Ma szerte az egész országban, templomokban és templomokon kívül. amerre csak összegyűlnek az emberek, egyetlen téma foglalkoztat mindnyájunkat: az, ami április 4-ét örökre emlékezetessé teszi népünk életében. Hálás szívvel gondolunk vissza arra a nagy jelentőségű tényre, hogy kilenc esztendővel ezelőtt sok pusztulás, szenvedés, szorongás után végre ezen a napon hallgattak el az ágyúk, nem riasztottak a szirénák. Az egész ország területe fölszabadulhatott a háború démonikus hatalma alól, és megkezdődhetett egy romokban heverő ország újjáépítésének a hősies munkája. Ez a nap azóta történelmi nevezetességű dátum lett, mert ezeresztendős történelmünk egy új szakaszának a kezdetét jelképezi. Sokszor méltatták már, bizonyára a mai ünnepségeken is méltatják majd ennek a napnak egész népünk életére való jelentőségét. Mi most próbáljuk meg Isten igéjének a világosságában meglátni, mit jelent ez a nagy történelmi sorsforduló a mi református egyházunk számára.
Hálátlanok és vakok lennénk, ha nem látnánk meg benne elsősorban Istennek az ítéletét. Mi valljuk, hogy a történelem nem Istentől független szabad erők önkényes játéka, nem véletlen sorsfordulatok egymásutánja, hanem Isten dicsőséges uralkodásának a tere, az Ő üdvterve kiteljesedésének az eszköze, amiben az eseményeket az általa elérendő cél felé mozgatja. A kilenc évvel ezelőtti nagy sorsfordulót is az élő és hatalmas Isten kezéből fogadjuk el, mint olyan eseményt, amivel mindenekelőtt megítélte Isten a maga népét, egyházát. Azzal a ténnyel, hogy lezárta egyházunk történelmének egy szakaszát, és beleállított egy merőben új helyzetbe, eddig teljesen ismeretlen és szokatlan társadalmi berendezkedésbe – olyanba, amelyik becsületes nyíltsággal a materializmus alapján áll –, ezzel a ténnyel Isten bennünket hibáink és bűneink felismerésére és megbánására vezetett. Ezt jó újra felidézni, mert még mindig nem lett egyetemessé és igazzá ez a felismerés, még kevésbé a bűnbánat! Soha annyi teológus nem foglalkozott az egyház lényegének és feladatának a problémájával, mint az elmúlt kilenc-tíz esztendő alatt; egyre jobban, egyre világosabban kifejeződik a teológiai irodalomban az a fölismerés, hogy az egyházat – bennünket – rettentő mulasztások terhelnek. Krisztus egy házának Ura megbízásából az lenne a feladata, hogy a szegényeknek az evangéliumot, az örömhírt hirdesse, a szegényekért legyen, a társadalmi jogfosztottságban szenvedőkkel vállaljon szolidaritást, a Krisztus könyörülő szeretetét vigye bele a szenvedők világába. És éppen a szegények nem találták meg az egyháznál az evangélium vigasztalását, segítségét, éppen ezek nem találtak az egyháznál megértést és végül nem is keresték már többé. Éppen az elnyomottak, a fenyegetettek szakadtak el majdnem teljesen az egyháztól, tehát azok, akiknek otthonukká kellett volna hogy váljék az egyház. Éppen ezeket nem érte el és nem is akarta már elérni az egyház a rábízott isteni üzenettel, hanem hagyta, hogy hozzákötődjék élete bizonyos társadalmi rétegekhez.
A 17. és 18. századi Európában az arisztokrácia egyházává lett az egyház, majd pedig a feltörő polgársághoz kötötte magát, és később, mikor a polgárság és az értelmiség felsőbb rétege hátat fordított neki, a polgári középosztály egyházává lett. A 19. században az elnyomott néprétegek jogos önvédelmét és szociális igazságosságért való harcát merényletnek tekintette az elismert polgári rend ellen. Az egyház tehát a szociális fejlődés egy bizonyos szakaszában megállt, megrekedt, és azokat a nagy problémákat, amiket a modern iparosodás, a munkáskérdés és a tömegek gondja fölvetett, nem tekintette a saját személyes kérdésének. Kitért az ilyen kérdések útjából. Nem hirdettük a világnak Krisztus mindenekfölött való Úr voltát, egyházi mivoltunkkal nem képviseltük e világban Krisztusnak az emberi élet minden területére kiterjedő uralmát, az eltömegesedő emberiségnek nem tudtunk utat mutatni az igazi közösség felé – mert magunk sem voltunk és vagyunk a szó valódi értelmében vett gyülekezeti közösség.
Mindemellett belülről is egyre jobban elvilágiasodott az egyház. A hozzá való tartozás nem személyes döntés alapján, hanem apáról fiúra szálló, egyre színtelenedő örökség szerint történt. Református volt mindenki, aki annak született, akár ismerte és vallotta az isteni kijelentés üdv-igazságait, akár nem. Egyáltalán nem csoda a nagy tömegek fokozódó idegenkedése és növekvő közömbössége a hivatalos egyház iránt. Isten megláttatta velünk, hogy az egyházat nem akkor fenyegeti veszedelem, ha kívülről indítanak ellene támadást. Az egyház fenyegetettsége nem a más világnézeten lévőktől van, hanem egyház-voltának megtagadásából származik! Az egyházat a legsúlyosabb, halálos veszedelem akkor fenyegeti, amikor engedetlenségével eljátssza létjogosultságát, amikor sava megízetlenedik, és ezért nem alkalmas másra, mint hogy kivettessék!
Mindezt nyilvánvalóvá tette Isten előttünk abban az ítéletben. És nézzétek, milyen kegyelmes volt Istennek ez az ítélete: Nem az történt, ami érdemünk szerint történhetett volna, hogy a megízetlenült só kivettessék és az emberek eltapossák – pedig ez se lett volna igazságtalanság Isten részéről. Isten nem vette el a templomainkat, nem szórta szét gyülekezeteinket, nem vonta vissza igéjét, nem némította el ajkunkon a zsoltárt – pedig mindezt megtehette volna. Megrázott, hogy felébredjünk, megmetszett, mint tavasszal a szőlőt, hogy több gyümölcsöt teremjünk. Megengedte, hogy ebben a merőben új helyzetben is állami törvények biztosítsák a vallás szabadságát – tehát új életlehetőséget adott az Ő egyházának.
Hadd idézzem itt a holland református egyház zsinatának a következő megállapítását: „Isten az egyházat az események által felszólította, hogy adjanak számot működésükről a múltban és a jelenben. Ha az egyházak megpróbálnának nyugodtan élni tovább, mintha mi sem történt volna, vagy a saját biztonságukat akarnák legfőbb értéknek tekinteni, ezzel azt bizonyítanák be, hogy az isteni fölhívással szemben süketek. Keresztyén szempontból el sem lehetne képzelni végzetesebb magatartást, mint azt, hogy az egyház ezeket az időket átéli anélkül, hogy gyökeresen meg ne változzék.” – Tehát, ha egyházunk a megváltozott helyzet ellenére is tovább akarja játszani régi szerepét, és az apologetika, meg a rábeszélő művészet minden eszközével fönn akarja tartani önmagát, akkor máris csődöt mondott. Ha védekezik és önmagát biztosítani akarja, akkor kerül bele abba a veszedelembe, amit alapigénk így mond: meg akarja tartani a maga életét és ezzel elveszíti azt. Tehát, ha az egyház továbbra is görcsösen ragaszkodik elvesztett pozíciójához, megszokott életkereteihez, egy bizonyos külső formájához és munkamódszereihez, tehát egész megítélt múltjához – elveszíti a maga életét. „Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt. Aki pedig elveszíti az ő életét Krisztusért, megtartja azt!”
És íme, ebben az ítéletben éppen az a legnagyobb kegyelem, hogy Isten maga segít elveszíteni az embernek és az egyháznak a maga életét. Segít az által, hogy összetöri a régi formákat, megalázza az osztálygőgöt, csődbe juttatja az egyház nem-egyházi törekvéseit, megszabadít társadalmi előítéletektől, megkötözöttségektől, a mammon bűvköréből, egy bizonyos társadalmi renddel való összeszövődésből – egy csomó olyan megszokáshoz való kötöttségből, amiben az egyház évszázadokon át a maga életét élte, és amit a maga erejéből nem tudott volna elveszíteni, ami miatt tehát igazi önmagát nem tudta megtalálni. Isten egy egész világot változtatott meg körülöttünk, hogy megkönnyítse számunkra a Krisztusért és Krisztusba való „beleveszítést”: „Mert aki elveszti az ő életét én érettem, az megtartja azt!”
Mit jelent ez a gyakorlatban? Jézus a maga életén példázza, mutatja meg. Ezt mondja: „Bizony, bizony mondom néktek: ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” (Jn 12,24) A búzaszemben élet van összeraktározva apró, csöpp helyen. De ahhoz, hogy ez az élet a maga teljes gazdagságában kibontakozzék, a búzaszemnek el kell vettetnie a földbe, ott elrothad, „elhal”, és a magnak ebből a halálából lesz a termés. Éppen azáltal diadalmaskodik, győz, hogy hajlandó elhalni. Krisztus vetette a földre az Ő isteni életének egy darabját, és itt, a földön egészen bele a földbe, a sírba vetette bele a magot. Ott feküdt a földben, a sírban mint búzaszem a barázdában, a rögök alatt. S az örökkévalóság magjának ebből az elhalásából támadt az igazi, a teljes élet. Krisztus élete éppen az elhalás által millió és millió ember életében sokasodhatik meg. – Amikor ezt a példázatot mondja Jézus, rögtön így folytatja: „Aki nékem szolgál, engem kövessen.” Tehát, veszítse el az ő életét énérettem, hogy megtartsa azt.
A Krisztusban való hit nem ideológia és nem világnézet, hanem Krisztus-követés. Az hisz a Krisztusban, aki vele és benne vállalja a búzaszem sorsát; aki meri beleadni magát Krisztus halálába, hogy azután az Ő élete is nyilvánvaló legyen a cselekedeteiben. Ránk, keresztyénekre az a hatalmas misszió vár, hogy azoknak az embereknek a javára, akikkel együtt élünk, kiábrázoljuk a Krisztus életét, miközben a felelősséget a nyomorúságokért, betegségekért, bűneinkért – de reménységeinkért és a jövőt építő terveinkért is – magunkra vesszük.
Könnyű és kényelmes dolog a világot megítélni, de leírhatatlanul nehezebb szeretetben és áldozatkészségben szolgálni a világnak. És ha akármekkorát fordult is a világ körülöttünk, akármilyen ideológiával épül is egy új társadalmi rend, nekünk csak egy feladatunk van: Krisztusban való hitünk igaz bizonyságtételével azt vinni bele az új társadalomba, ami szerintünk nélkülözhetetlen. Tehát, ahol gyűlölet tombol, oda szeretetet vinni, ahol a bűn uralkodik, oda megbocsátással menni, ahol a viszály szertehúz, oda bizalmat vinni, ahol a szomorúság fojtogat, oda örömet. Másokat vigasztalni inkább, mint magamnak vigasztalódni, másokat megérteni inkább, mint megértetni akarni, másokat szeretni inkább, mint magam szerettetni; mert az áldás tesz gazdaggá, a magam elfeledésében van a béke, a megbocsátásban a bocsánat, a halálban a feltámadás – az életnek a Krisztusért való elveszítésében az igazi élet megtalálása. Mi, az Ő népe, az Ő egyháza, így lehetünk az Ő békességének az eszközévé a világban.
El tudjuk-e fogadni Istennek azt a kegyelmét, amit történelmünknek ebben a kilenc évvel ezelőtti nagy sorsfordulatában adott? Jertek, tegyünk együtt vallást arról, hogy
Jó és igaz az Úr Isten
Mind örökkön-örökké,
A bűnösöket térítvén
Ő igaz ösvényire;
És a nyomorultakat
Életükben igazgatja,
Nagy kegyesen azokat
Az ő útjában megtartja.
(25. zsoltár 4. vers)
Dátum: 1954. április 4.