ezen a szószéken: Sokan azt gondolják, hogy a Biblia úgy beszél a munkáról, mint valami alacsonyabb rendű dologról. Úgy akarják elképzelni azt a bizonyos Paradicsomot, mint valami mesebeli országot, ahol a sült galamb egyszerűen a szájába repül a pihenő embernek. Pedig a Bibliában nem ilyen leírás van a Paradicsomról – amit természetesen szintén jelképes értelemben kell venni. A Paradicsom az ember ősi teremtettségi rendjét jelképezi. Azt az állapotot, amit Isten szabott az ember számára, amire Isten teremtette az embert. Az Isten ősakaratát az emberi életforma számára. Nos, a paradicsomi, vagyis az általános emberi örök hivatás így hangzik a bibliai leírásban: azért helyezte oda Isten az embert, hogy „mívelje és őrizze” az Éden kertjét. Vagyis Isten az embert eredetileg munkálkodó emberré teremtette. A munkátlan lustálkodás már az ún. Paradicsomban „az ördög párnája” volt. És ma is az!
Azután a másik félreértés az, hogy a bűneset után, amikor Isten kiűzi Ádámot és Évát a Paradicsomból, mintegy „megátkozza” a munkát! Mintha a munka isteni átok következménye lenne az emberen! Megint nem ezt mondja Isten igéje, hanem azt, hogy „fáradságos munkával élj meg a földből, amelyik magától csak bogáncskórót és tövist terem a számodra”. Mintha azt mondaná: teremts magadnak ezen a földön kultúrát, ami nem fog könnyen menni, hanem sok fáradsággal és nehéz munkával jár majd. Ez pedig igaz. Így van! Mindenki tudja, aki akár csak egy virágoskertet akar létesíteni a háza körül. – Tehát a munka éppen az a valami, amit az ember még a Paradicsomból hozott magával, ami az ember ősi, Isten által elgondolt teremtési rendjéhez tartozó életforma. Isten rendelése pedig mindig ajándék, sohasem átok!
A munka tehát Istentől kapott ajándék: olyan ajándéka Istennek, ami a bűnbe esett ember számára is megmaradt. Hogy milyen nagy ajándék, az tudja csak, aki már nem tud munkálkodni. A múltkor hallottam éppen valakitől ezt a jó mondást: Van egészségem és a munkát bírom – ez a kettő magában véve olyan ajándék, ami sok embert boldoggá tenne. – A munka egyenesen az a valami, amiben visszatükröződik egy halvány sugár az embernek az Isten képére való teremtettségéből. Istenről azt mondja Jézus: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik és én is munkálkodom!” Ez is egyike azoknak a vonásoknak tehát, amiben az embernek az Istennel való rokonsága fejeződik ki. Éppen a munkában maradt meg valami az ember eredeti nemességéből, méltóságából. Olyan kegyelmi ajándék, amivel Isten még a tőle elfordult embert is megáldotta.
Elvileg tehát így van, ezt tanítja a Biblia a munkáról. – Más azonban a gyakorlat. Isten ajándékai az ember kezén bizony sokszor megromlanak, elkopnak, sőt veszedelmes eszközzé válhatnak. Ez történhetik a munkával is. Nem a munkán van az átok, hanem a bűnön – és mivel az ember bűnös, így a munka is keserves, idegtépő, életet emésztő hatalommá tud válni fölötte. És ezért van olyan kevés igazi munkakedv az emberekben. Legyünk őszinték: bizony nem sok van ebből a fajta örömből – a munka öröméből – a földön! Mert persze dolgoznak az emberek, hiszen valamiből meg kell élni, de vajon mennyi örömük van abban, amit csinálnak? Mennyi öröme lehet valakinek olyan munkában, amiről mindig csak azt érzi, hogy nem erre való, többre volna hivatott. Nem ehhez volna kedve, de meg kell tenni. Vagy mennyi öröme lehet valakinek egy futószalag mellett, ahol nyolc órán át mindig ugyanazt az egy mozdulatot végzi maga is, mint egy gép, lélek nélkül? Vagy egy poros, sötét hivatalban, unalmas akták között? Vagy vége-hossza nélküli számadatok összeadásában? Vagy egy autóbuszon, ideges utasokkal való vesződés közben? Vagy állandóan mások szennyesének kimosásában? Vagy hatalmas gyárban, ahol maga az ember is egy nagy apparátusnak szinte élettelen alkatrészévé válik? Minden munkának megvan a nehéz és unalmas oldala, de van olyan munka is, aminek csak nehéz és unalmas oldala van! Lehet azt akkor kedvvel és öröm melvégezni? – Nem úgy van-e inkább, hogy akkor kezd igazán megjönni a kedve az embernek, amikor letelik a munkaidő és kilép belőle az ember? Megpróbálják olykor kellemesebbé tenni az egyhangú munkát, például zenével, egészségügyi berendezésekkel, kedves eszpresszókkal a munkahelyen, jutalmazással, bérjavítással – és mindez helyes; és ezen a téren rengeteg történt a múlthoz képest, de vajon több lett-e általa a munkakedv? Akinek csak a pénz, a jutalom, vagy a kellemes környezet csinál valamelyest kedvet a végzendő munkájához, annak még nem sok a kedve – bármennyire fontos is egyébként a pénz, meg a kellemes környezet!
Itt nyer igazán nagy jelentőséget az az ige, amit felolvastam. Hadd olvassam fel ezek után még egyszer, hallgassátok meg figyelmesen, hiszen szinte nem is kellene magyarázat hozzá: „Ti szolgák engedelmesek legyetek a ti test szerint való uraitoknak félelemmel és rettegéssel, szíveteknek egyenességében, mint a Krisztusnak. Nem a szemnek szolgálván, mint akik embereknek akarnak tetszeni, hanem mint Krisztus szolgái, cselekedvén az Istennek akaratát lélekből, jó akarattal, mint akik az Úrnak szolgálnak és nem embereknek!” Itt a fő mondanivaló ebben van: mint a Krisztus szolgái; meg ebben: mint akik az Úrnak szolgálnak. Mit jelent ez? Egy másik helyén az igének ezt olvassuk: „Mindent az Úr Jézus nevében cselekedjetek.” Az Úr Jézus nevében: Tehát, ahol te a mindennapi munkádat végzed, nemcsak a magad nevében vagy ott, hanem elsősorban az Úr Jézusnak a nevében. Ez pedig ugyanaz, mintha ezt mondanám: érezd magad úgy ott, mintha általad maga Jézus lenne jelen. Igen, ott! Mintha a te kezeddel Ő végezné azt a rutinos mozdulatot azon a rettentő futószalagon, vagy Ő mosná fel a padlót, Ő kezelné azt a zúgó-zakatoló gépet, Ő emelné fel ezerszer azt az idegesítő telefont; mintha a te száddal Ő mondaná, hogy „tessék kérem a jegyeket megváltani”, mintha Ő mosolyogna rá a vevőre és kérdezné: „hány dekát adhatok ebből...?” Egyszerű dolog, de próbáld – mintha... Igen, mintha te Ő lennél, mintha Ő lenne a te helyedben! Lehetetlen? Dehát nem azért vagyunk keresztyének? Nem mondott ilyet egyszer Pál apostol: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”?! Hát nem ez lenne a keresztyén életünk egész lényege, hogy Krisztus él bennünk?! Hát Ő is ezt akarja – s ha te is megpróbálod ugyanezt akarni, majd meglátod, hogy így van: sikerül!
Itt, a János-kórházban van egy fiatalember. Kitűnően érettségizett, orvosi egyetemre készül, de majd csak jövőre veszik fel. Addig a laboratóriumban a legalantasabb munkát végzi. Reggelenként összeszedi az osztályokról a legkevésbé gusztusos dolgokat, a betegek vizsgálati anyagát. Egész nap küldik, szalasztják – és ő jókedvűen megy, mindenkire rámosolyog, mindenütt örülnek neki, ha megjelenik, szeretik, megbecsülik... Hívő fiatalember, az Úrnak szolgál. Jézus nevében van ott!
Ha te is az Úr Jézusnak a nevében fogod végezni azt a munkát, amit végezned kell, egyszer rájössz néhány nagy, örvendetes igazságra: Az egyik az, hogy egyszerre megváltozik a munka értéke. Mert nem attól függ egy munka értéke, hogy milyen munkát végez az ember: azt-e, amihez kedve van – ilyenek általában kevesen vannak –, se attól, mennyit fizetnek érte, attól sem, hogy nagyvonalú, vezető állásban lévő munka-e az, vagy egészen leszűkített részlet, apró, pepecselő valami, hanem a hozzáállástól. Attól függ minden munka, ki hogyan áll hozzá, ki hogyan viszonyul a munkájához.
Azt szokták mondani, kétféle munka van: szellemi és fizikai. Hadd mondjak egy harmadik szót: lelki! Ez nem egy harmadik fajta munkát jelent, hanem a munka minőségét. Akár a szellemi, akár a fizikai munkát lehet lelki módon végezni: lélekkel – és mind a kettőt lélek nélkül is. Lélekkel, vagyis azzal a lélekkel, hogy Jézus nevében végzem. Az ige így mondja: „Szívetek egyenességében!” – meg így: „cselekedvén Isten akaratát lélekből”. Mert ez a nagyszerű éppen, hogy aki igazán a Krisztus szolgája – ahogy Igénk mondja –, az felszabadult ember. Nemcsak a bűn alól, hanem a munka lélekölő, robot-jellege alól is felszabadul. Pál rabszolgáknak írja ezt a részt, amit hallottunk. A rabszolga Krisztusban lelkileg felszabadult. A munka rabszolgája is Krisztusban felszabadul. Nem érzi magát rabszolgának, hiszen ő ott is, ahol a gépek zúgnak, vagy ahol ideges emberek várnak rá: Krisztus szolgája. Jézus szolgájának lenni a legnagyobb méltóság. A legfőbb Úrnak szolgál. Minden munkája: szolgálat, Krisztusnak való szolgálat, vagyis istentisztelet. Mindennapok istentisztelete... Lehet azzal a lélekkel végezni, mint amivel itt ülsz és imádkozol, vagy amivel én az úrvacsorát osztom. Isten dicsőségére való, mint ahogyan a jól végzett munka mindig Isten dicsőségére való. Hát végezd tudatosan Isten dicsőségére: szívesen, lélekkel! Meglelkesedik kezed alatt még a lélektelen gép is. Próbáld meg! Mássá lesz a munkád. Megváltozik az értéke.
De megváltozik a munka egész értelme is. Értelmet nyer a végzett munka, akármilyen értelmetlennek látszik is talán. Gondold meg: az Úrnak szolgálsz! Ez pedig a gyakorlatban azt jelenti, hogy az embereknek. Aki az Úrnak szolgál, az meglátja maga körül az embereket. Megint nemcsak számokat, robotosokat, hanem az embereket. Azokat az embereket, akiknek szükségük van reá. Meglátja a munkája mögött a családját: egy mosolygó gyermek arcát, egy hűséges, kedves asszonyt, kinek kenyér lesz abból a munkából; és meglátja a munkája mögött Istent, aki szüntelenül dolgozik, hogy ezt a világot a bűn teljes diadalától, a káosztól megmentse, megváltsa – és akinek te a magad kicsi vagy nagy helyén munkatársa vagy ebben a munkában! Hadd mondjak el egy kis történetet, amit már talán hallottatok is: Egyszer öt ember dolgozott valamiféle épületen. Mind az öttől megkérdezték: mit csinálsz? Az egyik így szólt: köveket faragok. A másik így: dolgozom, mint egy rabszolga. A harmadik: filléreket keresek... A negyedik: dolgozom a családomért. Végül az ötödik ezt válaszolta, mintegy ünnepélyes muzsikával a hangjában: katedrálist építünk!
Nos, hogyan látjuk a munkánkat? Csak a lélekölő, fárasztó robotot látjuk benne? Vagy olyan szárazan anyagiasak vagyunk, akik csak a filléreket, a forintokat látjuk mögötte, mammon-szolgák, eltompult pénzimádók? Meg tudjuk-e látni mögötte a másik embert is, akiért dolgozunk, sőt, ami a legfontosabb: egynek tudjuk-e látni magunkat mind a többi emberekkel körülöttünk, a főnöktől a szolgáig, és hisszük-e, hogy akármilyen jelentéktelen részletmunkát végzünk, Isten munkatársai vagyunk egy olyan világban, amelyik könyörög egy kis szeretetért, igazságért, békességért, becsületességért? Katedrálist építünk! Igen! Isten eljövendő országának a tégláit rakjuk, rakosgatjuk abban a tudatban, hogy a mi munkánk nem hiábavaló az Úrban! Van értelme. Az Úrnak szolgálunk.
És végül ez a tudat mássá teszi a munka végzésének az egész módját. Azt mondtam az előbb: lelki munkát végzünk. Most is hadd mondjam ugyanezt: lelkiismeretesen végezzük azt a munkát, amit végzünk! Így mondja, ilyen szemléletesen az apostol: „Nem a szemnek szolgálván, mint akik embereknek akarnak tetszeni, hanem mint akik az Úrnak szolgálnak!” – Nem szemre! Az Úrnak! Bennünket az Úr szeme ellenőriz, nem a főnöké. Lelkiismeretesen: abban a tudatban, hogy Valaki mindent lát és tud, velem együtt lát és velem együtt tud. Jézusnak tartozol felelősséggel! Nem jobban akkor, ha borravalóval serkentenek, ha külön megfizetnek érte – hiszen tőlünk Jézus kéri számon, mit és hogyan dolgoztunk!
Íme tehát, a mi mindennapi munkánk valóban áldás lehet. Öröm! Amit Jézus nevében, Jézusnak szolgálva végezhet a Jézusban hívő ember. Éppen ez az a pont, ahol valami újat és igazán jót vihetünk bele ebbe a világba.
Így énekeljük hát el most:
Úrnak szolgái mindnyájan,
Áldjátok az Urat vígan,
Kik az ő házában éjjel
Vigyázván, vagytok hűséggel.
(134. zsoltár 1. vers)
Ámen.
Dátum: 1966. május 1.