Keresztyén Testvéreim!
Nem is olyan régen hangzott már el igehirdetés erről a szószékről ugyanennek az Igének az alapján a vasárnap megszenteléséről, és most azért beszélünk róla újra, mert az Országos Protestáns Napok rendezősége azt kérte, hogy a mai vasárnapon a fővárosban minden protestáns gyülekezet álljon oda a negyedik parancsolat ítélete alá. Ezenkívül még egy közös protestáns nagygyűlés is lesz ma délelőtt a vasárnap megszenteléséért. Ebbe az Úr napjáért folyó nagy küzdelembe kapcsolódjunk mostan bele mi is, és hallgassuk meg Istennek a vasárnap megszenteléséről szóló üzenetét. Istennek akármelyik parancsolatát halljuk, az mindig legelőször megítél bennünket. Alaposan megítél bennünket a negyedik parancsolat is. Óh, nemcsak azért, mert nem szenteljük meg kellőképpen az Úr napját, hiszen ez már csak tünete egy sokkal mélyebben fekvő bajnak.
Mindnyájan tudjuk, mi volt az eredete a bibliai értelemben vett szombatnak, a nyugalom napjának. A világ teremtésének nagy műve fejeződött be ezen a napon. A teremtés történetében egyébként ezt olvassuk: „És elvégezteték az ég és a föld és azoknak minden serege. Mikor pedig elvégezé Isten hetednapon az Ő munkáját, melyet alkotott vala...” (1Móz 2,1-2a) - tehát nem a hatodik nap végeztével volt befejezve a teremtés műve, hanem a hetediken. Igaz, hogy a hetediken már nem hozott létre új teremtményt sem égen sem földön, mert mindaz készen volt, mégis a hetedik napon vált teljessé a világ teremtése. A hetedik napon érte el az egész teremtett mindenség azt a célját, amiért Isten létrehozta, megteremtette. Mert az egész teremtett világnak az a célja, hogy Istent dicsőítse, Teremtőjét magasztalja, hogy Isten benne kedvét lelje, hogy az Isten megnyugodva szemlélhesse, hogy amit teremtett, ímé minden igen szép és igen jó! Ez az Istennek a nyugalma, szombatja. Ez a szombat volt az Ő célja, erre a célra való tekintettel végezte kezdettől fogva az egész teremtés munkáját. Azért teremtett mindent, hogy azután megnyugodva láthassa benne a maga dicsőségét. Ez a szombat, ez a cél szabta meg az előző napoknak is a munkáját és az irányát.
Ezáltal, hogy Isten hat nap alatt mindent azzal a céllal teremtett, hogy a hetediken megláthassa benne a maga dicsőségét, ezáltal meg is szabta örök időkre a teremtett világ életének a rendjét. Ez a világrend pedig abban áll, hogy a hét hat munkanapján is minden munka, minden törekvés a szombat felé, az Isten dicsősége felé halad. Ez a szombat adja meg az egész hétnek is az irányát és célját. Egy célja van a hét minden napjának, ugyanaz, ami a nyugalom napján jut legdicsőségesebb kifejezésre: hogy t.i. életünket és munkánkat az Isten dicsőségére szenteljük oda.
Isten elgondolása eredetileg az volt, hogy az ember egész élete egyetlen nagy, folytonos szombat legyen, amelyből minden hetedik napon kiemelkedik a nyugalom napja. A paradicsomi embernek a bűneset előtt ilyen is volt az élete, egyetlen nagy szombat. Nem azt jelenti ez, hogy tehát tétlenül töltötte az életét, hanem azt, hogy olyan céllal és beosztással végezte a dolgát, mint ahogyan Isten a világ teremtésének a munkabeosztásában arra példát adott. Az első embernek az élete Istennek szentelt élet volt, és ezért az Istenben való nyugalomnak és a Vele való békességnek a boldog állapota volt. Az ő számára a hat munkanap után a hetedik a nyugalom napja volt, de ez a nap nem állott ellentétben a többi napokkal. Az ő hetenkénti ünnepnapja hasonló volt a hétköznapokhoz, azzal a különbséggel, hogy ez a nap olyan volt, mint egy kis emelkedés a fennsíkon, de az az egész fennsík is tulajdonképpen szombat volt, a nyugalomnak, a békességnek és az Istennek való odaszenteltségnek az állapota. Igen, így képzelte el Isten az ember életét a földön. Ez volt a világ teremtési rendje.
Ezt az életrendet zavarta, kuszálta össze a bűn. A bűn rombolása talán sehol sem olyan szembeszökő, mint úgy, ha összehasonlítjuk az első ember örök szombatját a mai ember életével. Az a nyugtalanság, külső és belső békétlenség, ideges kapkodás, ami a mai ember életét olyan elviselhetetlenné teszi, éppen az ellentéte az ősi sabbatnak, a nyugalomnak és békének. Nézzünk széjjel a nagyvilágban, vagy akár csak a magunk kicsiny világában: kereken szembefordult az életünk az Isten ősi teremtési rendjével. Mi maradt meg az örök szombatból? Csak egy hetenként visszatérő nyugalomnap, mint fájdalmas emléke a hajdani dicsőséges állapotnak. A hétnek még ezt az egyetlen Istennek szentelt napját is hogy megtépázta a bűn! Az isteni rend az volna, hogy még a munkanapokat is a nyugalom napjának az iránya, az Isten felé fordulása hassa át - és ezzel szemben a tényleges állapot az, hogy még az Úr napját is a munkanapok idegessége, az Isten ellen való lázadás szelleme zavarja meg.
Nincs szomorúbb karikatúrája az örök szombatnak, mint az, hogy az Isten tisztelete a hét egy napjának egyetlen órájára, a templomi istentiszteletre zsugorodott össze. Az Úr napjának a többi része már egészen a hétköznapok szolgálatában áll: pihenés, kikapcsolódás, szórakozás az egész heti robot után, a fáradt ember rekompenzálja magát a hat napon át elmaradt élvezetekért. A hetedik napon akarja kipótolni azt, amit egész héten mulasztott: az alvást, a jó levegőt, a kirándulást, a mozit, a társaságot. Így vált a hetedik nap a munkanapok után a szórakozások napjává. Sokszor még az az egyetlen Istennek szentelt óra is csak egy programpontja a szórakozásnak - vagy ha nem találja meg benne a szórakozását a kimerült ember, akkor más szórakozást keres magának még ahelyett is!
Ímé, az Úr napjának a megszenteléséről szóló parancsolat ezért vádol bennünket. Vagy talán azt gondolod, hogy te, aki itt vagy a templomban, ezzel megszenteled a napot? Azt gondolod, ezzel kifizetted az Istent, s most már a többi napon magadnak élhetsz? Egész életünk nem áll-e ellentétben az örök szombat teremtési rendjével? Vajon büntetlenül hagyhatja-e Isten az Ő teremtési rendjének ezt a felforgatását?
Ímé, itt is az Isten kegyelmére vagyunk utalva, mert elvesznénk nélküle. Ez a kegyelem itt is Jézus Krisztusban van meg a számunkra. Mert Ő volt az egyetlen a földön, aki teljesen az Isten elgondolása szerint, tehát a teremtési rend szerint élt. Ő volt az egyetlen, akinek az élete valóban örök szombat volt. Nem azt jelenti ez, hogy tétlenségben töltötte a napjait - nem ezt jelenti a szombat, a nyugalom, hanem azt, hogy minden munkájával, egész életével sohasem a maga dicsőségét, hanem az Isten dicsőségét szolgálta. A világba való bejövetele egy nagy istentisztelet volt, hiszen így énekeltek az angyalok: Dicsőség az Istennek! A tizenkét éves Jézus mondotta szüleinek: „Nékem azokban kell foglalatosnak lennem, amelyek az én Atyámnak dolgai”. (Lk 2,49) Ezzel a legvilágosabban magyarázatát adta annak, hogy hogyan kellett volna, vagy kellene nekünk betöltenünk a negyedik parancsolatot. Élete végén, mintegy életművének a szombatján, így ajánlotta fel egész megváltói munkáját az Isten dicsőségére: „Elvégeztetett!” (Jn 19,30) Így töltötte be Jézus azt az életformát, amit tőlünk kívánt Isten a negyedik parancsolatban, s amit mi nem voltunk képesek megtenni.
Ugyanakkor a büntetést is elhordozta helyettünk a negyedik parancsolat áthágásáért. Az örök szombat legteljesebb ellentétét, az Istentől való elhagyatás teljes kínját, gyötrelmét szenvedte el, amikor így kiáltott fel a keresztfán: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?” (Mt 27,46) Így bűnhődött a negyedik parancsolatért, azért, hogy bennünket odavehessen az Úr újra magához, és soha többé el ne szakadjunk Tőle; azért, hogy nekünk is lehessen újra szombatunk, olyan életünk, amelyben az örök szombatnak, az Istennel való megbékélésnek, és a lélek nyugalmának az ízét újra érezhetjük.
Ha hiszel a Krisztusban, Testvérem, ha hiszel abban, hogy Isten Krisztus elégtételéért megbocsátotta a szombat-törvénynek és a többi törvénynek is a megszegését: akkor megérzed, hogy annak az első szombatnak a békessége és nyugalma elárad majd a te lelkedben is. Ez a belső, lelki szombat ömlik el azután az ilyen megváltott embernek minden napján, a hétköznapjain is. Az ilyen ember hálából a megváltásért nem egy napot, hanem az egész életét szenteli oda az Úrnak. S ebben különösen segítségére van az Úr napja, a keresztyén szombat, a vasárnap, amikor egészen zavartalanul fordulhat minden igyekezetével a figyelme az Isten felé. Olyan a vasárnap a megváltott ember életének egy hetében, mint a szív a testben. Ez a szív dobog a hétköznapok egész testében is, ez a szív nyomja bele az életerőt minden napnak az ütőerébe. A megváltott embernek olyan a vasárnap, mint az oázis a pusztában, ahol felfrissül, új erőt merít, hogy folytathassa útját.
Ezért áldás a vasárnap, mint ahogyan az Igében is benne van, hogy megáldotta Isten ezt a napot. A megváltott ember számára tehát nem szigorú törvény az Úr napjának a megszentelése, hanem drága ajándék, felséges kiváltság, hogy van egy nap, amikor minden egyéb dolgát félretéve fordulhat az Isten felé, és megtelítődhetik az egész eljövendő hétre felülről való erőkkel. A megváltott és Isten után vágyódó embernek nem kell külön magyarázni, hogyan szentelje meg ezt a napot, mert boldog, hogy van egy nap, amikor előízét élvezheti az örök nyugalomnak.
A vasárnap igazi megszentelésének tehát egyetlen útja van: az az út pedig a bűnbánatnak és a megtérésnek az útja. Hiába erőszakolnánk rá új életformát a régi bűnös énünkre. Ez csak belülről való megújulás által lehetséges. Megújítani valakit pedig csak az Úr Jézus Krisztus képes az Ő Szentlelkével! Ha fáj, ha igazán fáj neked a megszentségtelenítése annak a napnak, amelyet megszentelt az Úr, akkor könyörögj, hogy dicsőítse meg magát az Úr a mi megtérésünkben és megszentelésünkben.
Ámen.
Dátum: 1943. november 7.