Kedves testvéreim! Lehet, hogy azt vártátok, hogy ma is a Jónás próféta könyvéből fogom felolvasni a soron következő részt, de arra gondoltam, hogy mivel mához két hétre már virágvasárnap van, rá következő vasárnap pedig már húsvét, így már húsvét előtt nem lenne elegendő vasárnap, elegendő idő arra, hogy Jónás próféta könyve még hátralévő részeinek a magyarázatát befejezzük. Ezért választottam mostan erre a mai vasárnapra egy másik igét. Talán olyan igét, amelyik ahhoz a böjti időszakhoz, amelybe belekanyarodott az egyházi évnek az ideje, az útja, talán jobban megfelel. És ha Isten is úgy akarja, és élünk, majd a húsvétot követő vasárnapokon szeretném folytatni Jónás próféta könyvének magyarázatát.
Ebben a részben, amit most felolvastam, Péter apostol az ő korának az egyik legkényesebb kérdését veszi elő és ragadja meg, mégpedig a rabszolgakérdést. A szövegben így olvastuk, hogy „ti cselédek”. De az eredeti szövegben nemcsak cselédekről van szó, hanem a társadalom legnyomorultabbjairól, kifejezetten rabszolgákról. Az újtestamentumi iratokból, meg azután más egyéb régi írásokból is úgy látjuk, hogy az első keresztyén gyülekezetekhez nagyon sokan csatlakoztak éppen a társadalom legszegényebbjei, a legnyomorultabbjai, a rabszolgák közül, hiszen Jézusnak az evangéliuma éppen a szegények, a kisemmizettek, a jogfosztottak számára jelenthetett már akkor is igazán fölszabadító örömüzenetet. Talán éppen ezért volt az, hogy az első keresztény gyülekezetek körében sokan voltak a rabszolgák közül. Nos hát, a rabszolgákat abban az időben nem védte semmiféle törvény, teljesen törvényen kívül állottak. Szinte embernek se tekintették őket – majdnem még állatnak se –, hanem csak használati tárgynak. Korabeli leírásokból, vígjátékokból, tragédiákból, elbeszélésekből tudjuk, hogy bizony kegyetlenül és igazságtalanul bántak ezekkel a szerencsétlen emberekkel. Hullott a szidalom és a verés minden apróságért, és a gazdájuk nem egyszer akár halállal is büntethette őket valami csekély vétségért, ha éppen úgy tartotta a kedve. Nos, tehát a rabszolgasorsnak ebbe a nagyon keserves nyomorúságába szól bele Péter apostol itt, ebben a felolvasott igében. Amit mond, talán nem lenne kielégítő egy modern szociológus számára – és biztosan nem is kielégítő –, de mégis igen nagy jelentőségű, éppen szociális szempontból is az, testvérek, hogy a rabszolga kérdésben abban az időben ez az egyetlen hang és ez az első hang egyáltalán.
Természetesen Péter apostol nem a társadalmi reformátornak az ideológiájával, hanem a lelkigondozó pásztori szeretetével szól a rabszolgákhoz. És amit itten mond, az örök érvényű ige, és erőt adó, biztató üzenet minden olyan ember számára, aki az élet apróbb-nagyobb igazságtalanságai miatt keresztet kénytelen hordozni – mert erről van szó ebben a részben, a meg nem érdemelt szenvedésről, ahogyan hallottátok az igéből. Tehát arról, amikor valakit igazságtalan bántalmazás ér. Olyan esetről, amikor valaki a szívtelen embereknek a részéről keserűséget hordoz a maga szívében. Ilyen pedig mindig volt, van és lesz, amíg csak ember lesz ezen a világon. Mert ebben a földi életben nem csak adunk sebeket egymásnak, de mindig kapunk is sebeket egymástól. Újra és újra előfordulnak olyan helyzetek, az életnek olyan szituációi, amelyeket nem így gondoltunk volna, amelyeket sérelmezünk, igazságtalannak tartunk. És az ember valahogy olyan, hogy sok mindent el tud viselni: el tudja viselni a testi fájdalmakat, a lelki szenvedések különböző formáit, a gyászt, az anyagi terheket, egyet nem képes elviselni: azt, hogyha érzi, hogy igazságtalanul bántak vele. Ez ellen lázadozik mindenféle idegszála, és ezt semmiképpen nem akarja hagyni. Nos, tehát egy ilyen szituációban való keresztyén magatartásra ad Péter apostol utasítást ebben a levélben az olvasóinak, a gyülekezeteknek.
Csodálatos dolog az, hogy ennyire konkrétan beleszól Istennek az igéje mindnyájunknak a mindennapi életébe. Hát mit mond? Nézzétek, elsősorban is azt mondja, hogy aki szenved a másik embertől valamilyen formában, az elsősorban azt vizsgálja meg nagyon komolyan, hogy tényleg méltatlanul szenved-e. Tényleg igazságtalanul szenved? Mert azt mondja: „micsoda dicsőség az, ha vétkezve és arcul veretve tűrtök”. Tehát, hogyha azért vernek arcul, mert vétkeztetek. Hogyha azt a rabszolgát a lustaságáért verte arcul a gazdája, akkor nyilván nem méltatlanul szenvedett. Talán súlyosabb volt a büntetése, mint a vétke, de mégis a vétkének a konzekvenciáját kell hogy hordozza. És hogyha a hűtlenségével, meg a kötelességének az elmulasztásával adott okot a fenyítésre, akkor nem igazságtalan az a büntetés, amit ezért el kellett neki szenvednie, hanem a saját vétkének a következményét hordozza. Azért jó ezt így egy kicsit boncolgatni, testvérek, mert nekünk is nagyon jó vigyáznunk, hogy a Sátán rá ne szedjen bennünket: mert az igazságosságnak és az igazságtalanságnak a megítélésében hallatlanul megromlott a látásunk mindnyájunknak. Az ember nagyon könnyen hajlandó azt hinni, azt képzelni, hogy most méltatlanul szenved, igazságtalan bántalom érte. Azt hiszi, hogy csupa rosszindulat veszi körül az emberek részéről, pedig ha megvizsgálná magát, talán rájönne, hogy ő bizalmatlan az emberekkel szemben. Az ember azt hiszi, hogy igazságtalanul bántják, meg nem érdemelt módon bántalmazzák, és esetleg ha megvizsgálná magát, észrevenné, hogy a saját brutalitását viszonozzák az emberek vele szemben. Csak az sugárzik vissza reá, az a rossz, az a bizalmatlanság, az a brutalitás, rosszindulat, keserűség és szeretetlenség, amit ő sugároz reá más emberekre. Sokszor hallottam már ilyen kifakadást, hogy: Kérem, én a légynek sem ártok, és mégis olyan rosszak az emberek velem szemben! Én ilyenkor mindig azt szoktam tanácsolni, hogy próbáljon jobban belenézni önmagába, és talán akkor észre fogja venni, hogy nem az emberek rosszak körülötte, hanem a saját zárkózottságának, minden mosolyt megfagyasztó kedélytelenségének és pesszimizmusának a hatása az, amit ő más embereken lát – ez pedig nem igazságtalanság. Ez az, amit az apostol így mond: „micsoda dicsőség az, hogyha vétkezve szenvedtek”. Aki a vétke miatt szenved valamiféle bántalmazást az emberek részéről, akit a saját összeférhetetlen, kiállhatatlan, utálatos természete miatt érnek mindenféle bántalmak, az ne ringassa magát abba, hogy ővele igazságtalanul bánnak és ő mostan méltatlanul szenved, hanem inkább tartson bűnbánatot és vizsgálja meg, nem ő maga-e az oka annak, hogy úgy bánnak vele az emberek, ahogyan bánnak. Talán nagyon is megérdemli azt a sérelmet vagy azt a bánásmódot, amit az emberek részéről sérelmez. Legelőször is vizsgáld meg magad, testvér, hogy tényleg méltatlanul szenvedsz? Mert nem biztos, hogy méltatlanul szenvedsz.
Persze van méltatlan szenvedés is, van igazságtalanul elhordozott bántalom is, és Péter apostol éppen erről beszél, amikor azt mondja, hogy „jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök”. Tehát amikor jót cselekszik valaki, és mégis tűrnie kell valami bántalmat miatta. Van olyan, hogy valóban igazságtalanul bánnak valakivel. Van olyan, hogy tényleg nem azt kapja az emberek részéről, amit megérdemelt volna a maga bánásmódjával az emberek iránt. Ó, de sok ilyen méltatlan szenvedés van egy-egy családon belül! A házastárs méltatlanul szenved a házastársától. Vagy talán a lakónak a lakótársától, társbérlőjétől mennyi méltatlan szenvedésben van része. Vagy talán a beosztott a főnökétől, vagy a diák a tanárjától, vagy megfordítva – rengetegféle formában. Gyakran előfordul az, hogy az embert tényleg alaptalanul mellőzik és félre teszik, és rengeteg keserűséget okoznak neki anélkül, hogy erre különösebb okot adott volna. Most tehát mi legyen ilyen helyzetben a válasz? Péter apostol nagyon különös dolgot mond. Azt mondja, hogy ez kedves dolog Isten előtt. Talán furcsa, mert előttünk ugyan egyáltalán nem kedves, de Istennek az ízlése nagyon sok dologban más, mint a mienk. És hogyha azt mondja az apostol, hogy az ilyen méltatlan szenvedés kedves dolog Isten előtt, akkor ebbe érdemes egy kicsit belegondolni, hogy miért.
Ez elsősorban is azt jelenti testvérek, hogy ha ez kedves dolog az Isten előtt, akkor ez nem olyan dolog, ami miatt az embernek sajnálnia kellene önmagát. Mert mi, emberek nagyon hajlamosak vagyunk arra, hogy önmagunk sajnálatával és sajnáltatásával kompenzáljuk azokat a bántalmakat, amelyeket méltatlanul elhordozunk mások részéről. Hajlandók vagyunk arra, hogy beleéljük magunkat egy mártír szerepbe, és abban tetszelegjünk. Minden ember szívesen látja saját fején a láthatatlan mártírkoszorút, amit ha mások nem is, de legalább ő maga odatesz a fejére. Azt mondja az apostol, hogy ne magadnak akarj az ilyen szituációkból dicsőséget aratni, hanem próbálj az Istennek dicsőséget szerezni. A jóért szenvedni: ez a legnagyobb kiváltság ezen a világon. És ez annak a jele, hogy életemnek az útja kezd Jézus követése irányába kanyarodni. Hiszen akkor már kezdek azon az úton haladni, amelyiken Jézus járt előttem. Hogy is mondja az apostol? „Mert arra hívattatok el; hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek: A ki bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott: A ki szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött; hanem hagyta az igazságosan ítélőre” – Istenre. Drága testvérek! Jézus ezen az úton járt előttünk, és aki Őt követni akarja, ne csodálkozzék, hogyha ilyen irányba kanyarodik az ő életének is az útja, hogy a jóért is szenved. Nem csak a rosszért szenved. Nemcsak a komiszságáért szenved, nemcsak a saját kegyetlenségének és szívtelenségének a visszhangja csapódik vissza rá az emberek részéről, hanem a jóért is szenved. Esetleg a szeretetéért is szenved. A jóindulatát is félremagyarázva, helytelenül viszonozzák neki az emberek. Nézzétek, lehet különb dolga a tanítványnak az ő mesterénél? Én élvezni akarok, én csupa jóindulatot akarok tapasztalni egy olyan világban, amelyikben Jézust keresztre feszítették? Hát nem természetesebb dolog az, hogy az Ő sorsát vállalják az Ő követői is? És mi volt az Ő sorsa? A rabszolgasors. Méltatlan bánásmód, szenvedés elhordozása a jászoltól a keresztfáig, tehát egy egész életen keresztül. Igazságtalan bánásmódnak az elszenvedése végig, szakadatlan. És hogyan járta Ő ezt az utat? Csendesen és alázatosan. Áldva és segítve azokat, akik bántalmazták. Panasz nélkül, zúgolódás nélkül, fenyegetőzés nélkül, úgy, hogy ráhagyta az egészet az igazságosan ítélő Istenre. És most azt mondja az apostol, hogy arra hívattatok el, hogy az Ő nyomdokait kövessétek.
Testvérek, rettenetes dolog az, amikor valaki őrlődik az őt ért igazságtalan bánásmód alatt. Én nagyon jól tudom, hogy egy ilyen gyötrődő léleknek nagyon nehéz valami biztatót mondani. De hogyha Istennek az igéje azt mondja, hogy az ilyen szituációban lévő ember nézzen föl Jézusra, az egyetlen igazán ártatlan szenvedőre, és lépjen az Ő nyomdokaiba, akkor mégiscsak ez kell hogy a legjobb tanács legyen minden ilyen helyzetben lévő ember számára! Ez Istennek a tanácsa, nem az én tanácsom. Nézzük csak, hogy mit jelent gyakorlatilag az, hogy az Ő nyomdokait kövessük: Így mondja, hogy „bűnt nem cselekedett”. Ez azért olyan fontos, mert a méltatlan szenvedés az egyik legjobb melegágya mindenféle bűnnek. Aki méltatlanul szenved, az például nagyon hamar elkeseredik. Vagy esetleg harag támad a szívében, gyűlölettel gondol arra, akinek a részéről a méltatlan bánásmód érte. Esetleg bosszúvágy keletkezik benne, vagy megkeményedik az ilyen lélek, vagy irigyé válik, esetleg egyenesen elfásul. Tehát valami rosszat hoz ki belőle a méltatlan bánásmód. S nagyon sokszor úgy van az, hogy az ember nem is veszi észre, hogy mennyi rosszat hoz ki belőle az, hogyha az emberek komiszul bánnak vele. Pedig ugyanez a méltatlan szenvedés lehetne a még több kegyelem megtapasztalásának is az eszköze.
Mert testvérek, ha a fájdalmunkban, amit el kell hordoznunk, Istentől engedjük vezettetni magunkat, akkor az a fájdalom, szenvedés mindig fegyelmező eszközzé válik Isten kezében a számunkra. Tehát valami jó jön ki belőle. Ha a fájdalmunkat a magunk kezében tartjuk, hogyha mi magunk akarjuk elintézni valamilyen módon – akármilyen módon, tehát akár úgy, hogy visszavágunk, akár úgy, hogy elnyomjuk magunkban –, akkor nagyon hamar cinikussá, keserűvé és panasszal telivé válunk. De hogyha valaki a fájdalmába befogadja Istent, és hagyja, hogy Isten cselekedjék, Ő intézze azt a fájdalmat, azt a szenvedést, akkor ez mindig a teljesebb, a gazdagabb lelki élet kibontakozásának eszközévé válik Isten kezében. Tehát jobb ember kerül ki belőle. Javára válik az embernek. Tehát az a szenvedés, amit a másik ember okoz, az vezethet a bűn megnövekedésére is bennem, de vezethet a bűntől való megtisztulásra is. És az a csodálatos, hogy Isten olyan hatalmas, testvérek, hogy az igazságtalanságba is tud belevinni annyi jót, hogy az javára váljék annak, aki szenved miatta. Az ördög szülte rosszat is föl tudja használni arra, hogy Isten ihlette embert formáljon általa belőlünk. Istennel együtt még a vereségeink is győzelemmé változhatnak. Ezért nem az a fontos, hogy az élet igazságos legyen veled szemben – ne is számíts rá, hogy az élet, vagy hogy az emberek igazságosak lesznek veled szemben –, sokkal fontosabb ennél az, hogy kapj elég erőt arra, hogy azt, amit sérelmezel az életben, azt föl tudd használni a magad javára, a magad emberebb emberré való növelésére és fegyelmezésére.
Valaki, aki ezt nagyon komolyan megtapasztalta a maga bőrén, azt mondotta: Amióta Jézust befogadtam a szenvedéseimbe, azóta ugyanaz a fájdalom, ami azelőtt lesújtott, most ölel. Ugyanaz a szenvedés, ami azelőtt elernyesztett, most megedz. Ami azelőtt elkeserített, most hálára indít. Rájöttem, hogy ezek a szenvedések és bántalmak nem ellenségeim, hanem barátaim. Segítségemre vannak, hasznomra vannak. Megtanultam, hogy nem az a fontos, hogy honnét ered, milyen gonosz forrásból ered, hanem sokkal fontosabb az, hogy hová vezet. Hová visz és mivé formál engem. És rájöttem, hogy ó, de mennyire igaz, hogy minden javukra van azoknak, akik az Istent szeretik! Ez az élet mindig rak reánk kereszteket. De éppen a kereszt révén még szorosabb kapcsolatba kerülhetünk Jézussal és ez a kapcsolat egy életre megváltoztat. Tehát nem a fájdalom és nem a szenvedés az, ami nemesít, hanem az a mód, ahogyan azt egy ember elhordozza. Ezzel kapcsolatosan, testvérek, találtam egy kis verset, talán többetek előtt ismerős, nagyon egyszerű, de nagyon igaz kis versike. A félreismert jóbarátokról szól.
Túrmezei Erzsébet: Félreismer barátok
Akkor leszek igazán boldog,
ha már a szenvedésre is,
ha már a fájdalomra is
megbékélt szívvel rámosolygok.
Akkor, ha már igazán látom,
hogy jót akarnak ők nekem:
célom felé serkentenek.
Nem fosztanak meg semmi mástól,
csak ami engem úgyis gátol…
és mindegyikük jóbarátom.
Zord arcú, különös barátok!
Míg véresen küzdünk velük
és könnyesen viaskodunk,
csak önmagunk szívét sebezzük.
Azután ámulva észrevesszük:
áldás a jöttük és nem átok!
Akkor könnyeinken át
küldőjükre csodálkozunk.
Meglátjuk átszegzett kezét,
és hálát adni hullunk térdre,
hogy életünket nem kímélte,
sebezte, verte, úgy szerette.
Rámosolygunk a zord követre:
meglátjuk benne Őt magát.
Azután a másik dolog, amit itten olvasunk, ami konkrétan segít bennünket arra, hogy az Ő nyomdokait kövessük: „Szájában álnokság nem találtatott, nem szidalmazott, nem fenyegetőzött”. Tehát amikor bántották, nem szidalmazott, nem fenyegetett, hanem mit csinált? Hát mindnyájan tudjuk: imádkozott. Mégpedig azokért imádkozott, akiktől a sérelmet, a bántást olyan rettentő kegyetlenül és igazságtalanul el kellett tűrnie, szenvednie. Ez már nagyon komoly és nagyon gyakorlati tanács, testvérek. Én nem is tudnék jobbat mondani, mint azt: próbálj meg egyszer imádkozni azért, akitől szenvedsz. Próbálj meg egyszer igazán imádkozni érette. Higgyétek el, sokkal nehezebb gyűlölni azt a valakit, akiért már egyszer imádkozott az ember. Hogyha egyszer áldást kértem valakire, azt már többé nem tudom megátkozni. Az imádság kiveszi a szívből a neheztelést. Valahányszor az illetőre gondolsz, előbb mindig imádságban füröszd meg a lelkedet. Mert az imádság nélküli gondolat esztelen gondolat lesz. Tehát próbálj meg imádkozni érette.
Azután azzal is az Ő nyomdokaiba lépünk, hogyha meggondoljuk, jó alaposan meghányjuk-vetjük, hogy hogyan tehetnék valami jót azzal, aki engem bánt. Tehát szinte azt mondhatnám, hogy lopakodj oda a szívéhez. Ő felfegyverkezve várja a te visszaütésedet, és te ott csapj le reá, ahol védtelen: a szívéhez. A gonoszt jóval győzd meg, és mennél több rossz jön őtőle, annál több jó áradjon belőled őfelé. Amikor szeretjük azt, aki bennünket bánt, és amikor odatartjuk a másik orcánkat is afelé, aki bennünket üt, akkor már az ellenségünk fölé kerekedtünk. Akkor már győztünk fölötte. Vagy ha nem győztünk is, de megnyertük a magunk lelkét. Tehát mind a két esetben győztünk: vagy fölötte, vagy önmagunk fölött. Tehát a győzelem mindenképpen a mienk. És végül azt olvassuk, hogy Jézus nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélő Istenre. Ne legyen a tiéd az utolsó szó, nem fontos. Hagyjad, hogy Istené legyen az utolsó szó. Sőt, legjobb, hogyha nem is mi magunk felelünk a bántalmazónak, hanem hagyjuk, hogy válaszoljon helyettünk maga az Úr – és biztos, hogy fog válaszolni. És amit ő válaszol, az olyan válasz lesz, hogy meg fogja oldani a problémát. Hagyjuk Őt győzni ott, ahol mi nem tudunk győzni. Nyugodtan rábízhatod minden sérelmedet arra valakire, aki a világ legnagyobb vereségét a világ legnagyobb győzelmévé változtatta – ott, a Golgotán.
Tehát láttátok, követendő példát adott nékünk Jézus, hogy az Ő nyomdokait kövessük. De nemcsak példát adott, többet is adott a példánál: lehetőséget és erőt is adott hozzá. Ímé, így fejezi be az apostol: „A ki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk: a kinek sebeivel gyógyultatok meg”. Tehát az Ő méltatlan és igazságtalan szenvedése nemcsak példa volt, hanem engesztelő áldozat és helyettes elégtétel. A bűneinket maga vitte föl a saját testében a fára. A rabszolgahalálnak, a megtorlásnak a rettenetes fájára: a keresztfára. És ott, azon a fán, a bűn megölte az Ő testét, de az Ő halála pedig megölte a bűnt, mert elszenvedte érte a megtorlást, és mert bocsánatot szerzett általa minékünk. Az Ő sebeivel csodálatosan gyógyulgatnak a mi lelki sebeink. Próbáld csak meg! Az Ő sebeivel gyógyulgatnak a mi lelki sebeink. És Őáltala szabadulunk meg emberi természetünk egyik legátkosabb vonásától, hogy ahogy a másik viszonyul hozzám, úgy viszonyulok én is ahhoz a másikhoz.
A lelkek pásztorának és felvigyázójának - ahogyan mondja az ige - a vezetése alatt nem muszáj tehát a bántást, az igazságtalan bántást hasonló éremmel visszafizetni. Rátehetjük ezt is annak a vállára, aki azért jött, hogy az egész világnak a bűneit elhordozza. Így könyörögjünk hát, hogy
Szeretnék lenni, mint ő,
Alázatos, szelíd,
Követni híven, mint ő,
Atyám parancsait.
Szeretnék lakni nála,
Hol mennyei sereg
Dicső harmóniába’
Örök imát rebeg,
Örök imát rebeg.
(459. ének 4. vers)
Ámen.
Dátum:1967. március 5.