Ebből a felolvasott igerészből egyetlen szó ragadott meg annyira, hogy most kénytelen vagyok erről beszélni, mégpedig ez a szó: nem hiábavaló! Sok merész kijelentése van a Szentírásnak, de az, amit Pál apostol itt mond, a legmerészebbek közé tartozik. Különösen ma érezzük ennek a kijelentésnek a merészségét, amikor sokan igen keserves tapasztalatokat szereztek arról, hogy mennyi minden hiábavaló az életünkben. Például, ha az volt valakinek a törekvése, hogy gyűjtsön valami anyagi értéket, földet, pénzt, értékpapírt, amivel aztán biztosíthatja magának a kényelmes, gondtalan öregkort, vagy amit majd halála után örökségképpen hagyhat gyermekeire; mindent ennek a törekvésnek a szolgálatába állított: takarékoskodott, fáradt, dolgozott, megvonta még a saját szájától is a falatot, azután jött a háború, és elvitt mindent. Kár volt a fáradságért, nem volt érdemes annyit küzdeni érte – íme, hiábavaló volt, amit csinált! Olyan sok minden van ebben az életben, amiről később derül ki, hogy ez is hiábavaló volt! Az ember az élete folyamán sokszor lelkesedik valamiért, sokszor örül valaminek, sokszor áldoz valamire, azután később rájön, hogy nem volt érdemes. Sokszor tesz olyasmit, amit később megbán és azt mondja rá: bár sohase tettem volna, kár volt – időnek, erőnek, életnek az elvesztegetése volt! Egyszer egy 56 éves ember mondta, amikor megismerte Jézusban az élet teljességét, hogy mindaz, amit eddig élt, az egész elmúlt 56 esztendeje egyetlen nagy hiábavalóság volt! Rettenetes, amikor valaki életének egy szakaszáról számadást készít, vagy bármi dolgát leméri, és azt kénytelen megállapítani róla, hogy hiábavaló volt!
Ma az egész világon élő emberiség lelkületében ott borong ez a szorongás, hogy hátha hiábavaló minden, atomjaira hullhat szét az egész élet! Az „úgyse érdemes” lelkület, a „kár a fáradságért” lelkület, a hiábavalóság sejtése demoralizálja az egész világot, kivált a fiatalságot. Elveszi a bátorságot attól, hogy terveket csináljunk, nagyobb távlatokban gondolkozzunk; olyan emberré tesz, akinek már nincsenek ideáljai, akit már úgy igazán semmi nem érdekel – ahogy mondani szokták: nem mozgat. Aki nem bánja, akármi van, úgy veszi az életet, ahogy éppen van; aki eszik-alszik, él és mozog, aki se nem különösen rossz, se nem különösen jó; nem árt a légynek sem és nem tesz jót senkivel... A hiábavalóság érzete közömbössé, reménytelenné tesz és az életet egyik napról a másikra átmentővé zsugorítja. Egyetlen ambíciója marad az embernek: Carpe diem! – kiélvezni a mát: Együnk-igyunk, holnap úgyis meghalunk!
Pál apostol korában is volt ilyen lelkület, hiszen ez utóbbi idézetet éppen az ő egyik levelében találjuk meg. Ő beszél ilyen emberekről, akiknek minden hiábavaló. És éppen ezért olyan fontos ez az állítása: a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban! Tehát az apostol tud olyan munkáról és emberéletről, amelyikről teljes bizonyossággal meri állítani, hogy ez pedig nem hiábavaló. Van tehát olyan munka, amelyet sohase bán meg az ember, amire soha nem fogja sajnálni a ráfordított időt, áldozatot, fáradságot, amit igazán érdemes csinálni. Mégpedig, Pál szavai szerint: buzgólkodván az Úrnak dolgában! Mi ez az „Úrnak dolga”? Nyilván azt érti alatta az apostol, hogy az Úrnak való engedelmességben, a néki való szolgálatban, az Ő akaratának a teljesítésében buzgólkodjanak az övéi. Általánosságban úgy mondhatnám, hogy mindazt érdemes csinálni, mindazért érdemes fáradozni, munkálkodni, amivel Jézus úr-voltát teszem nyilvánvalóvá a világ előtt. Nem hiábavaló tehát az olyan szó és olyan tett, ami hitelesen megerősíti azt a tényt, hogy Jézus Krisztus az emberi élet minden területén Úr! Legfőbb Úr, egyetlen igazi Úr! Ez még mindig csak elvi megállapítás, de hogyan néz ez ki a gyakorlatban?
Elsősorban is: érdemes mindent elkövetnem azért, hogy a magam életében, a gondolkozásomban és cselekedeteimben minél teljesebbé tegyem Krisztus uralmát. Igazán személyes tapasztalatból mondhatom: azt az időt, amit Jézus megismerésére és a vele való közösségem elmélyítésére fordítottam, még sohase éreztem hiábavalónak. Még sohasem bántam meg az imádságot, amit elmondtam; sohasem láttam kárát annak a bibliai igének, amit igazán komolyan vettem. Sohasem éreztem, hogy fölöslegesen, hiábavaló módon adtam ki azt a pénzt, amit az ő dicsőségére fordítottam valami módon. Sohasem éreztem, hogy kár volt azért a fáradságért, amit az Őneki való szolgálatra fordítottam. Viszont megfordítva: már nagyon sokszor megbántam és hiábavalónak éreztem sok olyan időt, áldozatot, beszédet, amit Őtőle megvonva, Őrajta megspórolva más egyébre fordítottam: a magam dicsőségére, kényelmére, kedvtelésére. – Azután még tovább: sohase sajnáltam azt a bűnt, amit nem követtem el! Sohase éreztem, hogy kár volt ki nem használni a kínálkozó alkalmat pl. a tiltott öröm ízének a megkóstolására, vagy a nem egyenes úton való nagyobb pénzszerzésre, vagy egy ember velem szemben elkövetett hitványságának a megtorlására, vagy bármi kisebb vagy nagyobb bűn elkövetésére. Viszont ennek az ellenkezőjére vonatkozóan már gyakran rájöttem, hogy hiábavaló volt. Kár volt! Nem volt érdemes. – Azt mondta valaki a múltkor: Kérem, mindenki lop, csak én ne lopjak? Azt mondják rám, hogy bolond vagyok! – Azt mondta egy diák: Mindenki csal a dolgozatírásnál, én legyek csak becsületes? Azt mondják rám, hogy stréber vagyok! – Szabadság alatt az üdülőben mindenki átlépi egy kicsit a házassági hűség korlátait, én tartóztassam csak meg magam? Azt mondják rám, hogy balek vagyok! Érdemes? Igen: érdemes! Sőt csakis az Isten akaratát érdemes cselekedni.
Tehát igenis mindent érdemes elkövetni azért, minden áldozatot megér az, hogy a magam életében minél teljesebbé tegyem Krisztus uralmát. Erről sohase fog kiderülni, hogy hiábavaló volt! Sohase hiábavaló, ha valahol, valamilyen konkrét helyzetben azt csinálom, amit Jézus mond. Nemcsak befelé, magamban, hanem kifelé, a másik ember felé is. Az a forgalmas élet, amelyben mindnyájan a mindennapi munkátokat végzitek, igen nagy jelentőségű alkalom és hely: mégpedig az Élő Krisztusnak a világgal való találkozási helye és alkalma. Igen, ott, ahol élsz és dolgozol, ott találkozik a világ Jézussal, éspedig a te szeretetednek és szolgálatkészségednek apró, szerény tetteiben. Az Úrnak dolgát végezni az emberek között gyakorlatilag azt jelenti, hogy úgy tekinteni minden embert, mint akiben maga Jézus kéri és várja a néki való szolgálatomat. Jézus a mellettem élő, dolgozó emberben azt mond ja: szeress, segíts, szolgálj nekem! Így, itt, most! És értsük ezt nagy, egyetemes vonatkozásban éppen úgy, mint személyes viszonylatokban. Minden Krisztusnak engedelmeskedni akaró ember felelősséggel tartozik az egész emberi társadalom életért és jólétéért. Mindnyájan a magunk keretei és lehetőségei között Isten előtt felelősséggel tartozunk minden olyan politikai és szociális törekvésért, amelyik minden ember számára igazságot, szabadságot és békét akar teremteni. Mert Isten, aki ezt a világot – ezt a Krisztus vérével megpecsételt világot – megtartotta, és életben tartja azokat is, akik pedig ellene fordulnak, azt akarja, hogy rend, igazság és szabadság uralkodjék az emberek között. Az Ő akaratának való engedelmesség azt követeli tőlünk, hogy tegyünk meg minden tőlünk telhetőt azért, hogy az emberek egymás mellett élése minél emberhez méltóbb legyen, minél igazságosabb és méltányosabb legyen; igyekezzünk korunk gazdasági, szociális és politikai problémáit minél jobban megérteni és imádságunkkal és szolgálatunkkal a megoldás felé segíteni. Igen: ez mind-mind az „Úrnak dolga”, ez mind benne van ebben a parancsban: „buzgólkodjatok az Úrnak dolgában mindenkor" – ami nem hiábavaló, amit érdemes csinálni…
De még tovább: az Úr dolgában való buzgólkodás elvezeti a hívő embert a világ minden fájdalmának, szenvedésének, küszködésének közepébe. Aki így imádkozik: legyen meg a Te akaratod, és közben nem kész a szíve és a keze valóságosan is megsegíteni azokat, akik éheznek vagy fáznak, foglyok vagy betegek – az hazug imádságot mond! Minden nyomorúságban élő ember segélykiáltását úgy kell a keresztyén embernek hallania, mint Krisztus hívását. Mi arra vagyunk elhívva, hogy felebarátjává legyünk mindazoknak, akikre olyan súlyos anyagi vagy lelki terhek nehezednek, hogy egyedül nem bírják hordozni. Azt mondja Pál apostol egy alkalommal: „Ki beteg, hogy én is az ne lennék?” A világ nyomorúságaival való találkozás a keresztyén emberre nézve fájdalmat és szenvedést jelent. Krisztus mindenkiévé tesz bennünket, és így a másik ember fájdalma a mi fájdalmunk is. Ha valakit gyaláznak, mi szisszenünk fel; ha valaki árván marad, mi is elhagyatottnak érezzük magunkat; ha valakit igazságtalanság ér, mi is megalázottnak érezzük magunkat; ha valaki rongyos, mi is fázunk mindaddig, míg föl nem ruháztuk a másikat, és ha valaki hontalan, mi se érezzük jól magunkat a lakásunkban, míg meg nem osztottuk vele. Ha valakit baj ér, mi sem tudunk vidámak lenni; ha valakit bántanak, a mi arcunk és szívünk is fáj tőle. A világ bűnével való találkozás így szenvedést jelent a mi számunkra, de hadd mondjam az ige szavaival: ez a szenvedés nem hiábavaló az Úrban! Érdemes! Nem kár érte! Ezt sose fogod megbánni!
És még tovább: ez a mi nyugtalan, elmechanizált társadalmunk a maga ideges feszültségével és mozgalmasságával nem nagyon kedvez az egész életre szóló, tiszta szeretet-viszonyulásnak az emberek között: a házasságban sem, a barátságban sem, a gyülekezetben sem. Nekünk, keresztyéneknek azt kellene megmutatnunk a világnak, hogy milyen szép és milyen jó az emberi szeretet, amelyik a Krisztus szeretetéből merít mindig újra, és mindent el kell követnünk, hogy az emberek között újra fölragyoghasson az igazi szeretet szépsége és valósága. Egy csalódott asszony mondta a múltkor: „Én már annyiszor megocsátottam! Hiába volt minden. Érdemes még tovább tűrni és szeretni az embert?” Azt mondtam neki: Ha ezt mind az Úrban teszi, mint az Úr dolgát cselekszi, akkor érdemes, mert akkor igaz, amit Pál mond: A ti munkátok nem hiábavaló az Úrban!
Igen, minden olyan cselekedet, szó, szenvedés, ami megerősíti azt a tényt, hogy Jézus Krisztus Úr az emberi élet minden területén, az nem hiábavaló. Annak örökéletű jelentősége és értelme van. Hiszen tudjuk, hogy végül Jézus Krisztus urasága marad egyedül és válik egyetemessé a világmindenségben. Végül Isten akarata teljesül és az Ő országa jön el, valósul meg a maga teljességében. Ez bizonyos! Sőt, ez az egyetlen bizonyosság! Minden egyéb elmúlik: semmi földi katasztrófa vagy hatalmasság nem akadályozhatja meg Isten terve valóraválását, Krisztus uralma kiteljesedését, Isten országa eljövetelét.
Az a bibliai vers, amiről most beszélek, a Szentírás egyik leghosszabb fejezetének az utolsó verse. Előtte hosszú fejtegetés van. Abból következik, amit az előtte való versek írnak le. Ott pedig a világ leghatalmasabb győzelme van leírva: Jézusnak a halál fölötti diadala! Az, hogy nem a halálé az utolsó szó, hanem a feltámadott és élő Jézus Krisztusé, a mi Urunké! Isten kezdte el a jót ebben a világban, tehát diadalra is viszi egészen bizonyosan. Tehát egy pohár víz, amit Jézus nevében adtál, egy kórházi látogatás, amit Jézus nevében végeztél, minden apró dolog, amit az Úrnak engedelmeskedve tettél – mind-mind egy téglája az épülő Isten országának: megmarad örökre, benne lesz, része lesz az eljövendő dicsőségének! Ha a hét folyamán alkalmad van bármi jót tenni valakivel, békességet munkálni, segíteni, megbocsátani, jusson eszedbe: Igen, ez az amit érdemes megtenni, ami nem hiábavaló!
Egy plakáton olvastam egy új filmnek a címét: Mégis szép az élet! – Nem tudom, miről szól a film, de azt tudom, hogy aki az élő Jézussal való közösségben erősen áll, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván az ő munkája nem hiábavaló az Úrban – az valóban meg fogja tapasztalni, hogy mindenféle helyzetben és körülmények között mégis szép az élet!
Igazán úgy van, ahogyan a zsoltáríró vallja:
Boldog a nép, amely tenéked örvendez,
Minden dolgát, Uram, ez viszi jó véghez.
Fényes orcád előtt ezek járnak merészen,
És a te nevedben örvendeznek szüntelen,
Mert nagy dicsőségre őket felmagasztalod,
És jótéteményed rajtuk megszaporítod.
(89. zsoltár 7. vers)
Dátum: 1958. április 20.