Keresztyén Testvéreim! Ma, az 1942. év karácsonyán, sok komoly keresztyén hívő ember lelkében ott nyugtalanít egy nagy kérdés: A betlehemi angyalok találnak-e még a föld kerekségén egyetlen olyan pontot, ahol leszállhatnának nyugodtan és hirdethetnék a karácsonyi evangéliumot? Nem űzi-e vissza őket a sok kivont kard, el tudják-e mondani üzenetüket a fergeteges csatazajban? Sokszor már szinte észrevétlenül a hitünket ássák alá az ilyen kérdések: hogyan egyeztethető össze a békességet és jóakaratot hirdető karácsonyi evangélium a békességnek és jóakaratnak azzal a teljes hiányával, aminek szerte mindenfelé a szemtanúi vagyunk? A tényleges helyzet és a karácsonyi evangélium olyan két véglet, olyan abszolút ellentét, amely szinte kizárja egymást. Egy alattomos vagy-vagy kérdés lopakodik be a szívünkbe: vagy igaz a karácsonyi békesség üzenete, és akkor két évezred óta már áthatotta volna a világot - vagy pedig, ha ennyire semmi nyoma sincs a Krisztussal alászállott mennyei békességnek, akkor nincs elég ereje a karácsonyi evangéliumnak, vagy talán nem is igaz az egész!
Az ilyen és efféle tépelődésekkel szemben nem akarom én az Isten ügyét megvédeni, mert a világot teremtő és kormányzó Isten nem szorul rá a mi emberi véleményünkre - csupán ingadozó hitünk megnyugtatására mondom, hogy a felolvasott Ige épp az említett tépelődő kérdésekre válaszol legelőször. Elismétlem, kihangsúlyozva benne különösen egy szót: „Isten az Ő Fiát, Jézust ELSŐSORBAN NÉKTEK támasztván, elküldé Őt, hogy megáldjon titeket, mindegyikőtöket megtérítvén bűneitekből.” Igaz, hogy közel kétezer karácsony-ünnepen hirdettetik már ez az Ige; igaz, hogy azóta átjárhatta volna már a föld kerekségén élő emberek szívét és lelkét a karácsonyi evangélium; igaz, hogy a békesség és jóakarat virágai megszépíthették volna már azóta a föld felületét: ha megértették volna kétezer év óta az emberek a karácsonyi üzenetnek azt a részét, amit kihangsúlyoztam: azt, hogy elsősorban tinéktek! Ez a világ kétezer év óta elgyönyörködött a betlehemi angyalok énekében. Karácsonyi oratóriumokat írt róla, hangversenytermekben műélvezetté tette, csillogó karácsonyfa mellett érzelmes hangulatban lágyult meg a lelke, hirdette, méltatta, dicsőítette, hogy Isten az Ő szent Fiát elküldte a világra - csak éppen arról feledkezett meg az ember következetesen, amit pedig olyan nagyon hangsúlyoz a karácsonyi evangélium, hogy "néktek született", elsősorban néktek küldötte.
Képzeld el azt, Testvérem, hogy a gyermekednek nagy örömet akarnál szerezni. Olyan ajándékot akarnál neki adni, amiről tudod, hogy már régen vár reá, és te magad is készülsz, és előre örülsz a meglepetésnek. Amikor pedig átadod neki a sok fáradsággal megszerzett ajándékot, a gyermeked kijelenti egykedvűen, hogy neki nem kell, egyáltalán nem örül neki. Vagy még szomorúbb az, ha úgy tesz, mintha örülne neki, de átlátsz rajta és megérzed, hogy öröme csak rafinált külső máz, a lelke mélyén hidegen hagyja az ajándékod. Óh, micsoda hálátlanság volna a gyermektől, ha még panaszkodna is ráadásul, hogy szívtelen atyja van, aki nem juttat az ő gazdagságából szegény nyomorgó fiának... Vagy képzeld el magad, Testvérem, palotában ülő gazdag úrnak, aki rokonaidat, ismerőseidet akarod megvendégelni, hatalmas, drága lakomát készítesz számukra, kiállasz a kapuba, hogy meleg, rokoni csókokkal fogadjad őket, és - nem jön senki, hiába volt minden, sőt, meghallod pár nap múlva, hogy nemcsak nem jöttek el a meghívottak, hanem még ők panaszkodnak széltében-hosszában, hogy éhen maradtak. Valami ehhez hasonló magatartást tanúsít a világ kétezer év óta mind a mai napig a karácsonyi evangéliummal szemben.
De ne is a világról beszéljünk, hanem rólam és rólad, Testvérem. Nem úgy van-e, hogy illik tudnunk, hogy karácsonykor nagy ajándékot kaptunk Istentől a Jézus Krisztus személyében, azt is tudjuk, hogy ilyenkor illik örvendeznünk és illik hálálkodnunk, de vajon nem képmutatás-e csupán ez a mi karácsonyi ünnepünk? Valóban örülsz-e az ajándéknak, igazán a legdrágább kincsednek tartod-e Krisztust, mert Isten annak szánta. és Ő beléd lát, Testvérem, és megérzi rajtad, hogy a lelked mélyén boldogít-e, vagy hidegen hagy az Ő ajándéka.
Azt mondja az Ige, hogy Isten az Ő Fiát elsősorban tinéktek támasztván, elküldötte, hogy megáldjon titeket. A legnagyobb Isten-áldása tehát rajtunk az, hogy Ő elküldötte Jézus Krisztust. Valami olyanforma cselekedete, kegyelmi ténye volt ez Istennek, mint amikor a fészekből kihullott tehetetlen madárfiókáért leszáll az anyja, hogy visszavigye a jó puha, meleg, biztonságos fészekbe. Istennek a testté-létele Jézus személyében a földön azt jelenti, hogy odaát, túlról, az Isten világából, ahonnét kiestünk, épült egy híd, amely a legbűnösebb mélységekben élő emberi szívekig ér le. Amely tehát újra összeköti a földet a mennyel, az embert az Istennel, az időt, a mulandót az örökkévalósággal, amelyen tehát megindulhatunk vissza az Isten szabad, boldog, dicsőséges világába! Isten karácsonyi ajándéka, Jézus Krisztus azt jelenti, hogy most rögtön beléphetsz az Isten országába, ahol valóban békesség, jóakarat, szeretet és igazság uralkodik az emberek között - és beléphetsz halálod után a mennybe, ahol Isten vár a földi vándorlás után az Ő dicsőségébe. Ímé, minderre a lehetőséget hozza Krisztus, ezért a legnagyobb Isten-áldása rajtunk Jézus Krisztus.
És akkor a legtöbb ember, mint karácsonykor a durcás gyermek, másféle áldást, másfajta ajándékot kér és vár inkább az Úrtól: szerencsét, földi boldogságot, pénzt, vagyont, egészséget, és nem kell neki az az ajándék, amit Isten adott, a legnagyobb: Jézus Krisztus! Hiába a gazdag lakoma, ha nem ül le senki az asztalhoz, hiába a legnagyobb ajándék, ha nem akarja senki elfogadni a magáénak. Hiába épül híd odaátról ide, ha innen senki sem akar rálépni, hiába nyílik meg a mennyek országa kapuja, ha nincs, aki be akarna lépni rajta - és akkor még ez a durcás, makacs gyermek, az emberiség, te meg én, Istent okoljuk azért, hogy éhen maradtunk, hogy szegények vagyunk, hogy nincsen békesség és jóakarat közöttünk. Nem a karácsonyi evangélium veszítette el az erejét és aktualitását - mert hiábavaló az Isten karácsonyi örömüzenete is, ha senki sem akarja meghallani, hogy ez néki szól, éppen neki, személyesen csak neki, úgy, ahogyan az Ige hangsúlyozza: "Isten az Ő Fiát, Jézust első sorban néktek támasztván, elküldé Őt, hogy megáldjon titeket”! De ha nincs, aki elfogadja ezt az áldást, hogyan valósuljon meg a békesség és a jóakarat a földön?!
Te elfogadtad-e már? Amilyen mértékben nem fogadtad el Istennek ezt a karácsonyi ajándékát, olyan mértékben vagy egyénileg is felelős a világ békétlenségéért és nyomoráért. Amilyen mértékben elfogadja egy ember Jézus Krisztust, olyan mértékben járul hozzá az általános világhelyzet javulásához is. Ne mondjunk tehát ítéletet általában az emberek gonoszságáról, még kevésbé az Isten karácsonyi evangéliumának erőtlenségéről vagy valóságáról, mert minden ítélet hatványozott mértékben reánk száll vissza, és bennünket ítél meg. Ha ma minden, magát keresztyénnek nevező családban és szívben igazi karácsonyt ünnepelnének - igazán a Krisztusban kapott Isten-áldásának örvendeznének -, akkor ma egészen bizonyosan hangosabban szólhatna az angyali ének, mint a csatazaj!
De éppen ezért sohasem lehet aktuálisabb a karácsonyi evangélium, mint éppen ma, semmire sincs olyan nagy szükségünk, mint Istennek a Krisztusban megjelent áldására! Ez pedig azt jeleni, hogy személy szerint fogadja el mindenki valóságként azt, hogy Isten az Ő szent Fiát éppen érette küldötte el. Azt még hajlandók vagyunk elhinni, hogy Isten elküldötte Jézust e világra, csak azt nehéz elfogadni, hogy mindez énérettem történt. T.i. ez már kötelez valamire, kimozdít a tétlen szemlélődés, a felelőtlen ünneplés, az ellágyult hangulatfürdő kényelmes állapotából, és arra kényszerít, hogy az életemben sok mindent megváltoztassak. Mert Isten az Ő szent Fiát nem azért küldte, hogy az Ő életében és halálában, mint egy isteni színjátékban szórakozva gyönyörködjünk, hanem ahogy Igénk mondja: elküldte Őt, hogy... mindegyikőtöket megtérítsen bűneitekből. Az a nagy esemény, aminek az emlékére ma ünnepet szentelünk, Krisztus eljövetele a földre, nem azért történt, hogy a világban ne legyen többé csatazaj. Sem nem azért, hogy legyen egy nap, amikor a karácsonyfán gyertyát gyújthatunk és gyermekeinknek szép ajándékot adhatunk - hanem egyedül azért, hogy te, meg te, meg te, meg én megtérjünk a mi bűneinkből! Enélkül hiába volt az első karácsony este, és hiábavaló ez a mostani is! A karácsonynak ma különösen, ha nem akarjuk, hogy múló hangulat maradjon idén is számunkra, a megtérés ünnepévé kell válni életünkben!
A megtérés napja volt ez a nap a pásztorok életében is. Nemigen voltak ők különbek a mai pásztorembereknél, akik távol falutól, várostól, templomtól, szinte egy egész életet élnek le a mezőn, állatok között. Nemigen törődtek ők a nyájukon kívül semmivel, talán az Istennel sem, és íme, amint megérezték, hogy az Isten mennyire törődik velük, sőt éppen velük törődik: álmélkodó csodálkozással elindulnak Betlehembe, és térdre borulnak a jászolbölcsőben fekvő Jézus Krisztus előtt. A vallással nem törődő, kérges kezű, dolgozó emberek meghódolnak Krisztus előtt!
Így kezdődik a megtérés a te számodra is. Te, aki eddig csak szokásból vagy illendőségből kerested az Istent, de egyébként nem törődtél Vele komolyabban: érezd meg, hogy Ő mennyire törődik Veled, hogy az egész karácsonyi csodát éretted rendezi meg, és hódolj meg az éretted alászálló Krisztus előtt, és imádd Őt, dicsőítsed Őt!
Azt olvassuk továbbá, hogy „a pásztorok visszatértek Betlehemből, dicsőítvén és dicsérvén az Istent mindazok felől, amiket hallottak és láttak.” (Lk 2,20) Visszatértek a hétköznapi életükbe, de olyan élményekkel a lelkükben, hogy hétköznapjuk nem a régi hétköznap volt többé. A szűkszavú, durva, nyers emberek, akiknek a szája a káromkodásra állott: megtanulják dicsőíteni és dicsérni az Istent. A szegény, ágrólszakadt emberek felhagynak a zúgolódással, panasszal, elégedetlenséggel, és megtelik a szívük hálával. Megkeseredett szívük örvendező szívvé lesz. Dicsérő énekük csak úgy zeng, amikor Betlehemből hazatérnek.
Igen, nálad is ez lesz a csalhatatlan jele a megtérésnek: szavaidnak, érzelmeidnek, cselekedeteidnek ez a nagy átváltozása, szívednek ez a szinte kicserélődése, életednek állandó, ujjongó bizonyságtétele arról, hogy láttad az Urat! Pár nap múlva újra jő számodra a hétköznap, de ha valóban karácsonyod volt, nem a régi hétköznap az többé, új életerők indulnak meg benned, amelyek valóra váltják életedben a békesség és jóakarat tiszta, mennyei levegőjét. Ne te várd a világtól a békesség és jóakarat megvalósítását, hanem te mutasd meg ezt a világnak a te életedben. Csak így jöhet el a karácsony a világ életében is, t.i. rajtad keresztül, általad!
Ma, 1942. karácsonyán, ne féltsük mi a karácsonyi angyalokat, hogy hol találnak helyet a leszállásra. Kétezer évvel ezelőtt sem volt jobb a helyzet. Azt olvassuk, hogy éppen népszámlálást rendelt el a római császár. Ez csak előkészület volt az újabb adókivetésre. Az elnyomottak szíve tele volt ádáz gyűlölettel az elnyomók iránt, és ellenségeskedéssel. Fogcsikorgatva mentek az adóösszeírásra, és titokban az öklüket rázták. Ebbe a pénz után futkosó, lázongó, elnyomó és forradalmi világba jöttek először a betlehemi angyalok a karácsony ujjongó örömhírével, mert voltak emberek, néhány egyszerű pásztorember, akik megértették, hogy az égi üzenet nekik szól! A mai, háborútól zajos világban is, sőt ebben a világban hangzik az angyali üzenet, csak legyenek emberek, akik megértik, hogy nékik szól, hogy érettük van a karácsony!
Ezért Testvéreim, én mást ezen a karácsony-ünnepen nem tehetek, mint hangosan hirdetem a karácsonyi evangéliumot, amit rám bízott az Úr: "Isten az Ő Fiát, Jézust első sorban néktek támasztván, elküldé őt, hogy megáldjon titeket, mindegyikőtöket megtérítvén bűneitekből.”
Még egyszer hangsúlyozom, hogy Isten az Ő Fiát elsősorban néktek küldötte, vagy más szóval: elsősorban néked és nékem. Áldott legyen érte az Ő szent Neve!
Ámen.
Dátum: 1942. december 25. (karácsony)