Kedves testvéreim! Az első adventi vasárnapon, ma két hete, talán emlékeztek reá, hogy Jézus személyének a titkával foglalkoztunk itt az igehirdetésben. Tehát azzal, hogy az ő Szentlélektől való fogantatásában és szűztől való születésében hogyan fejeződik ki az ő kettős természete, egyfelől az isteni természete, másfelől az emberi természete. Az ő személyének ez a csodálatos titka jelent meg előttünk akkor az igehirdetésben. És én most megint Jézus személyével szeretnék foglalkozni. És annyira csak magának Jézusnak a csodálatos személyével, hogy előre hadd mondjam meg: szinte semmiféle gyakorlati következményt nem is fűzök hozzá.
Az apostolok is így prédikáltak valamikor, tehát úgy, hogy egyszerűen csak magáról Jézusról beszéltek. Szakadatlanul azt mondották el, amit Jézusról láttak, amit Jézusról hallottak, amik Jézussal történtek, amiket Jézus cselekedett. Ez volt az apostoli igehirdetésnek a teljes tartalma. Semmiféle gyakorlati következményt nem fűztek hozzá. Mert hiszen Jézusnak a személye jelenti a mi számunkra a megváltást. Jézusnak a személye jelenti a mi számunkra a kegyelmes Istent. A Jézus személyével való személyes kapcsolat, hitbeli kapcsolat jelenti a számunkra a megváltott életnek a lehetőségét, egyáltalán az életet, itt e földön és az örökkévalóságban.
De fölmerülhet egy kérdés a Jézus személyével kapcsolatosan, ami talán nagyon sok embernek a szívében meg se fogalmazódott – bár talán ott él –, amit azonban éppen az egyik atyánkfia az elmúlt hét folyamán szó szerint így fogalmazott meg és így tett föl: Hátha nem is igaz mindaz, amit a Jézus személyéről megírtak! Testvérek, én egyáltalán nem csodálom azt, hogyha ez a gondolat mindig újra és újra megkísérti úgy a hívő embereket, mint a kutató tudósokat. Tehát az a gondolat, hogy hátha csak emberi elképzelés és a vallásos rajongás szüleménye az egész Jézus legenda. Hívő emberek fülében talán egy kicsit botránkoztatóan hangzik ez, de azért megkísért néha még hívő embereket is ilyen gondolat. Hányszor halljuk, hogy a Bibliát is csak emberek írták. És hát Jézussal kapcsolatosan is: Lehet, hogy csak a tanítványoknak a rajongó képzelete adta a színeket az ő alakjának a megfestéséhez…
Nos, kedves testvérek, a Jézus személye körül kialakult sok vitának az okát tényleg maga Jézus személye adja meg. És azok között is különösen ez a kijelentése Jézusnak, amit éppen fölolvastam, hogy ti innét alulról valók vagytok, én pedig onnét felülről való vagyok. Ti e világból valók vagytok, én pedig nem e világból való vagyok. Tehát egy ilyen valakivel kapcsolatosan igazán nem csoda, ha az emberiség nem tud napirendre térni fölötte még máig sem, kétezer esztendő múltán sem. És még mindig folyik a vita pro és kontra az ő személyének a valóságát illetően. Mert tényleg úgy van, hogy Jézusnak az alakja úgy, ahogyan az evangéliumokban előttünk áll, fölülmúlja mindenféle emberi kitalálás és emberi elképzelés lehetőségét. Túlságosan nagy, túlságosan tiszta és túl tökéletes ahhoz, semhogy emberi agyban születhetett volna meg. Tényleg úgy van, ahogyan ő mondja, felülről való itt alant, egy másik világból való itt, ebben a világban. Annyira egészen más, hogy hozzátenni se lehet semmit.
Azt mondják, van olyan fém, amelyik nem oldható, amelyik nem vegyül. Nos hát testvérek, valahogy ilyen forma, egészen más világból való „meteor” Jézusnak a személye. Annyira, hogy minden más egyéb, amit aztán később tettek hozzá, később találtak ki róla, mint például Lagerlöf Zelmának a Krisztus legendái, merőben idegenek az ő személyétől, az ő igazi lényétől. Az ember rögtön érzi rajtuk, hogy ez már tényleg mind csak emberi kitalálás és hozzáadás, de egyáltalán nem illik hozzá, sehogyan sem passzol az ő egészen különleges egyéniségéhez és személyéhez.
Igen, testvérek, van olyan kritikai vélemény, amely szerint Jézusnak az alakját, azt a fenséges, hatalmas, dicsőséges valakit, ahogyan az evangéliumokban előttünk áll, a tanítványoknak a rajongó képzelete és nagy szeretete formálta ki ilyen hatalmassá. Nézzétek, ez a vélemény már csak azért is elképzelhetetlen, mert Jézusnak a tanítványai is hithű zsidók voltak. És a korabeli zsidó vallásosság számára Jézus alakjának a leglényegesebb vonása a botránkoztató jelleg volt. Egy hithű zsidó számára Jézus hallatlan botránkozás volt. Egyenesen botrányos volt sokszor a viselkedése. Az a kor, amelyikben Jézus született, tényleg tele volt messiás-váradalommal. Soha még úgy nem vártak valamit, mint abban a korban az a nép a Messiást. Mind a mai napig fönn is áll ez a szólás-mondás, hogy várja, mint zsidók a Messiást. Nos, várták a Messiást. De a messiás-váradalommal együtt kialakult egy messiás-kép is az embereknek a fantáziájában. Úgy képzelték el, mint egy hatalmas hadvezért, aki a gyűlölt római birodalmat végre megdönti, és régi fényében állítja vissza Dávid király trónjának a hajdani dicsőségét. Tehát egy politikai hatalommal is bíró, sőt, elsősorban politikai hatalmat bíró Messiást várt a nép. Jézusnak a viselkedése pedig annyira nem felelt meg ennek a váradalomnak, hogy éppen a Messiást váró nép semmiképpen nem akarta, nem volt hajlandó elismerni őt a saját Messiásának, saját Messiás-királyának. Sőt emlékeztek reá, hogy milyen dühödten és milyen fölháborodott botránkozással kiabálják a főpap udvarán, hogy feszítsd meg, feszítsd meg őt, nem kell nékünk, nekünk császárunk van, nem ez a mi királyunk! Tehát, hogyha ennyire megbotránkozott benne éppen a Messiást váró nép, hogyan alakíthatta volna ki akkor az alakját a korabeli messiás-váradalom?
De miért látták ennyire botránkoztatónak Jézusnak az alakját, Jézusnak a személyét? Kétféle okból is. Egyik az, hogy sokkal-sokkal nagyobb volt, másfelől pedig sokkal-sokkal kisebb volt Jézus, mint amilyennek akkor a Messiást el tudták képzelni. Tehát egyfelől sokkal nagyobb volt. Túl nagy, túl merész, túl hihetetlen volt Jézusnak az az igénye, hogy ő önmagát az Istennel egyenlőnek vallotta. Az akkori vallásos meggyőződés számára ez már magában véve halálos bűn volt, ennek alapján ítélték halálra is. Izraelben akkor a legerősebb meggyőződés az egyistenhit volt. Már a legelső parancsolat úgy szólt, hogy én az Úr vagyok, a te Istened, ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem. És attól kezdve a próféták szakadatlanul hirdették, hogy „rajtam kívül nincs más isten”. És „halld Izráel, egy az Úr és egy az Isten”. És akkor képzeljétek el, hogy jön valaki, aki azt mondja önmagáról, hogy ő az Isten Fia. Aki önmagáról azt mondja, hogy én és az Atya egy vagyok. Aki engem látott, az az Atyát látta, meg hogy én őtőle jöttem és őhozzá megyek. El se tudjuk ma képzelni azt, hogy milyen halálos botránkozást jelentett ez, milyen istenkáromlást jelentett ez akkor egy hithű zsidónak a fülében.
Azután az is, hogy az akkori vallásos meggyőződés szerint egyedül az Isten bocsáthatja meg a bűnöket. Tehát bűnt megbocsátani, bűnök köteléke alól föloldani valakit, ez teljességgel isteni hatalom, isteni méltóság. És most képzeljétek el, hogy megjelenik valaki, és az úgy gyakorolja a bűnbocsánatot, és úgy hirdeti a bűnöknek a megbocsátását, mintha ő volna az Isten. Igazán nem csoda, hogyha fölháborodva botránkoztak meg rajta. Ha mindezt nem Jézustól magától hallották volna, és nem így látták volna olyan hithű zsidók, mint egy Máté, vagy mint egy János, vagy mint egy Lukács, le se mertek volna ilyen dolgot írni. Egy olyan valakit, aki ilyen istenkáromlásként ható kijelentésekkel botránkoztatja meg a hívő embereket, emberi fantázia el sem tudott volna képzelni. Amikor ezekről a dolgokról írnak az evangélisták, szinte még ma is érződik az a meghökkenő borzongás, ami átjárta őket akkor, amikor leírták ezeket a dolgokat.
Egyfelől tehát Jézus túlságosan nagy dolgokat mondott önmagáról, amelyekkel merőben fölébe emelte magát más embereknek. Másfelől pedig az volt a botránkoztató, hogy olyan nagyon mélyre hajolt le az emberek között való szolgálatban, mint egy igénytelen rabszolga. Ki tudott volna elképzelni egy olyan valakit, aki az Isten előtt felemelt fővel jár, az emberek előtt pedig a porba hajol le a szolgálatnak a mélységében. Ez megint pontosan az ellentéte annak, mint ahogy az ember képzelné. Tehát nemcsak a túlzott nagysága miatt volt botránkoztató Jézus, hanem a túl „alacsonysága” miatt is éppen olyan botránkoztató volt. Semmi nem volt távolabb tőle, mint valamiféle dicsvágy, elismertetés az emberek részéről, vagy érvényesülni akarás. És korának a legegyszerűbb, legszegényebb, legmegvetettebb, legnyomorultabb embereihez húzott mindig a szíve. A gyanús, a megbélyegzett emberek, a legnagyobb bűnösök – ezek voltak az ő barátai. Ezekkel egészen kiváltságos módon bánt. Ezek közé vegyült, ezekkel ült le egy asztalhoz enni. Ezeket gyűjtötte mindig maga köré, ezeket védte. Ezekkel vállalt teljes szolidaritást. Ezeknek a pártjára állott. Ezek voltak az ő testvérei. Tehát a korabeli társadalmi megítélés szerint is olyan mélyre ereszkedett le, hogy ez már magában véve botrányos viselkedésnek számított.
„Odi profanum vulgus et arceo!” [Gyűlölöm a hitvány tömeget és távol tartom magam tőle!] – kiáltja Horatius pár esztendővel Jézus születése előtt a világi bölcsességet. Jézus pedig éppen megfordítva: a megvetett néptömegek felé tárja szélesre a karját, és azt mondja: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és akik meg vagytok terhelve, és én megnyugosztlak titeket. Tanítványait a búcsúvacsorán, amit a tiszteletére rendeztek, úgy várja, mint egy közönséges rabszolga. Kötényt kötve maga elé, térdre ereszkedett egy mosdótál előtt, és tizenkét egyszerű ember poros, izzadt lábát mosogatta benne. Még Péter is megbotránkozott rajta. Egy megváltót, egy Messiás-királyt nem így képzelt el a korabeli nép. Ha Jézus emberi fantázia szüleménye lett volna, semmiképpen nem ilyennek ábrázolták volna, hogy egy emberben ennyire semmi büszkeség ne legyen, ennyire semmi önös érdek, ennyire semmi dicsvágy... Ez egész egyszerűen elképzelhetetlen volt akkor is és elképzelhetetlen ma is.
Botránkoztató volt az emberek számára az a szolgai forma is, amiben élt. Gondoljátok csak el, hogy egyfelől ilyet mondott, hogy „nékem adatott minden hatalom mennyen és földön”, és hogy „én és az Isten egy vagyunk”, és akkor ennek a valakinek nem volt a fejét hová lehajtania, és nem is akarta, hogy legyen? Nemhogy egy házat, vagy egy szobát, de még egy ágyat se mondhatott magáénak. Az egész földkerekségen nem volt egy kutyaól, amire azt mondhatta volna, hogy ez az enyém. A vallásos és a világi gondolkodás se akkor, se ma nem így képzeli el a nagyságot. A nagy embert, a kiváló egyéniséget, a hatalmasat.
Aztán különösen botránkoztató volt az ő szenvedése és halála. Egy olyan Messiást, aki szenved, egy olyan Messiás-királyt, akit meg lehet kötözni, és akit ki lehet végezni, el sem tudott volna képzelni Izrael. Hogyan lehet Messiás-király az, aki végül is veszít, aki végül is alulmarad, akinek az útja vesztőhelyen végződik?! Nem, még a tanítványoknak a hite is megrendült ebben a rettentő csalódásban. Érzitek, hogy milyen rettenetes tévedés lenne azt hinni, hogy a korabeli messiás-váradalom adta a színeket Jézus alakjának a megfestéséhez? Hogyha valaki abban a korban egy Messiásnak az alakját akarta volna megfesteni a saját fantáziájából, akkor semmiképpen nem ilyet festett volna, mint amilyet az apostolok ábrázoltak Jézusról, aki tökéletesen ellentétben van mindazzal, amit egy korabeli ifjú zsidó a Messiástól várt és elvárt.
Izrael számára annyira botránkoztató volt Jézusnak az alakja, hogy tényleg csak el lehet fogadni azt, amit Jézus mondott, hogy ti innét alulról valók vagytok, én pedig onnét felülről való vagyok. Ti e világból valók vagytok, én pedig nem e világból való vagyok.
Testvérek, ezt az arcot, ezt a profilt nem az emberi vágy és nem a vallásos rajongás rajzolta meg, annyira más, mint minden más emberi elképzelés, hogy látva Jézusnak azt az alakját, aki az evangéliumban előttünk áll, valóban csak meghajtani lehet a fejünket előtte, és csak azt lehet mondani, hogy itt valóban az Isten van jelen ebben a Jézusban. Hát azért olyan merőben más, mint minden emberi elképzelés, mert felülről való. Mert nem e világból való. Mert Isten! Mert Isten, az Élő Isten itt, közöttünk!
És hogyha a vallásos gondolkodás számára botránkozást jelentett Jézusnak a személye, akkor a korabeli görög filozófiai gondolkodás számára pedig bolondságot jelentett, ahogy Pál apostol meg is mondja. A korabeli görög-római műveltség nem olyannak ábrázolta a nagy embert, a nagyságot, mint amilyennek az apostolok és az evangélisták Jézust látták. Egyszerűen nem ilyen volt a férfi ideálja. Tudjátok, milyen volt a férfi ideálja? Olyan, amilyennek Szókratész mondja a nagy emberről: barátod fölülmúlni jótéteményben, ellenséged fölülmúlni fájdalom okozásában. És azt is mondta, hogy ha már nem tudja valaki megtorolni a rajta esett sértést, akkor legalább a büszke nők fölényével viselje el – s ma is ez a világnak a bölcsessége: felemelt fővel menni a vérpadra, hogyha már éppen muszáj. Jézus e tekintetben is homlokegyenest ellenkezően viselkedett, mint ahogyan ember azt gondolná, és hogy az ember a másik emberről ezt el tudná képzelni. Hogyha igazán emberi fantázia szüleménye lenne Jézusnak az alakja, akkor gondoljátok el, az ő csodái között okvetlenül szerepelne egy bosszú-csoda. Például éppen akkor, amikor ott kínlódik a keresztfára szögezve, és ottan gúnyolják és unszolják, hogy no, ha Isten fia vagy, most szállj le a keresztről, most mutasd meg, hogy igazán az Isten Fia vagy. Testvérek, az emberi fantázia a szenzációnak ezt a lehetőségét semmiképpen nem hagyta volna ki. Egy költött Jézus okvetlenül egy lélegzetelállító csodával rémítette volna halálra az ellenségeit. De ahogyan Jézus tűrte a sértést, a bántást, a gyalázatot, ez valóban csak az ámuló szemtanúk hiteles tudósítása lehet, mert sehogyan sem illik bele ez a viselkedés kora gondolkodásába és ízlésébe – de a mai kor gondolkodásába és ízlésébe se.
Azután ott van végül az ő hallgatása. Mások is állottak már bíróság előtt, és nagyságuk éppen abban mutatkozott meg, hogy védték magukat hatalmasan, és a védőbeszédük által szinte fölibe kerekedtek a bíráiknak. Szókratész bírái például Szókratésznak a védőbeszéde alatt úgy ültek ott megsemmisülten, mintha ők lettek volna a vádlottak. Jézus pedig hallgat. A főpapok előtt is hallgat. És Pilátus előtt is, Heródes előtt is hallgat, mintha nem lenne neki mentsége. Mintha nem is tudna beszélni. Mintha valóban bűnös lenne, mert hiszen a bűnös ember hallgat a reá zuhanó vádaknak a súlya alatt. A világ ítélete szerint egy hallgató vádlott igazán nem imponáló valaki. Egy költött Jézus odaszólna valamit erősen, keményen, ha már mást nem tud tenni. Vagy legalábbis a megvetés büszkesége lenne benne. De így, ahogy ő viselkedik, ez a világ számára bolondság. Hát nem bolondság az, hogy valaki a saját maga teljes ártatlanságának a tudatában hagyja, hogy kimondják körötte a halálos ítéletet?! Egy kitalált Jézus ezt nem hagyta volna.
Tehát testvérek, az a Jézus kép, amelyik az evangéliumokban kibontakozik előttünk, nem úgy keletkezett, hogy később egy hálás gyülekezet minden szépet, minden jót, minden nemeset, minden nagyszerűt, amit csak ismert abban a korban, ráaggatott erre a személyre, és így kiszínezte, így idealizálta Jézusnak az alakját. Nem, egy idealizált Jézus egészen másképpen nézne ki, és nem teljes ellentétben mindazzal, ami abban a korban a vallásos, vagy pedig a világi ideál volt – tehát ezt a személyt nem költötték. Ez a személy valóságos történeti személy. Az evangélisták hiteles tudósítást írtak egy olyan valakiről, akit ők maguk sem értettek, de ilyennek láttak. Azt írták le, akit láttak, és amit őtőle hallottak. És azt a valakit látták és hallották, aki ezt mondotta: Ti innét alulról valók vagytok, én onnét felülről való vagyok. Ti e világból valók vagytok, én nem vagyok e világból való.
Tehát csak emberi írás a Biblia? Igen, de egy olyan valakiről, aki nem csak ember, egy olyan valakiről, aki ma is éppen olyan valóság, mint akkor volt. Aki az akkori szavával szólít meg ma téged is, engem is; aki az akkori kedvével segít és áld meg bennünket ma is; aki az akkori szeretetével vesz körül bennünket, aki az akkori halálával vált meg ma is bennünket, és az akkori feltámadásával ad ma is győzelmet a mi számunkra is, bűnön, poklon és halálon.
Testvérek, igaz tehát a megváltás, igaz a bűnbocsánat, igaz az örök élet. Igaz az, hogy neked is, nekem is mindenre lehet erőnk a Krisztusban, aki minket megerősít. Mert igaz és hiteles minden szó, amit róla és őtőle hallva megírtak. Hihetünk benne hát bátran, és imádhatjuk őt mint megváltó Urunkat, mert éppen a benne való hit és az imádat révén válik az ő csodálatos személye ma is, a mi számunkra is élő valósággá.
Ámen.
Dátum: 1967. december 17.