Kedves testvéreim, azzal a reménységgel szeretném hirdetni Istennek ezt a most felolvasott igéjét, hogy így, egy esztendőnek az utolsó óráiban talán jobban megértjük a lényegét, mint egyébkor. Ezek a szavak, hogy tegnap, ma, holnap, meg örökké, ilyenkor súlyosabban hatnak reánk, mint máskor. Hiszen megint elmúlt egy esztendő. Valami fanyar, bús, tehetetlen érzéssel vagyunk kénytelenek megállapítani, hogy ezen az estén minden óra a mulandóságnak a monoton énekét ketyegi. Sok-sok holnap futott át sok-sok mán a tegnap felé, és merült bele a múltba. De hát micsoda egyáltalán az a tegnap, meg az a ma, meg az a holnap? Mi az a múlt, jelen, meg jövendő, amivel mi az időt szoktuk mérni? Egyáltalán, olyan titokzatos valami az, amit jobb híján így nevezünk, hogy idő. Egy nagyon régi, nagy keresztyén gondolkodó, Augustinus mondotta egyszer: Ha nem kérdezik meg tőlem, hogy micsoda az idő, akkor tudom, hogy micsoda. De ha megkérdezik tőlem, akkor nem tudnám megmondani, hogy micsoda. Nos hát valahogy így igaz. Nem tudnánk megmondani, hogy micsoda. Egyáltalán nem tudjuk azt sem, hogy mi a lényege. Csak azt érezzük, hogy van. Magunkon érezzük, hogy van, mert múlik, mert telik, és mert a sodrása ellenállhatatlan.
Egyetlen pillanatra sem tudjuk megállítani. Pedig de jó lenne néha! De éppen úgy siettetni sem tudjuk egy cseppet sem, pedig néha azt is szeretnénk. Hozzátartozik a lényegünkhöz. Mert az egész létünk időleges lét. Ha nem tudjuk is megragadni a lényegét, soha nem tudjuk kiszakítani belőle magunkat. Életünknek minden pillanatát, minden eseményét, minden történését valósággal áthatja az időnek a titka. Az idő a sorsunk. Az idő jelenti néha számunkra a reménységet, és az idő jelenti számunkra néha a kétségbeesést. Ijesztő valóság, aminek a titkát nem tudjuk megfejteni. Jövünk egy olyan múltból, ami már nincs, és megyünk egy olyan jövendő felé, ami még nincs – tehát akkor csak a jelen a miénk. A múlt csak annyiban a miénk, amennyiben az emlékezetünk őrzi még. A jövő pedig csak annyiban a miénk, amennyiben a reménységünk várja. Az egész időkomplexumból tényleges valóságként csak a jelen a miénk. De hát mi az a jelen? Ha nagyon pontosak, ha nagyon precízek akarnánk lenni, azt kellene mondanunk, hogy a jelen az a kiterjedés nélküli pont, amelyben a jövő múlttá válik, amelyben a holnap tegnappá lesz. Mert nézzétek, hogyha azt mondom, hogy ez most a jelen, már ezt a pillanatot is elnyelte a múlt. A jelen is rögtön eltűnik, abban a pillanatban, amikor meg akarjuk ragadni. Nem tudjuk visszatartani, mert az is már mindig elmúlt, az is már mindig alámerült a múltba.
Így múlt el ez az esztendő is, aminek a végén vagyunk mostan. „Ismét egyik esztendeje, Istentől kimért ideje telék el a mulandóságnak” – ahogy ez a gyönyörű énekünk mondja, és ahogyan énekeltük mi is az elébb. Ilyenkor döbbenünk rá arra, hogy a saját életünket is milyen ijesztő gyorsasággal ragadja magával az időnek a sodra, hogy tulajdonképpen milyen nagyon rövid ez a földi élet. A 90. zsoltárt, amit az előbb énekeltünk, Mózes szerezte. Talán a 150 zsoltárunk közül ez az egyetlen, amelyik Mózestől való. A róla szóló tudósításokból tudjuk, hogy emberileg szólva igen hosszú életet élt, 120 esztendőt, és mégis szinte a modern pesszimista írók melankóliájával panaszolja, hogy milyen rövid az az útszakasz, ami a születésünktől a halálunkig terjed. „Egy őrjárási idő éjjel” – azt mondja. Tehát annyi jóformán, mint egy éjszakának – amelyiket az ő idejében három őrjárási időre osztottak be – a harmadrésze. „Mint az álom” – mondja. Születésünkkor egy végtelen álomból ébredünk rá erre a világra. Egy éjszaka harmadrésznyi idejéig vagyunk ébren. Ennyi az egész élet, nem több. Hamarosan jönnek utánunk mások, elfoglalják a helyünket, és mi újra belemerülünk egy végtelen álomba. Azt mondja: „Mint a fű, amelyik reggel sarjad és virágzik és estére elhervad és megszárad”. Ennyire rövid az emberi élet, még ha néha talán hosszúnak tűnik is. „A mi esztendeinknek a napjai – azt mondja Mózes – hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és az is tovatűnik gyorsan, mintha repülnénk”. Ó, nagyon sokan meg sem érik ezt a kort, a hetven esztendőt, meg a nyolcvan esztendőt, amelyik fiatal korban olyan elérhetetlennek, olyan valószínűtlennek látszik, amelyiket a férfi olyan távolinak érez még magától a java korában, és amelyiket az, aki már elérte, mégis úgy érzi, hogy olyan rövid volt, pár pillanat az egész, elröpült, mint a madár, úgyhogy se megfogni, sem utolérni nem lehet többé. Valóban: az egész létünk ilyen. Gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk. Hamarosan minden már csak tegnappá válik. Elérkezik egyszer az utolsó nap, és nem lesz több holnap. Megemésztjük a mi esztendeinket, mint a beszédet.
Testvérek, ez az, amit így egy elmúló esztendő utolsó órájában jobban megértünk a tegnap, a ma és a holnap titkából. De mindez, amit eddig elmondottam, csak arra való, hogy ebből a komor, sötét háttérből annál hatalmasabban ragyogjon föl előttünk az a valaki, akiről azt mondja az ige, hogy tegnap és ma és örökké ugyanaz: Jézus. Az egyetlen szilárd pont az időnek ebben a rohanó múlásában, sodrásában. Örökké ugyanaz, azt mondja az ige. „Örökké” – ez a furcsa szó nem az időnek az ellentéte, hanem éppen megfordítva: minden időnek és világkorszaknak, minden múltnak és minden jövőnek a nagy teremtő egysége. „Örökké” – azt jelenti, hogy állandósult jelen, soha el nem múló pillanat, egy örök „most”: ez Istennek a léte. Isten életében nincs tegnap és nincs holnap. Isten életében nincs múlt és nincs jövendő. Ott nem múlik az idő. Isten egy örök, nagy mában él. Ezért lehet a tegnapunknak is, meg a holnapunknak is az Ura. Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz. Ugyanaz a Jézus, aki a teremtésnek a hajnalán Isten „legyen” szavaként hozta létre a világmindenséget. Ugyanaz a Jézus, aki messzi-messzi tegnapokban Júdeában és Galileában járva olyan sok nyomorult emberen könyörült. Akit Jeruzsálemben keresztre feszítettek, akit Augustinus meg Kálvin János, Bethlen Gábor meg Assisi Ferenc, meg Lorántffy Zsuzsanna, meg olyan nagyon sokan mások a múltban megváltójukként ismertek meg a maguk idejében. Akiben a mi elhalt atyáink is hittek. Akivel én 33 esztendővel ezelőtt először találkoztam össze egy csendes, boldog estén. Ugyanez a Jézus van itt is, most is jelen közöttünk az ő lelkeket gyógyító valóságában. Az Ő kezében van a tegnapunk, amelyik már elmúlt. Az Ő jelenlétében folyik a mánk, amelyet most élünk, és az Ő uralma alatt van a holnapunk, amelyik majd ránk virrad. És hogyha már nem virrad ránk többé több holnap, akkor is, a halálon túl is ugyanaz a Jézus lesz az Úr, aki itt volt. Ugyanaz a Jézus vár majd, akit itt megismertél. Ugyanaz a Jézus fogad majd, aki itt is szeretett, és akit itt is szerettél, mert Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz. Így áll benne a múló időnek a sodrásában az örökkévaló Krisztus.
Talán most, így egy esztendőnek a végén jobban megérezzük, mint egyébkor, hogy valóban nincs más támasza, nincs más tartása az életünknek, csak Ő, hiszen mindent megemészt az idő. Mire számíthatnánk egyáltalán mint maradandóra, mint állandóra, mint olyanra, ami nem hagy cserben? Talán a pénzre? Ó, láttunk már olyat, hogy egyik pillanatról a másikra, egyik óráról a másikra szinte semmivé tud válni. Még az arany is jobban el tud olvadni, mint a hó a kéznek a szorításában. S egyébként is: mit kezdenénk vele akkor, amikor már elfogy az utolsó holnap is? Vagy talán az egészségre számíthatnánk? – nincs mulandóbb javunk ennél. Talán békés, erős családi életre? Nagy ajándék, ha van, de nagyon időhöz kötött. Oly tragikus hirtelenséggel tud egyszerre vége szakadni. Igazán érthető, testvérek, hogyha valaki, aki nem ismeri a mulandóságban az Örökkévalót, ezen az estén az alkoholnak a mámorába menekül, mert valóban nehéz ennyire szembenézni a mulandósággal. De mi talán most tudunk igazán örülni annak a Jézusnak, aki tegnap és ma és örökké ugyanaz. Mert nézzétek: minden-minden elmúlik. Ő az egyetlen, aki megmarad, és a mulandóságnak ebben a nagy sodrásában tart, megtart bennünket.
Téged is ő tartott, meg engem is ő tartott az elmúlt esztendőnek is minden napján. Mert az, hogy nem omlottál össze a terhek alatt; az, hogy kibírtad ezt az esztendőt; az, hogy olyan bajokból, kísértésekből, veszedelmekből menekültél meg, amelyekről talán nem is tudtál egészen határozottan, hogy milyen nagyok; az, hogy mégis megvigasztalódtál vigasztalannak érzett fájdalomban – mind-mind csak azért volt lehetséges, mert Valaki az Ő fenséges nyugalmával és biztonságot jelentő változhatatlanságával védett, segített, tartott. Talán emberek maradtak el mellőled az év folyamán – Ő melletted maradt mindig. Talán hűtlen voltál hozzá – Ő akkor is hű maradt tehozzád. Talán úgy jártál te is, mint Péter, aki olyan gyalázatosan megtagadta és elárulta a Mesterét. A kőszikla apostol, ott, az idegen környezetben, a főpapnak az udvarán, egyik óráról a másikra ó, hogy meg tudott változni! És amikor a tekintete összetalálkozott Jézusnak a tekintetével, az a szomorú, megbocsátó, szerető szempár akkor is azt sugározta feléje, hogy Jézus nem változott, Ő ugyanaz maradt. Ő így is szeret, mindennek dacára is szeret. Talán eltávolodtál, hátat fordítottál néki, és egyszerre csak észrevetted – de ha nem vetted volna észre, akkor most, ebben a pillanatban vedd észre –, hogy Ő most is éppen olyan közel van hozzád, mint régen, amikor még jóban voltatok egymással. Talán öregebb lettél – egész biztos öregebb lettél –, talán gyengébb is lettél, talán megfakult a szereteted iránta: Ő mégis ugyanúgy áll melletted, mint az első szeretetednek az idején, amikor először találkoztatok. Lehet, hogy te elengedted az Ő kezét, Ő a tiedet soha. Lehet, hogy te lemondtál róla, Ő terólad nem mondott le. Lehet, hogy elhagytad Őt és elkóboroltál messzire, Ő akkor se mondta föl a veled kötött szövetséget, amelyiknek a pecsétjét ott hordod magadon a keresztvíz által. Te mindig újra letértél az Ő útjáról, Ő pedig mindig újra visszavezetett. Ó, mennyi türelemmel és mennyi gyöngédséggel terelgetett vissza! Nem így volt? De így.
Jézus az egyetlen, aki tegnap és ma és örökké ugyanaz. És most, amikor ez az esztendő is búcsút vesz tőlünk, kedves testvérek, és ezzel az esztendővel együtt életünknek megint egy darabja válik múlttá; és amikor a múló idő visz magával kedves arcokat, drága emlékeket, hangokat, színeket, könnyet, kacagást, egy darab életet – Ő maradt az örök, a rendíthetetlen kőszál: Jézus. Most érezzük igazán, hogy mi lenne velünk Jézus nélkül. Ha valaha, úgy éppen ezen az estén van igazán szükségünk Jézusra. Azon az estén, amikor a régi sebek újra vérezni kezdenek. Amikor régi bűnök megszólalnak. Amikor a lelkiismeretnek a hangja újra vádolni kezd. Hát ki tudná jóvátenni közülünk azt, amit elrontott? Ki tudná megmásítani azt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie? Ki tudná megtisztítani azt, amit bemocskolt, éppé tenni azt, amit összetört, kipótolni, amit elmulasztott, leróni azt a tartozást, amelyikkel embernek, Istennek adósa maradt? Igazán csak az, aki tegnap és ma és örökké ugyanaz. És nézzétek, Ő ugyanúgy áll itt is mostan közöttünk láthatatlan valóságában, mint akkor, amikor először mondotta két karját szélesen kitárva az emberek felé: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugosztalak benneteket”. Jöhetsz hát te is. Jöhetek én is. Jöjj hozzá! Hozhatjuk a tegnapunkat, hozhatjuk a bánatunkat, a gondunkat, a bűneinket, a titkainkat, lelkünk minden terhét, a megoldatlanul maradt kérdéseinket, és azt mind lerakhatjuk őelőtte.
Én már nagyon sokszor rájöttem arra, testvérek, hogy csak az a teher nem nyom, amit Jézusnak átadtam. Csak az a fájdalom nem bénít, amit Jézussal megbeszéltem. Csak az a bűn nem halálos, amit Jézusnak megvallottam. Csak az a mulasztás nem keserít, aminek a jóvátételét Jézussal megbeszéltem. Az Ő kezéből várhatjuk a holnapot is, mert csak az a holnap nem nyugtalanító, amelyik fölött Őt ismerjük el Úrnak, amelyiket az Ő uralma alatt látunk. Jöjjünk hát, jöjjünk hát oda Hozzá mindnyájan, és kapaszkodjunk bele abba a drága, felénk gyújtott mentő kézbe, amelyik egyedül képes megtartani bennünket az idő múló sodrásában az örökkévalóságnak! Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz. Mondjuk hát neki bizalommal, boldogan:
Jézus, menedékem!
Hű oltalmam nékem
Te vagy egyedül!
Lelkem a viharból,
Bűnből, minden bajból
Hozzád menekül.
Bár a föld mind romba dőlt,
S ha a pokol hada hány tőrt:
Jézus maga áll őrt!
(294. ének 2. vers)
Ámen.
Dátum: 1965. december 31.