Keresztyén Testvéreim! A felolvasott Ige nyomán az Újtestamentum egyik legérdekesebb jelenete elevenedik meg előttünk. Pál apostolt, amikor harmadik térítő útjáról visszatért Jeruzsálembe, elfogták és bebörtönözték az ellenségei. Odabocsátották az apostolt a római helytartó, Festus elébe, akinél éppen ott időzött vendégségben a zsidók alkirálya, Agrippa is. Ilyen előkelő, fényes hallgatóság előtt mondhatta el az apostol védőbeszédét, ami nem volt más, mint igen határozott és erőteljes bizonyságtétel a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus mellett. Ennek a beszédnek a hatása alatt mondja Agrippa király Pálnak ezeket a jellemző szavakat: majdnem ráveszel arra, hogy keresztyén legyek! A nem keresztyén Agrippa király életében tehát volt egy olyan alkalom, amikor keresztyénné lehetett volna. Volt életének egy pillanata, amikor majdnem keresztyénné lett. Alig-alig hiányzott valami ahhoz, hogy bekerüljön ő is azoknak a seregébe, akiket Jézus Krisztus megváltott az örök haláltól. Majdnem örökösévé lett ő is az örök életnek. Miért csak majdnem, és miért nem egészen? Hol volt az a mozzanat, vagy hol voltak azok a mozzanatok, amelyek miatt a „majdnem” nem válhatott „egészen”-né? Ezt keressük meg ebben a történetben a mai délelőttön. Annyival inkább is érdemes fáradni ezért, mert ma is nagyon sokunknak közülünk az a legnagyobb hibánk, hogy majdnem keresztyének vagyunk. Nézzünk szembe most azzal a kérdéssel, hogy miben áll ez a majdnem-keresztyénség, és hogy hogyan változtathatunk rajta.
Pál nyíltan fölteszi a kérdést Agrippa királynak: Hiszel-e, király, a prófétáknak? És anélkül, hogy választ várna, rögtön folytatja is tovább: Tudom, hogy hiszel. Hiszen a prófétai könyvek ismerete nélkül nem is lehetett volna királya annak a népnek, amelyiknek nemzeti mivolta egyet jelentett a vallásával. Azok a prófétai könyvek pedig - a mai Ótestamentum - az első betűtől az utolsóig arról a Jézusról beszélnek, akiről Pál tett az imént bizonyságot. De nemcsak a prófétai iratokból, hanem hírből is ismerhette a király azt a Názáreti Jézust, akiről az egész országban, széltében-hosszában, szalonokban és kunyhókban egyaránt beszéltek az emberek. A Jézus sírját őriző római katonáknak lehetett pénzt nyomni a markukba, hogy hallgassanak afelől, amit húsvét reggelén láttak, ezzel azonban Krisztus föltámadása hírének nem lehetett az útját elállni. Agrippa tehát olvasta a Szentírást, ismerte Jézusnak az életét, a vele történt eseményeket, mégsem lett Krisztus soha élő valósággá az életében. Miért?
1) Azért, mert nem elég ismerni a Szentírást, nem elég ismerni Jézust ahhoz, hogy valaki keresztyén legyen. A hit sokkal több a puszta megismerésnél. Kétségtelen tény az, hogy a hitben is van ismeret. Ahhoz, hogy hinni tudjon valaki a Krisztusban, mindenekelőtt ismernie kell Őt. Ismernie kell az Ő életét, az Ő tanításait és cselekedeteit. De ez még csak az egyik része, a talapzata a tulajdonképpeni hitnek.
A hit szónak kettős értelme van: egyfelől azt jelenti, hogy elhiszem, ami történt, igaznak tartom, amiről szó van, megismerem a dolgokat úgy, ahogyan vannak vagy voltak. Azt jelenti ez, hogy elhiszem, hogy igaz mindaz, ami Jézusról föl van jegyezve az Ő élettörténetében, az evangéliumokban, éppen úgy, mint ahogyan elhiszem mindazokat az eseményeket, amelyek föl vannak jegyezve Nagy Lajosról vagy Mária Teréziáról a krónikákban. Mindezt elhiheti Jézusról egy mohamedán is, elhitte mindezt Agrippa is, és elhiheti közülünk is ma akárki, anélkül, hogy ez a hit bárkit is keresztyénné tenne. Mert ez a hit csak ún. történeti hit. Aki ezzel a hittel hisz a Krisztusban, annak éppen úgy hidegen hagyja az életét Jézus élete, mint Nagy Sándornak vagy bármely más történeti nagyságnak az élete. Mert a hit nemcsak egyszerűen elhívést jelent, hanem bizalommal való elfogadást is. Az igazi, keresztyén, üdvözítő hit tehát azt jelenti, hogy azt a Jézus Krisztust, akiről elhiszem, hogy meghalt a keresztfán és feltámadott, ezt a Jézust elfogadom az én Megváltómnak, Istent elfogadom az én Atyámnak, és a Szentlélek kiáradása előtt kitárom az én lelkemet.
A majdnem keresztyén ismeri a Bibliát, az egészen keresztyén táplálkozik a Bibliából. A majdnem keresztyén hisz az Istennek, az egészen keresztyén éli a Krisztust. A majdnem keresztyénnek a fejében van a Krisztus, az egészen keresztyénnek pedig a szívében. Ez a „majdnem” akkor válik „egészen”-né, ha a történeti hit üdvözítő hitté lesz, ha a Krisztus-ismeret Krisztus-élménnyé válik, ha a keresztyénség a fejünkből a szívünkbe száll alá.
2) A majdnem keresztyén ember egy másik jellemző ismertető jegyét láthatjuk Agrippa király magatartásában akkor, amikor a nagy védőbeszéd elhangzása után az egész udvarral visszavonulva, Agrippa tanácsot tartott környezetével és megállapította, hogy tulajdonképpen semmi halálra vagy fogságra méltó dolgot nem talált ez emberben. Agrippának el kell ismernie, hogy Pál prédikációjában nem volt semmi kivetnivaló, maga a prédikátor is kedves, rokonszenves egyéniség, szépen és igazat beszél - és mégis Agrippa elengedi a füle mellett az egész prédikációt. Nem teszi azt, amire a beszéd fölszólította, és továbbra is ugyanúgy él, mintha semmi sem történt volna. Jó a prédikáció, kedves ember a prédikátor - csak éppen nem fogadja meg a szavát, pedig igazat beszél. Szinte minden esetben így van ez ma is. Vannak prédikátorok, akikért valósággal rajong egy-egy gyülekezet, akinek lesik a szavait, akinek tódulnak a prédikációira, igazat adnak minden szavának - és mégsem fogadják meg a szavát. Ha valaki mostan kívülről bejönne ebbe a helyiségbe és azt mondaná, hogy ég a ház, nem gyönyörködnénk az illetőnek a hangjában vagy a szónoki képességeiben, ahogyan ezt az üzenetet elkiáltja, hanem igyekeznénk minél hamarább kijutni innét. Ha pedig valaki arról beszél, hogy Isten büntető haragja olyan pusztító vészként közeledik erre a világra, mint a tűzvész egy házra, tehát meneküljünk előle a megtérésnek az útján - akkor mi gyönyörködünk a prédikációban, ahelyett, hogy megtérnénk.
Sokszor és sok gyülekezetben megfigyeltem már azt, Testvéreim, hogy amikor a lelkipásztor, pl. nagypénteken úgy beszél Krisztus szenvedéseiről, hogy az egész lelke benne van, sőt az Isten Szentlelke meg benne van a szavaiban, sokan a meghatódottságtól a könnyeiket törölgetik, látszik, hogy mindenki odafigyel, és mindenkit magával ragad az Ige. Mégis, amikor vége az istentiszteletnek, a lelkész kap egy-két gratulációt a szép beszédért, de a Megváltó hiába vár, senki sem megy oda hozzá, hogy átadja neki magát, hogy leboruljon a lábai előtt. A legmegrázóbb prédikáció után is, a templomból távozva az első utcasarkon túl már kifújta a szívünkből az Ige magvát a politika vagy a háztartás vagy a divat szele. Szörnyű dolog az, Testvéreim, amikor valaki meghallgat egy prédikációt - se nem száll szembe a hallottakkal, se nem áll neki vitatkozni, se nem lázad föl ellene, sőt, ha nagyon őszinte tud lenni, akkor igazat is ad a prédikátornak -, és mégis egyszerűen elereszti a füle mellett az egészet, és úgy él tovább, mintha semmi sem történt volna, mintha semmit sem hallott volna. Szomorú dolog, amikor valaki úgy cselekszik, mint Agrippa király, aki szinte megveregette Pál vállát és megdicsérte, hogy derék fickó, ügyes szónok, szépen beszél, nincsen semmi kivetni való a szónoklatában - csak éppen nem fogadja meg a szavát.
Milyen jó volna, Testvéreim, ha istentisztelet után nem beszélnénk politikáról, divatról, háztartásról, hanem a hallott üzenetről, Jézusról. Hazasietnénk, és imádságainkkal öntözgetnénk a lelkünkbe elvetett Ige-magvat, vagy itt maradnánk - mondjuk a tanácsteremben -, és tovább beszélgetnénk a prédikációban fölvetett nagy kérdésekről. Ne engedjük, hogy csak majdnem meghasson bennünket egy prédikáció, hanem igyekezzünk, hogy egészen a miénk legyen az üzenet!
3) Végül Agrippa király abban is hasonlít a „majdnem” keresztyénekhez, hogy majdnem tett valamit, mondjuk úgy: tehetett volna valamit az Isten országáért, de nem tett semmit. A tanácskozások végén így szólt Festushoz: Ezt az ember szabadon lehetett volna bocsátani, ha a császárra nem apellált volna. Neki, mint királynak mindenesetre meg lett volna a hatalma ahhoz, hogy szabadon bocsássa a fogoly Pált, és így folytathatta volna áldásos missziói tevékenységét a pogányok között. Agrippa tehát közvetve tehetett volna valamit az Isten országa további terjedéséért, de nem tette. Így került Pál fogolyként Rómába, így szenvedett hajótörést, kétéves börtönt Rómában és mártírhalált a Néró-féle üldöztetések alatt. Mindezt nem lehet elintézni azzal, hogy így akarta Isten, és hogy a római fogságban való tartózkodásnak köszönhetjük Pál apostol leveleit - mert ez a dolgoknak az Isten szemszögéből, nem pedig a mi szemszögünkből nézett oldala. Az más dolog, hogy Isten még abból is jót hozott ki, amit az ügyetlen Agrippa elrontott. Mireánk, emberekre csak az tartozik, amit Agrippa, királyi hatalmánál és befolyásánál fogva tett, vagy nem tett.
A majdnem keresztyének az Isten országáért is csak majdnem tesznek valamit. Aki azonban csak majdnem tett valamit, az ugyebár nem tett semmit. Ez a végzetes „majdnem” azt jeleni, hogy meg lett volna hozzá a lehetőség, megvolt az alkalom és megvolt a képesség arra, hogy az ember tegyen valamit, de nem tette. Testvéreim, az a tapasztalatom, hogy szinte kétségbeejtően ilyen kihasználatlan lehetőségek között pazarlódik el az időnk, a pénzünk, a tehetségünk. Isten mindnyájunknak adott egy csomó időt, egy csomó képességet és több-kevesebb pénzt - vajon szolgáltuk-e ezekkel a lehetőségekkel az Isten országát úgy, ahogyan szolgálhattuk volna? Jó volna erről egyszer nagyon komolyan számot adnunk, és ha ennek a számadásnak az lenne az eredménye, hogy majdnem szolgáltuk, vagy akár majdnem úgy szolgáltuk, ahogyan tehetségünkhöz mérten lehetett volna, akkor nem vagyunk különbek Agrippánál, akiről az imént igen lesújtó volt a véleményünk. Lehet, hogy tévedek, de nekem az a meggyőződésem, hogy egyikőnk sem szolgálta az Isten országát tehetségéhez mérten az idejével, a képességeivel és a pénzével. Megerőltetés nélkül tudtunk volna még nagyobb áldozatokat hozni. Tehát ezek szerint mindnyájan mi is majdnem keresztyének vagyunk.
Testvéreim, amikor Agrippa így nyilatkozott Pálnak: Majdnem ráveszel engem, hogy keresztyénné legyek - ezzel önmaga mondta ki az ítéletet maga felett. Ebben a "majdnem"-ben nagy adag tragikum rejlik. Olyanforma ez, mintha egy hajótörött majdnem megmenekülne. Nem valahol messze a hullámok között, hanem közvetlenül a mentőcsónak mellett merülne el örökre. Olyan ez, mintha valaki, pl. egy éhező, nyomorgó koldus majdnem jóllakna, majdnem kapna valakitől ebédet, de nem kapott szerencsétlen, és éhen halt. A mi életünkben még az is fokozza a tragikumot, hogy mi megelégszünk ezzel a majdnem keresztyén élettel. Pedig, ugye, Testvéreim, aki majdnem kiért az állomásra a vonathoz, és csak egyetlen egy percet késett, az éppen úgy lemaradt a vonatról, mint az, aki egy órával később ért ki az állomásra. Aki majdnem elérte az Isten országát, az még nincsen Isten országában, aki majdnem követi a Krisztust, az nem követi Őt sehogy sem.
Hasonlít-e az életed valamelyik ponton, Testvérem, Agrippa király életéhez? Jer, velem együtt, kérjük Istent, hogy szállítsa le a mi hitünket a fejünkből a szívünkbe, és hogy legyen erőnk és bátorságunk mindent megtenni, ha kell, az Isten országáért. Kérjük Istent, hogy a „majdnem” „egészen”-né válhassék az életünkben!
Ámen.
Dátum: 1939. július 30.