Kedves Testvérek!
Ezek az önkényesen kiválogatott igerészletek, amelyeket mostan a Bibliából felolvastam, annak a híres Dávid királynak az életéből villantanak fel előttünk egy-egy szakaszt, akinek a nagyszerű zsoltárait Szenczi Molnár Albert fordításában mind a mai napig énekelni szoktuk a református templomokban. És azért tettem így egymás mellé ezeket a különböző igerészleteket, mert így szinte egészen plasztikussá válik előttünk az, hogy miként viselkedik ugyanaz az ember - természetesen hívő ember - az élet különböző helyzeteiben. Dávid életének ez a két egymással egészen ellentétes szituációja, helyzete, amit felolvastam, szinte illusztrációja annak a hívő életbölcsességnek, amit Pál apostol a fillipibeliekhez így írt meg egyszer: "Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is; mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is. Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít." (Fil 4,12-13) És ez azért nagyon fontos, kedves testvérek, mert egyáltalán nem is olyan könnyű ám ezt a kettőt tudni. Akár egyszerre, akár külön-külön tudni, mert rendszerint úgy szokott az lenni, hogy, aki az egyiket tudja, az a másikat nem szokta tudni. Ismertem például valakit, aki igazán nagyon keresztyénül tudott szűkölködni, és a szűkölködésnek az ideje alatt valóban olyan kedves, olyan jóságos, olyan alázatos és olyan bizakodó volt a lelke, amilyen csak egy igazán hívő ember lehet. Azután elkezdett emelkedni, és elkezdett növekedni, ahogy azt az előbb Dávidnak az életéből is olvastam. És amilyen mértékben emelkedett a közéletben és növekedett a jólétben, olyan mértékben gyarapodott a gőgben, a magabiztosságban, az önigazultságban, és a többi emberekhez való barátságtalanságban. Nem is olyan veszélytelen dolog az, amikor valaki elkezd emelkedni és elkezd növekedni. Mert gyakran előfordul, hogy beleszédül, nincs szokva a magaslathoz, a magassághoz, szédíti a magasság és fejébe száll a dicsőség. Mélyből magasra emelkedni nagy művészet. Nagy lelki finomság kell hozzá. Valóban élő hit kell hozzá. Természetesen fordítva is pontosan ugyanígy van. Nagyon gyakran láttunk már olyat, hogy valaki magasan volt és a magasból került le a mélységbe. És a magasságot jól viselte, hívő módon viselte, alázatos lélekkel viselte, és amikor azután lekerült a mélybe, akkor egyszerre összeomlott benne a hit és csupa lázadozássá vált az egész lénye. Tehát nem is olyan könnyű dolog ám tudni bővölködni is és szűkölködni is. Pál apostol tudott. Dávid király is tudott. Mi volt ennek a tudásnak a titka? Ezt próbáljuk most egy kicsit közelebbről megvizsgálni, a felolvasott igék nyomán.
Tehát, ugye először azt olvastuk, hogy Dávid igen nagy szorultságba jutott, mert a nép arról beszélt, hogy megkövezi őt és a népnek a lelke egészen elkeseredett ellene, és Dávid a szűkölködésnek és az életveszedelemnek ebben a nagy mélységébe igen nagy magasságból juta, ahogyan mondja az ige. Hiszen már-már úgy ünnepelte a nép őt, mint jövendő királyát. Sok nyilvános hőstette miatt ő volt az országnak a legnépszerűbb embere. Azután egyszerre fordult a kerék, vagy fordult a kocka, ahogy szokták mondani, és megváltozott minden körülötte. Legközelebbi hozzátartozói súlyos, kemény fogságba, kilátástalan fogságba estek. A népnek a lelke föllázadt ellene, meg akarták kövezni, mindenki elveszítette a bizalmát, olyan helyzetbe jutott, ahol mindenféle emberi lehetőség csődöt mondott. Mit lehet itt tenni egyáltalán? Olyan sötétség veszi körül, amelyen a reménységnek egyetlen halvány sugara sem tud már áttörni. Ez az a mélypont az ember életében, ahol a kétségbeesés szokott elkezdődni. Ez az az állapot, ahol a szűkölködés beáll, ahol szűk, szorít az élet. És nyomasztóvá válik az egész helyzet. Szinte agyonnyomja az embert az élete, körülményei. Ez az a mélypont, ahonnét semerre nincs kiút. Nincs belőle semerre kilátás. Tényleg semerre? De van! Egyetlen irányban van! És ebben az egyetlen irányban mindig nyitva marad az út: fölfelé! Az Isten felé!
Imé ezt tette Dávid is, erről van szó itten, ebben az igében is, hogy amikor ebbe a nagyon nagy szorultságba jutott, és amikor a nép már arról beszélt, hogy megkövezi, és elkeseredett a nép lelke őellene, akkor azt mondja, "Dávid azonban megerősíté magát az ÚRban, az ő Istenében." (1Sám 30,6b) Én valószínűnek tartom,- testvérek, hogy éppen ekkor, ebből a rettentő mélységből szakadt föl a lelkéből a 130. zsoltárnak az a gyönyörű mondása, hogy a "Mélységből kiáltok hozzád URam!" (Zsolt 130,1) Bizonyára megtapasztaltátok már ti is, hogy éppen az életnek a legnyomasztóbb mélységeiből hangzik föl a legbiztosabban a kiáltás az Isten kéklő magasságához. Ha már semmi mást nem lehet tenni, kiáltani még mindig lehet és azt mindig szabad. És az a kiáltás már magában véve is kapcsolat azzal a valakivel, akihez kiált az ember. És az a tudat, egyáltalán, hogy kiálthatok, már magában véve is azt jelenti, hogy nem vagyok egyedül, van valaki, aki hallja a kiáltásomat legalább. Azt olvassuk, hogy megerősítette magát az ÚRban. Nem azt jelenti ez, hogy most már megoldódott ez a kényes helyzet, amibe ő került, egyáltalán nem azt jelenti, hogy most már engedett a szorultság, és most mát kisütött a feje fölött a Nap, és elmúlt minden veszedelem. Ó, dehogy! Egyáltalán nem azt jelenti! Dávid még ott van benne a legnagyobb slamasztikában, a legrettenetesebb mélységében az életének, de már nincs benne szorongás. De már lecsendesül benne a Lélek. Most már nem zuhan bele a kétségbeesésbe. Megnyugszik lelkileg, és valami hallatlan nagy békesség árad szét a szívében. Most már felemelt fővel tud szembenézni az eseményekkel és föl tudja venni bátor szívvel a küzdelmet. Nem bénítja tovább a tétovaság, és nem veri le a lábáról az a vihar, ami körülötte dúl, sőt, éppen ellenkezőleg: megerősíti, fölemeli, hőssé teszi! Valami ilyesmit jelenthet az, hogy "megerősíti magát Dávid az ÚRban". Hogyan tette? én nem tudnám pontosan megmondani, hogy mit csinált, de nyilván valahogy úgy, hogy még szorosabban tartotta a kapcsolatot, vagy realizálta a kapcsolatát az ő URával, Istenével. Igen, ott a mélységben. Nyilván, valahogy olyanformán történhetett, hogy elmondotta az ő URának, hogy milyen kényes szituációba jutott. Bizonyára valahogy úgy történt, hogy kiöntötte előtte az ő fájdalmát, és elsírta az ÚRnak az ő minden bánatát, és megbeszélte vele, mint egy kedves, jó baráttal életének az ügyes-bajos dolgait. És ami a legfontosabb, belekapaszkodott azokba az ígéretekbe, amelyeket már korábban hallott az ÚRtól. Mert ez mindig így történik, kedves testvérek. Az ÚRban való megerősödése egy embernek mindig úgy történik, hogy az ember kiönt mindent az ÚR elé, ami a lelkét nyomja, és azután belefogódzik azokba az igékbe, amiket valaha az ÚRtól hallott. Mert tudjátok, Istennek a karja, amivel lenyúl hozzánk, Istennek a keze, amivel megsegít bennünket, amivel megragad bennünket: az az Ő szava. Az Ő szava olyan, mint egy kinyújtott kéz, amit meg lehet fogni, amibe bele lehet kapaszkodni, meg lehet támaszkodni, rá lehet építeni mindent.
Ó de nagyon sok boldog tapasztalatot tudnék ezzel kapcsolatban elmondani! Nagyon emlékszem, ismertem valakit, aki életének igazán valami rettenetes, kilátástalan szorultságába jutott, de úgy, hogy még az életben maradása felől sem volt semmi kilátása, olyan borzasztó módon beszűkült körülötte minden, és akkor állandóan erre az egyetlen igére gondolt, "Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban." (Fil 4,6-7) És ez a "minden értelmet felülhaladó békesség" úgy eláradt ennek az embernek a szívében - és csodálatos, békés szívvel viselte az életét rettenetesen rázó vihart. Próbáljátok meg! Lehet!
Vagy például egyszer egy nagyon kedves, hívő testvérünknek akartam úrvacsorát vinni és vittem is, aki éppen a harmadik rákos agyműtét előtt állott akkor. És egész úton, amíg odáig mentem, folyton azon töprengtem, hogy most micsoda vigasztaló szavakat tudok mondani ennek a szerencsétlen léleknek? És nem jutott eszembe egyáltalán semmi. És emlékszem reá, mélységesen megrendült lélekkel léptem be a kórterembe, ahol feküdt, ő pedig mosolyogva fogadott. És valami csodálatos derű áradt az arcán keresztül, persze a lelkéből. Egészen meglepődtem, és ő is észrevette rajtam, hogy meglepődtem ettől a nem várt látványtól, és rögtön magyarázatát is adta, és elmondotta, hogy állandóan Jézusnak ez a biztatása cseng a fülébe "Elég néked az én kegyelmem!" (2Kor 12a) És azt mondta, ő ezt annyira elhiszi, hogy neki elég az ÚRnak a kegyelme, akár arra, hogy életben maradjon, akár arra, hogy meghaljon. Mindenképpen elég! És akkor ámultam el valóságban azon, hogy hogy meg tud erősödni egy ember, hogy mi mindenre lehet egy embernek ereje a Krisztusban, hogyha igazán belekapaszkodik akár csak egyetlen egy szavába is.
Azután valaki, innét a gyülekezetből, a múlt hetekben és a múlt hónapokban jutott egyre nagyobb mélységbe. Nincsen nagyobb fájdalom annál, testvérek, mint amikor valaki kénytelen tehetetlenül végignézni a számára legkedvesebbjének a szenvedését, a kínlódását. És amikor már-már egészen a mélypontra jutott, csodálatos módon éppen az aznapi lózung ige mentette meg a kétségbeeséstől. Az aznapi lózung ige így szólt: "Mert te, URam, megáldod az igazat, körülveszed kegyelmeddel, mint pajzzsal." (Zsolt 5,13) S elmondotta nekem mosolyogva - amikor pedig minden oka meglett volna, hogy zokogjon és sírjon, mosolyogva mondta -, hogy szinte érezte maga körül az ÚRnak a jóvoltát, az ÚR jóvoltának az erejét, mintha láthatatlan, ölelő, védő karok fognák, tartanák hogy össze ne omoljon. És nem omlott össze! Pedig emberileg szólva minden oka meg lett volna reá és egyáltalán nem lett volna csoda.
Egy másik valaki a bűnei miatt került szorultságba. Rettenetesen szorongatták régi bűnei, régi bűneinek az emlékei. És csak akkor tudott megbékülni a saját lelkiismeretével, amikor meg tudta ragadni végre ezt az igét, hogy "Jézus Krisztusnak a vére megtisztít minket minden bűntől". (v.ö. 1Jn 1,7b)
Nos, hát valahogy így erősítheti meg magát valaki az ÚRban. De az ÚRban ! Tehát nem azzal a bizonyos módszerrel, amelyik azt tanácsolja, hogy az ember úgy szuggerálja be önmagába szinte az erőt, hogy hússzor-harmincszor ismételgetve mondja el önmagának minden nap újra: "Ma jobban érzem magam, mint tegnap, ma jobban érzem magam, mint tegnap", és ezt hússzor-harmincszor ismételje el magában, amíg végül beszuggerálja magának, hogy ma tényleg jobban érzi magát, mint tegnap. És nem úgy, ahogyan mi emberek szoktuk biztatni a csüggedő embertársunkat, hogy: Ne hagyd el magad! Szedd össze magad! - és így tovább. Bölcs tanácsok ezek! Mit ér az ilyesmi? - Hanem, éppen ahogy Pál apostol mondja egy másik alkalommal "Legyetek erősek az ÚRban és a Ő hatalmas erejében" (Ef 6,10) Tehát más dolog az, amikor én magam felajzom a maradék erőmet, a tartalék erőmet, mert lehet azt felkurblizni valamilyen módon, és megint egészen más dolog az, amikor realizálom a hatalmas ÚRral, az erős ÚRral való személyes kapcsolatomat. Igen! Mondogassam magamban! Ott, a mélységben mindig újra és újra ismételve mondogassam csak magamban és ezt szuggeráljam be magamnak, hogy: hiszen nekem olyan URam van, aki legyőzte a világot! Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön! Akiről biztos tudom, hogy szeret és megbocsát, és mindent a javamra tud és akar fordítani! Mondogassam magamban, és mondogassam mindig újra és újra magamban, amit az egyik szép énekünk így fejez ki: Ó maradj itt Mesterem, őrizz, adj erőt! Szeress! Véled állom a vihart! (v.ö. 300. dicséret 2. vers) Mondogasd magadban: véled, URam, állom a vihart! Akárhogy ráz is az a vihar, de az URral együtt állod, mert állni kell! És állni lehet! Mindig megerősödik az emberben a Lélek, amikor megerősíti magát abban a hitben és abban a bizonyosságban, hogy nem vagyok egyedül! Velem van az ÚR, és én Ővele! Tehát valahogy ilyenformán lehetett az, hogy Dávid megerősítette magát az ÚRban.
De testvérek, nemcsak a szorultság és a mélység lehet probléma, hanem ennek a fordítottja is. Éppen ilyen nagy probléma lehet a magasság és a gondtalan jólét is. Dávid életében megint fordult a kocka, és ímé, azt olvastuk, hogy Dávid pedig egyszerre elkezdett emelkedni és növekedni. Híre, neve, dicsősége, befolyása, hatalma, népszerűsége egyre jobban nőtt - szinte azt lehet mondani, hogy eljutott életének a tetőpontjára. Volt már a mélyponton is, de most a tetőpontján van az ő életének. Isten megszabadította minden ellenségétől, és ígéreteit, amiket valaha tett néki, azt mind beváltotta, valóra váltotta, azután trónra emelte. Ez az a pillanat, amikor valaki megnő, mások fölé emelkedik és hódolók és tisztelők serege veszi körül, és nagy reverenciával néznek föl reá az emberek. Drága, ritka pillanatok az ember életében - ez a napfényes oldal. A magaslat. Az örömnek, a boldogságnak időszaka. De higgyétek el, testvérek, nem kevésbé veszélyes, mint a mélység.
Egyszer egy nagyon komoly hívő embertől, akit sorozatos csapások értek rövid idő alatt, megkérdezte valaki: hogy képes egyáltalán ilyen veszteségek elhordozására? És akkor ez a komoly hívő ember azt mondotta: Milyen különös, olyan sokan kérdik tőlem, képes vagyok-e ilyen veszteségek elhordozására - de azt még soha nem kérdezte tőlem senki, hogy képes vagyok-e az örömeim elhordozására? - És milyen igaza volt, mert a gondtalan jólét, az élet magaslatainak az elhordozására nem kisebb lelkierő és fölkészültség, hitbeli fölkészültség szükséges, mint a mélységnek az elviselésére. A próbák között és a szenvedésben, és a nyomorúságban, és a mélységben könnyebben tud az emberi lélek az ÚRhoz kapcsolódni - persze, mert ott már nem marad neki más, csak az ÚR. Viszont az öröm és a jólét nagyon hamar elfelejteti az emberrel azt, hogy ez is mind csak kegyelem. A mi gyarlóságunk, a mi emberi gyarlóságunk olyan határtalan, testvérek, hogy amint kezd az életünknek az útja egy kicsit felfelé ívelni, felfelé kanyarodni, amint kezdjük látni azt, hogy a munkánk nyomán sikerek és eredmények mutatkoznak, amint kezd kiderülni a fejünk fölött a nap, egyszerre hajlandók vagyunk mindezt a saját magunk érdemének és kiválóságának tulajdonítani, és egy kicsit olyan lelki vállveregetéssel gondolni magunkra, hogy: nohát, hát azért én mégis csak vagyok valaki! Ugye? Jézusnak is van egy szava, amelyiket én mindig úgy érzek, minthogyha Ő is egy kicsit megveregetné az ilyen embernek a vállát, amikor azt mondja "Ember mid van, amit nem kaptál volna?" (1Kor 4,7b) Mintha azt mondaná, hogy: vigyázz ember, ne bízd el magad! A magasságban, az életnek a magaslatain sokkal könnyebb elfeledkezni az ÚRról, mint a mélységben, mert az ember lelke könnyen azt hiszi, hogy nincs is már szüksége az ÚRnak a segítségére, hiszen minden úgyis olyan jól megy, zökkenőmentesen, baj nélkül.
Én ezért tartom olyan nagyon jelentős dolognak azt, ami Dávidról meg van írva, hogy amikor elkezdett emelkedni, amikor elkezdett nőni, akkor belátta, hogy az ÚR erősítette meg őt, hogy az ÚR magasztalta fel őt, hogy az ÚRnak köszönhet mindent, és minden jóért egyedül az ÚRé minden dicséret, minden dicsőség, tisztesség és hálaadás. Most van az életének a tetőpontján, amikor mindenki ünnepli, amikor mindenki őt magasztalja, ő pedig nem győz csodálkozni azon. Figyeljétek: "Bemenvén azért Dávid király leborul az ÚR előtt és monda: Micsoda vagyok én URam, Isten! és micsoda az én házam népe, hogy engem ennyire elővittél?" - hogy engem, hogy ennyi jót pazaroltál rám, hát mi vagyok én, URam? Hát hogy jövök én ahhoz? Mert egyáltalán nem olyan magától értetődő ám az, hogyha valaki fölött kisüt a nap, és egyáltalán nem olyan természetes dolog az, hogy valakinek jól megy esetleg a sorsa. Ez nem olyan valami, ami jár neki, amit megérdemelt végre, vagy megszolgált végre, vagy megszenvedett végre érette. Ó, dehogy, testvérek! Ez is mind-mind egyedül kegyelem!
Én nem tudom, hogy a te szívedből fölszállt-e már, de az enyémből nagyon sokszor fölszállt ez az ámuló hálaadás, hogy hát micsoda vagyok én URam, hogy így záporozott rám a Te jó voltod? Hát hogy jövök én egyáltalán ahhoz, hogy például egészséges lehetek, vagy hogy rendezett életkörülmények között élhetek, vagy hogy örülhetek valaminek, vagy valakinek, vagy hogy boldog órák is lehetnek az életemben, vagy egyáltalán, hogy élhetek? Ó de jó az Isten! De rengeteg áldást pazarolt szakadatlanul reánk. És úgy van ám az, testvérek, a mélyponton is olyan rengeteg ajándéka van, amiért nem győzhet az ember eléggé hálát adni az ÚRnak. Képzeljétek el, mi lenne velünk, hogyha úgy irányítaná az életünknek a sorsát, ahogy azt megérdemeljük?! Hála Istennek, nem úgy irányítja!
Fent és lent, örömben és bánatban, viharban és napsugárban, ó de kegyelmes az Isten! Kegyelmes, mert Istennek minden egyes lélekkel egy ugyanazon célja van, mégpedig ránevelni azt a lelket az Ő kegyelmének a felismerésére és elfogadására. Arra, hogy a Jézus áldozatáért megbocsát, kitárja édesatyai szívét, és a szeretetébe fogad. Veled is ez a célja, meg velem is. Ezért alakítja úgy a sorsunkat, ahogyan az Ő édesatyai bölcsessége szerint szükségesnek látja az utat ennek a célnak az elérésére. Minden jó és balszerencse által is, mindig újra és újra arra ösztökél, hogy fogadjuk el végre az Ő kegyelmét, ismerjük meg az Ő szeretetét, érezzük meg az Ő szeretetét, és érezzük meg azt, hogy Ő csak még szorosabbra akarja vonni a kapcsolatot Önmaga és miközöttünk. Még jobban magához akar ölelni bennünket jóban-rosszban. Ó, de boldog az az ember, aki ezt megértette! És de nagyon nehéz ezt megérteni!
Tehát, akár mélységben, akár magasságban, mindenképpen csak hálával lehet dicsőíteni azt az URat, akinek minden gondja az, hogy az életünket tisztogassa, nevelje, fölemelje magához: tehát, hogy igazán boldoggá tegye. Buzdítsuk fel mi is a mi lelkünket erre a hálaadásra!
Áldjad Őt, mert az ÚR mindent oly szépen intézett!
Sasszárnyon hordozott, vezérelt, bajodban védett.
Nagy irgalmát naponként tölti ki rád: Áldását mindenben érzed.
Áldjad Őt, mert csodaképpen megalkotott téged,
Elkísér utadon, tőle van testi épséged.
Sok baj között, erőd volt és örömöd: Szárnyával takarva védett.
(264. ének 2. és 3. vers)
Ámen
Dátum: 1970. március 22.