Az ünnepek miatt tett kitérő után térjünk most vissza Ábrahám-sorozatunkhoz, amelynek most már lassan a végére érkezünk. Olyan ponthoz jutottunk itt Ábrahám életének a történetében, amelyet a teológusok régtől fogva általában Ábrahám legnagyobb hitélményének, hitbeli élete csúcsának szoktak nevezni. És jellemző, hogy Ábrahám hite erre a legmagasabb csúcsra éppen egy rettenetes megpróbáltatás útján jutott fel. Nem akkor virult ki a hite a maga legragyogóbb pompájában, amikor zavartalan nyugalomban, a régen várt ígéret beteljesedésének az örömében élt. Nem akkor volt hitében legerősebb ez az ember, amikor Isten áldásainak a bősége körülvette, amikor jól ment minden, hanem akkor, amikor Isten a legnagyobb áldozatot kívánta tőle, amikor az elképzelhető legnagyobb fájdalom kétségei szorongatták a szívét! Valóban: a hitéletnek olyan szédítő magasságába vagy mélységébe jutott el Ábrahám ezen az úton, hogy nem is mernék róla beszélni - mint ahogyan még eddig életemben soha nem is mertem róla beszélni -, most is csak azért, mert sorozatunkban ez a rész következik. Ilyen élményben nekem még nem volt részem és nem is tudom, fog-e valaha is ilyesmire méltatni az Úr, és ezért most szeretnék én is veletek együtt hallgatója lenni az Igének és nagyon alázatosan hallgatni, amit Isten mond el rajta keresztül a hit próbájáról.
Így kezdődik a tudósítás: "És lőn ezeknek utána, az Isten megkísérté Ábrahámot!" (1Móz 22,1) Fontos itt az a kitétel, hogy "ezeknek utána"! Miknek utána? Mi már tudjuk, hogy miken ment keresztül eddig Ábrahám, hiszen végigkísértük élete történetét. Igazán nem mondható nyugalmas, zavartalan, sima és napfényes utakon haladó életnek! Rettentő sok küzdelemmel, külső és belső nehézségekkel, megpróbáltatásokkal teli élet volt ez eddig is. Különösen mióta az Úr vezetése alá került. Milyen sok bajon, nehézségen ment már át ez az ember! El kellett szakadnia régi hazájától - emlékeztek még rá? Ott kellett hagynia otthonát, rokonságát és elindulni egy teljesen ismeretlen jövendő felé, azt sem tudván, hol fog majd kikötni. Aki nem tudja, hogy Isten vezette őt hite által, méltán azt gondolhatta volna róla, hogy úgy sodródik ez az ember, mint a pehely, amikor fölkapja a szél. Végre megérkezve egy teljesen idegen, pogány környezetbe, alighogy letelepedik, egy rettentő éhínség elől továbbmenekül Egyiptomba. Ott bajba jut. Feleségét elszakítják tőle, majd megszégyenülten, pirulva, mint egy erkölcsi hajótörött tér vissza a csak ígéretben bírt földre. Ott újabb harcok, küzdelmek a saját szívével és pogány fejedelmekkel, saját feleségével és Hágártól született fiával. Soha nincs megállás, pihenés, mindig újabb akadályok tornyosulnak elé, melyekkel meg kell küzdenie hitének. És egyetlenegyszer sem olvassuk róla, hogy panaszkodott volna, hogy a kedvét veszítette volna, hogy megbánta volna, amiért Istennek adta át sorsa irányítását. Isten gyereket ígér neki, de ő már 80 éves, felesége meddő, valóban úgy néz ki minden, mintha a drága ígéret, ami tartja benne a lelket, csak tréfa lenne. 100 éves korára beteljesedik végre a régen várt ígéret, megszületik Izsák, de most meg elsőszülött fiát, Izmáelt kell elkergetnie a háztól. Nem lehet zavartalan öröme Izsákban sem. Igazán kész csoda, hogy mindezek után még mindig olyan szilárdan tart ki a hitben.
És mindezen nehézségek után, végre nem derűs öregkor következik, nem egy olyan idő, amikor a fáradt harcos végre megpihenhet kissé, amikor egy hosszú élet sok küzdelmét derekasan végigharcolt katona szabadságot vagy obsitot kaphatna már - nem! Hanem: "És lőn ezeknek utána, az Isten megkísérté Ábrahámot, és monda néki: Ábrahám! S az felele: Ímhol vagyok. És monda: Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen, amelyet mondándok néked." (1Móz 22,1-2) Tehát mindezek után egy minden eddigit fölülmúló, nagy megpróbáltatás következik még! Ám mindez nem azért íratott meg, hogy csodálkozva szemléljük, milyen óriási terheket bír el Ábrahám hite, hanem hogy megértsük belőle, hogy ilyen, igen ilyen az a bizonyos keskeny út, amelyről Jézus azt mondja, hogy az életre visz! Íme, itt van előttünk egy hosszú emberélet, igazán Isten vezetése alatt álló hívő élet, Isten választottjának, Isten barátjának az élete, és ennek dacára mennyi szenvedés és megpróbáltatás éri! Ennek dacára? Nem! Hanem éppen ezért! Éppen ez a sok baj és küzdelem a bizonysága annak, hogy mennyire kézbe vette Isten, mennyire formálja, alakítja, mennyire törődik vele, milyen különös mértékben gondja van rá!
Hát így bánik Isten az Ő legkedvesebb gyermekeivel? - kérdezné a kishitű ember. Félelemmel és rettegéssel mondom: hát így! Igen így! És éppen a legkedvesebbeket, éppen azokat, akiket nagyra hívott el! Akiket nagyon ki akar tüntetni a kegyelmével! Azért figyelmeztet az Úr bennünket, hogy ne legyünk túl érzékenyek, ne sokalljuk a terheket, amiket ránk rakott, és ha úgy látja jónak, hogy sorozatosan mindig újra megpróbáljon, próbáljuk meg csendes alázattal azt mondani rá, amit Ábrahám: Ímhol vagyok, Uram! Ne tartsuk valami hallatlan dolognak, elképesztő szörnyűségnek, hogy Isten megint újra megpróbál, miután már egy harcot megharcoltunk! Ne igényeljük, hogy bocsásson már végre egy kis szabadságra a szolgálatból, hagyjon már békén, hiszen belefáradtunk már a küzdelembe, lazítsa már a régóta szorosra fogott gyeplőt, hadd térjünk már kissé magunkhoz, mert éppen ezáltal akar magunkhoz téríteni, megerősíteni, hogy még nehezebb próbára teszi a hitünket!
Szinte azt merném mondani, hogy mennél előbbre halad valaki a hit útján, annál súlyosabb próbáknak van kitéve! Hiszen az öreg katona is többet bír el, mint az újonc, aki még nem is nagyon tudja, mi mindennel jár a szolgálat! Tehát amikor Isten tovább akar vezetni, a hitnek nagyobb magaslataira, amikor minden eddiginél súlyosabb megpróbáltatást bocsát ránk, olyan áldozatot kíván, amibe úgy érezzük mint Ábrahám, hogy beleszakad a szívünk, ne mondjuk, még csak ne is gondoljuk méltatlankodva, hogy: hát nem volt még elég, mit akar még tőlem az Isten? Mert Ő tudja, hogy mit akar, még ha ilyen hallatlan szörnyűségnek látszó dolgot mond is, hogy: "Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el... és áldozd meg... " (2. vers)
Ábrahám, amikor elindult, még nem tudta, mi célja lehet Istennek ezzel a rettenetes kívánságával, de a végén megtudta! És mi már arra a kínzó kérdésre, ami a megpróbáltatás közben emészti az embert: a miért-re, a szenvedés céljára, már előre kapunk feleletet. Amikor a hívők atyja végigjárta ezt a háromnapos borzalmas utat, az út legvégén kiderült minden titok Istennek ebben a kijelentésében: "Most már tudom, hogy istenfélő vagy és nem kedvezél a te fiadnak, a te egyetlenednek én érettem!" (12. vers) Ezért volt hát minden. A szívét tette próbára az Úr.
Valaki egyszer azt mondta, hogy a legmegtisztelőbb helyzet, amibe egy lélek kerülhet, az, ha maga az Úr próbálja meg. Mert másféle próba is van: a Sátán is megpróbálhat valakit, a külső körülmények is eredményezhetnek próbákat, bűneink, engedetlenségünk sokféle következménye is nehéz próbák elé állíthatnak, de a legmagasabb fokú próbatétel az, amelyik közvetlenül Isten kezéből jön, amikor gyermekét olvasztókemencébe viszi, hogy hite valódiságát kipróbálja. Isten nem elégedik meg azzal, hogy azt mondjuk neki: Uram, Uram - hanem ki akarja próbálni, mit jelent ez a gyakorlatban. Nem mintha Neki lenne erre szűksége, hiszen ő a szívek és vesék vizsgálója, hanem a mi szemünk elé akarja állítani, ami egyébként rejtve és titkolva húzódik meg a szívünk mélyén. Ilyen próbák alatt derül ki, mennyi bizalmatlanság, önzés, kishitűség, félelem, képmutatás van bent, a szívünk fenekén.
A Példabeszédek könyvében mondja Isten "Adjad fiam a te szívedet nékem!" (Péld 23,26) Tehát nem azt mondja, hogy add nekem a fejedet, az érzelmedet, a tehetségedet, a pénzedet - hanem a szívedet. Az a teljes odaadás, amikor a szívét adja valaki az Úrnak. És bizony könnyű azt mondani, hogy itt van minden, neked adom Uram - de az Úr kipróbálja ennek az odaadásnak az őszinteségét is azáltal, hogy olyan valamire teszi rá a kezét, ami a szívünkhöz a legközelebb áll! "Vedd a... te egyetlenegyedet, akit szeretsz... és áldozd meg..." (1Móz 22,2) Isten a bizonyságát kéri annak, hogy igaz-e a szeretetünk Őiránta. Tudjuk-e Őt szeretni akkor is, amikor kér, áldozatot kér, és nemcsak akkor, amikor ad? Könnyű az Isten iránti szeretetünket mutatni akkor, amikor semmi áldozatba nem kerül - de amikor azt mondja Isten valakinek, tedd föl az én oltáromra a te egyetlenegyedet, akit vagy amit szeretsz, onnét a szíved legközepéből: az otthonodat, vagy a gyermekedet, vagy a boldogságodat, a dédelgetett reménységedet, az egész szívedet! Ne az áldásaimhoz, ne az ajándékaimhoz ragaszkodj, hanem énhozzám! Ne abba vessed a reménységedet, amit vagy akit már eddig adtam néked, hanem énbelém! Más dolog az Isten áldásában megnyugodni és más dolog magában az Istenben megnyugodni.
Tudsz-e bízni Őbenne akkor is, amikor minden más, ami a bizalmat alátámaszthatná, semmivé válik, amikor igazán csak Isten marad, a láthatatlan, a megfoghatatlan Valóság? Elég szilárd pont-e számodra Ő maga, megmarad-e számodra a legfőbb Valóságnak, ha mindent elvesz is, amit adott!? Igen: ezt láttatják meg velünk a próbák! Igen: azt, hogy szeretjük-e Őt igazán, úgy, ahogy Jézus mondta: teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes elménkből? Tehát, hogy nem hazugság-e a hitvallásunk, nem illúzió-e a hitünk, nem önámítás-e, amit olyan sokszor kimondunk: Bízom az Istenben!?
Ábrahám most is engedelmeskedett. Bizonyára nem könnyű szívvel és mosolyogva. Nem hiszem, hogy lett volna még halandó embernek fájdalmasabb, szívet marcangolóbb útja, mint néki a Mórija hegyéig. Mert itt nemcsak arról volt szó, hogy Isten elveszi tőle a fiát, akit szeret, sem nem arról, hogy ő hagyja el, akit olyan nagyon szeret, hanem neki magának kell a saját fiát égő áldozatul megáldozni, neki kell saját kezével az édes fia nyakára tenni a kést, neki magának kell megölnie azt, akit a legjobban szeret, az egyetlenegyet, az ígéret gyermekét. Olyan rettenetes ez, hogy még beszélni is rossz róla. Hogyan kívánhat ilyet Isten egy édesatyától? Képzeljük bele magunkat ebbe a szörnyűséges helyzetbe. Saját kezűleg kiontani a vérét annak, akit szeretünk! Itt azután igazán lehetett volna tiltakozni, panaszkodni, sírni, könyörögni, hogy: de hát Uram, miért?!
És Ábrahám szó nélkül elindult. De képzeljük el, milyen nehéz szívvel! Mennyi könnye folyhatott befelé, milyen irtózatos harcot vívhatott önmagával. Ott halad mellette gyanútlanul a drága kis fiú, hátára van kötve a rőzse, ami mindjárt máglyája lesz neki, saját kezében a kés, ami mindjárt a legdrágább életet fogja kiontani! És a kisgyerek megszólal: Atyám! Hogy meg nem repedt az édesatyai szív erre a hangra a fájdalomtól? És ezután mennek megint ketten együtt. Ábrahám még mindig nem fordul vissza, még meg sem áll! Megy tovább! Az ember szinte beleremeg, amint látja, milyen messzire el tud menni Isten egy ember szívének a megpróbálásában, és lám: mégsem kell félni. Való igaz, hogy sohasem próbál az Úr senkit erején felül. Lépésről lépésre adja meg mindig a szükséges erőt hozzá. És csak amint végigment rajta, ott a legvégén látta meg, hogy Isten szeretetének, gondoskodásának soha ezelőtt nem látott, nem ismert ragyogása fogadja. Így van ez minden hitben vállalt sötét és fájdalmas útnak a végén. Engedelmeskedve, hitben vállalva a megpróbáltatást egyszer csak megtapasztalja, hogy Isten dicsőségének a ragyogása áttöri a sötétséget! Nem kell hát félnünk az ilyen úttól, hiszen dicsőséges, kegyelmes, szerető Urunk van, aki éppen akkor gyakorolja rajtunk a legnagyobb könyörületet, amikor a legkönyörtelenebbnek látszik! Ott a legkegyelmesebb, ahol a legkegyetlenebbnek mutatja magát. Nem úgy volt-e mindig, hogy a megpróbáltatások vittek igazán közel az Ő atyai szívéhez? Igaza van az Igének, amikor ezt mondja: "Boldog ember az, a ki a kísértésekben kitart." (Jak 1,12), aki nem retten vissza, aki végigjárja az utat hitben!
És mennyivel könnyebb nekünk, mint Ábrahámnak, végigmenni egy ilyen keserves úton! Hiszen mi már tudjuk, hogy attól a fájdalomtól, amitől Ábrahám atyai szívét végül is megkímélte, nem kímélte meg a saját szívét! Mi már tudjuk, hogy volt egy másik hegy, a Golgota, ahová Atya és Fiú együtt mentek, nagy, fájdalmas, véres áldozatot bemutatni a bűnért! Ott is a Fiú vitte azt a fát, amire azután felszögezték! Mit érezhetett az Atya? A pokol kínjai között vergődő Fiú is felsóhajtott, azt mondta: Atyám! És az Atya hagyta! Nem oldozta le, maga adta saját Fiát a halálba! "A ki az Ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta!" (Róm 8,32) Feláldozta Egyszülött Fiát a Golgotán. Egészen! Értünk! Hogy legyen erőnk megjárni a mi Mórija-hegyi utunkat! Hogy merjük hinni, hogy az út végén igazán az Ő minden értelmet felülhaladó szeretete és dicsősége ragyog!
Hogy igaz legyen ajkunkon a bizonyságtétel:
Lelkem, teljes üdv a részed,
Hagyd a bút s a gondot el;
Légy vidám, ha meg-megérzed:
Tenni kell még, s tűrni kell.
Gondold el: ki Lelke éltet,
Milyen Atya mosolya;
Megváltód meghalt teérted:
Mit bánkódnál, menny-fia?
(426. ének 3. vers)
Ámen
Dátum: 1953. január 11.